Stohl András nem elvakult, piedesztálon lévő vadállatias diktátort alakít Caesarként a Budaörsi Latinovits Színházban. Már-már házastársi civódást látunk, amikor Nagypál Gábor megszemélyesítésében Casca elmegy hozzá, és képmutató nyájassággal a szenátusba hívja, ahol felbőszülten megkívánják ölni. Nagypálnak gumi arca van. Mesterien adja a diktátor előtt, hogy az ő híve, a mimikája is hitelesíti a hozzá intézett kedves szavait. De amikor az ország ura nem néz oda, az arca keményre vált, sőt kegyetlenre, tükröződik rajta az az ölési szándék, amit az előző jelenetekben láttunk.
Szörnyűt álmodott
Caesar pedig mint szinte bármelyik férj, úgy vitatkozik a Bohoczki Sára adta feleségével, aki győzködi arról, hogy ne menjen, mert szörnyűt álmodott, emiatt eszelősen félti az urát, aki meg is ígéri, hogy egy tapodtat sem mozdul otthonról.
Amúgy is voltak rossz előjelek. Artemidorusként többször megjelent Bregyán Péter, még a szenátusba is beküzdötte magát, és afféle jósként, figyelmeztette Caesart, hogy mindenképpen óvakodjon március idusától. Tihanyi Ildi jelmeztervező viseletes koldusgúnyát adott rá. Vannak a klasszikus görög drámákban olyan jósok, akik szinte az elithez tartoznak. Bregyán nem ilyet, hanem nagyon alul lévőt játszik. A társadalom kitaszítottját, tán ezért is lát világosan. Az internet tele van olyan rövidke videókkal, hogy a hozzá hasonlók bemennek egy elegáns étterembe, és ki akarják dobni őket. Artemidorust is mindenhonnan kiebrudalják, de még ekkor is aggódva figyelmezteti Caesart, hogy legyen résen.
Ő azonban fittyet hány rá. Az „ilyenekkel” nyilván soha nem törődik, ha úgy tetszik, a népe nem különösebben foglalkoztatja. Casca pedig tovább ármánykodik, hogy de mégiscsak menjen vele a szenátusba, mert különben gyávának fogják tartani. A felesége egyenesen rimánkodik, hogy ne tegye, letérdelve belecsimpaszkodik a lábába, mint egy élő kerékbilincs, hogy ne mozdulhasson. Ez megalázkodás, de szeretet is egyszerre, a férjura már kiabál, kitépi magát a szorításból, és feldúltan elviharzik. A politikus felülkerekedik benne a férjjel szemben. Hiába, a hatalom nagy úr.
Rideg mosolyok, hamis hangsúlyok
A szenátusban már várják. Hamisak a hangsúlyok, ridegek a mosolyok. „Egyenkékek” az öltönyök. Alföldi vagy negyedszázada, tán a Macbeth rendezésekor, a Budapesti Kamaraszínházban használt először öltönyöket Shakespeare előadáshoz. Azok, emlékeim szerint, gyász-feketén sötétek voltak, de ugyanolyan egyenruha jellegűek, mint a mostani világosabb kékek. Ha mindenkinek csak egy valaki körül jár az agya, adott esetben az uralkodó körül, az sok tekintetben „egyengondolkodást” eredményez, ami az öltözködésben is megnyilvánul. Elkülönülve a többiektől, Caesar visel fekete öltönyt. A nyakkendők, díszzsebkendők azért eltérnek egymástól.
Fröcsköl a vér
Kálmán Eszter fő díszleteleme, a szenátus színhelye is személytelen, rideg szoba, hideg fényekkel megvilágítva. Abban sincs semmi egyedi. Egy hivatali helyiség, amiről nehéz elképzelni, hogy bárki is jól érzi magát benne. A gyilkosság pedig lidérces. Fröhlich Kristófként Cassius, Chován Gábor Cinnaként, Ilyés Róbert Metellusként, Böröndi Bence Brutusként ugyanúgy mint Casca, felhevülten, indulatosan döfik késüket a diktátorba, aki már egy-két döféstől is nyilván meghalt, ám demonstrálják, hogy valamennyien ölnek. Fröcsköl is a vér, de mintha elégtételként tennék, bele is nyúlnak, ruhájuk, arcuk is véres lesz, és kényszeredetten ugyan, de ebben a barbár „szertartásban”, részt vesz Caesar fogadott fia, a Juhász Vince által megszemélyesített Octavius, meg a Sas Zoltán megformálta Caesar párti Antonius ugyancsak. A vér, a bűn rajtuk tapad. Pörögnek az események, Bíró Bence dramaturg érzékkel kurtította meg Shakespeare szövegét, amit Forgách András és Fekete Ádám fordítottak.
Brutus véresen, felénk fordulva mond győzelmi beszédet, ahogy az előadás elején Caesar is tette, de még vér nélkül. Mi „játsszuk” a népet. Több mint tíz éve, a Vígszínházban, amikor Alföldi már rendezte a darabot, Hegedűs D. Gézával a címszerepben, még volt statisztéria, színpadi nép. Budaörsön erre kevesebb a lehetőség, meg aztán jobb is így, gondoljuk csak mi végig magunkban ki mit mond, és mi róla a véleményünk. Brutus lázító beszédet mond, gyűlöletkeltőt is. Szőts Orsi Portiaként, a feleségeként, nem olyan feltétlen ragaszkodó, mint Caesar párja, amikor elege lesz abból, amit a férje művel, fogja magát, és faképnél hagyja. Brutus engedélyt ad Antoniusnak is, hogy szónokoljon, de előre megszabja, mit nem mondhat. Ő persze átlépi a határokat. Világosan kirajzolódik a két tábor.
A polgárháborút sajátos módon, számítógépeken vívják, bár, ha belegondolunk, manapság már temérdek minden tényleg azokkal vezérelve zajlik. A győzelem után Antonius magának vindikálja a hatalmat. Octavius határozott mozdulatokkal mossa róla a vért, és mintegy színházi öltöztető, a véres kékből, a nyílt színen, segít neki átöltözni folttalan feketébe, hajszálra olyan öltönybe, amit Caesar viselt. És persze így teljesen tisztára mosdatva, jön a szónoklata a néphez. Igen ám, de közben Octavius is öltözik feketébe. Majd félrelöki Antoniust. Arcán önelégülten kéjes vigyor. Ő akarja a hatalmat. Az egykori kamasz, aki az első felvonásban még elkülönülve a meglett férfiaktól, piros edző cuccban flangált, immár öltönyös, nyakkendős trónkövetelővé vált. Magabiztos örömében még táncra is perdül. Szürreális jelenetben, a holtukból feltámadók, köztük Caesar is, a háttérből megdöbbenve nézik. Egyre csodálkozóbb az arcuk. Ő pedig nekivadultan táncol.
Ki tudja mi lesz ebből, mit hoz a jövő?
