Kálmán Henrietta, a HeArt Társulat alapítója őszinte, nézőbarát darabokat alkot – íróként és színésznőként is a hitelességet képviseli.
Kálmán Henrietta tizenhat évesen költözött el Miskolcról, kemény mesterektől tanulta meg az alázatos színházi működést. 2017-ben alapította a HeArt Társulatot, amely nézőbarát, mégis tartalmas előadásokat kínál. Célja, hogy őszintén, szívből és igazat adjon a színpadon – még ha a színház az élete szinte egészét is kitölti.
A művésznő a pandémia alatt írta meg első művét, a Pofára eséseim történetét, amely társulatának egyik legmeghatározóbb mérföldköve épp úgy, mint Henrietta második írása, amelyet Szőke Zoltán rendez és sztárszínészeket vonultat fel. Ahogy az érdeklődés mutatja, ez a krimi-vígjáték, a Hullajó nászéjszaka a társulat sikerdarabja lett.
Az első általad írt mű, Pofára eséseim története egyfajta önterápiaként íródott?
Ezt a Covid alatt írtam. Előtte nem is gondoltam, hogy tudok írni. Viszont annyi időnk volt akkoriban – a bezárások miatt – hogy volt ideje, helye ennek kibontakozni. Megmutattam a társulatunk rendezőjének, Bródy Norbertnek – igaz, én még akkor sem gondoltam, hogy ez színpadra kerül valaha. Legnagyobb meglepetésemre azt javasolta, hogy csináljuk meg. Óriási bizalom van a mi kapcsolatunkban, így nem volt kérdés, hogy bízom-e az „ítéletében”. Nem egészen önterápiának indult a történet, de nyilván van benne egy kis görbetükör. Szeretem, ha a műveim rezonálnak az emberi esendőséggel.
A történet célja az volt, hogy megmutassuk, mennyire más az a kép, amit mutatni szeretnénk magunkról, mint amilyenek valójában vagyunk. Ha őszinte akarok lenni, sokszor azt látom, hogy mennyivel könnyebb azoknak az élete, akik mást mutatnak magukról. Nyilván ez hosszú távon nincs így, de sokszor, aki jól el tudja adni magát – mindig jót mutat – nagyobb esetben válik érdekesebbé. Persze első blikkre, aztán kiderül az igazság. A Pofára eséseim története ezekre reflektál. A darab főszereplője – anti-főhősnője – Nusika szeretne mihamarabb híres lenni, olyan párkapcsolatot találni, ami látszólag tökéletes. Persze a valóság mást mutat. Mind a magánéletben, mind a munkában saját magunk áltatása az őszintétlenség. A történet legnagyobb iránymutatása,hogy vállaljuk magunkat.
A darab rámutat arra, hogy jó dolog a kitartás, viszont, ha helytelen az eszköz, nagyon hamar tévútra juthatunk. Szedtem össze az életemből látott történeteket, de szerencsére nem önéletrajzról beszélünk. Viszont nagyon sokat segített az akkori nehézségeken. Az egész pandémiás időszakon úgy tudtam átesni, hogy volt, ami hajtott. Sok művész abban az időszakban attól félt, hogy tönkre fogja tenni a pályáját a Covid. Ellenben én azt vártam, hogy vége lesz és egy robbanással tudok visszatérni, mint író. Nyilván nagy könnyebbség volt, hogy a családommal lehettem az idő tájt. Ez pedig adott egy nyugodt, biztonságos és kiegyensúlyozott légkört. Nagy szerencsém volt.
Az lehetséges, hogy azért is sikerült ennyire jóra az otthonléted, mert nagyon fiatalon repültél ki a fészekből?
Valószínűleg igen. Tizenhat évesen költöztem el Miskolcról, akkor egy nagyon egyértelmű döntést hoztam a pályám mellett. Ott jártam gimnáziumba, a második évben magántanuló lettem és úgy érettségiztem le, hogy akkor már Budapesten próbáltam. Azt gondoltam akkor – amit azóta sem gondolok másképp – hogy nagyon megalapozták azok az évek a pályához való viszonyomat. Akkor egy nagyon kemény rendezővel dolgoztam, aki megtanította számunkra, hogy mit jelent az alázat. Receptre írnám fel minden pályakezdőnek azt a fajta műhelymunkát. Nagyon kegyetlen módszerei voltak – persze nem mindegyikkel értek egyet.
Végeredményben jót tett az a fajta szigor, nem? Legalább is úgy tűnik.
Nagyon is van helye a szigornak ebben a szakmában. Sőt, kellene is, hogy jobban legyen. Manapság már annyira elfogadóak próbálunk lenni mindennel, hogy sok esetben kontraproduktívvá válik ez a jó szándék. Nem baj, ha beszédhibás valaki, ahogy az sem, ha nem ismeri a színészmesterség alapjait és nincs benne alázat és vágy sem a fejlődés, tanulás iránt. Tudom, hogy ezek nem feltétlenül szimpatikus gondolatok, de úgy érzem, hogy ebben a nagy elfogadásban meg kellene találnunk az egyensúlyt. Én azt gondolom, hogy kell egyfajta intelligencia ahhoz, hogy irodalmat, művészetet, kultúrát közvetítsen az ember.
Ha nincs meg bennünk az alapfokú igényesség és tanulni vágyás és anélkül akarunk művészetekkel foglalkozni, az hamar hiteltelenné tud válni. Nyilván mindehhez egy nagyadag önreflexió is kell. Persze, jó oldala is van a végtelen elfogadásnak, hiszen teret adhat jó dolgoknak, de nem lehet túlzásba vinni, mert az igénytelenséget és káoszt szül.
Ha meg kéne fogalmaznod, hogy mi a küldetésed művészként, mit mondanál?
A küzdelmes helyzetek ellenére is igazat, szívből és mélyről adni. Nekem sosem volt protekcióm, sem segítségem, sem ismerősöm. A saját szerencsém kovácsa vagyok. Nem volt könnyű a pályakezdés sem: tizenhat évesen felkerültem egy idegen városba és még csak azt sem tudtam, hogy hol fogok lakni. Éltem barátoknál, kollégiumban, – mikor éppen mi sikerült. Aztán a színész képzés után beindultak a dolgok, jöttek a munkák, az első kőszínházi szerepeim, forgatás a Barátok közt sorozatban, újabb lehetőségek, egyszóval szép lassan alakult. Még a karantén időszaka is produktívan telt, hiszen bemutató született.
A Pofára esésem története premierjét követő napon azonban minden megváltozott. Autóbalesetet szenvedtem. Nem én vezettem, utas voltam az autóban – akkor mentem volna életemben először szinkronstúdióba. Ott kilenc hónap esett ki, ripityára tört a könyököm, műteni kellett. Sokáig kellett gyógytornára járni, még az is szóba került, hogy nem fogom tudni úgy használni a karom, mint előtte. Arról én hallani sem akartam. Küzdelmes időszak volt, de megerősített. Sok mindent megmutatott magamról is és másokról is.
Összességében nem kaptam egyszerű életutat, az biztos. De a hátba támadások, igazságtalanságok és nehézségek ellenére sosem adtam fel, és ennek meg is lett az eredménye. Egy biztos, amíg az egészségem, a hitem és az élet engedi, én maradok azon az úton, amit én helyesnek gondolok: a saját dolgommal törődve, áskálódásokat mellőzve embernek maradni, az embertelen körülmények ellenére is.
A HeArt Társulat novemberben lesz nyolcéves – milyen volt az elmúlt, közel tíz esztendő?
2017-ben, amikor belevágtam, nem gondoltam, hogy nyolcadik évfordulót fogunk ünnepelni. Pláne, nem azt, hogy így és ezekkel az emberekkel, akikkel mostanra van szerencsém együtt dolgozni. Akkor ilyen próba-szerencse alapon indultam neki. Korábbi kollégáim, barátaim voltak az alapításkor a csapatban. Akkorra már láttam annyi féle színházcsinálást, hogy megérett bennem egy biztos elképzelés, hogy én hogyan csinálnám.
Persze sok mindent nem tudtam még akkor, de abban biztos voltam, hogy ha egy dolgot betartok, nem lőhetek mellé. Ez pedig az, hogy nem lehet téves a motiváció. Több olyat láttam, ahol az volt, és szerintem úgy nem szabad. Tiszteletben kell tartani, hogy mi a funkciója, mi a dolga a színháznak. Nem az önös érdek, nem az érthetetlen magamutogatás, nem a hamisság, amit pénzért rendelnek. Valahogy hittem abban a kis vízióban, hogy lehet, hogy tudok olyan színházat csinálni, ami tényleg a nézők igényeire van szabva.
Szórakoztató színházat szerettem volna, de nem üres szórakoztatással átitatva. Reflektálni emberi gyarlóságra, viselkedésmintákra, élethelyzetekre – miközben a közönség jól szórakozik a vígjátékokon. Nem okoskodós színházat akarok, én sem tudom a megoldást minden problémára. De hiszek benne, hogy a színház is lehet egy olyan beszélgetőpartner, aki felnyitja a szemünket alkalomadtán.
Melyek voltak a HeArt Társulat nagy mérföldkövei az elmúlt nyolc évben?
A kezdeteket mindenképpen ide sorolnám: 2018 áprilisára jutottunk el oda, hogy bemutassuk Budapesten Ray Cooney Páratlan párosát. Ez egy olyan vígjáték, amely elképesztő pontosságot igényel. Alapvetően a műfaj – hiába könnyű – mégis az egyik legnehezebb. A végeredmény egy nagyon jó bemutatkozás volt szakmailag és a nézőknek is. Mikor elkezdtük utaztatni az előadást, rengeteg pozitív visszajelzést és szeretetet kaptunk, ami predesztinálta a folytatást. A következő ilyen mérföldkő a Pofára eséseim története – nyilván nekem íróként ez személyesebb, de mint színdarab is jót tett a társulatnak.
Ott egy picit kiléptünk a hagyományos színházi formából, hiszen nem díszletekkel dolgoztunk, hanem vetítőgéppel, illetve kicsit kereszteztük a színház és a stand-up sajátosságait. Valamint a mostani időszakunk nagyon meghatározó. A Hullajó nászéjszaka a második saját írásom, melyben a főszerepeket a Barátok közt sorozat sztárjai játsszák, egészen lenyűgözően. Gyebnár Csekka, Gubík Ági, Szőke Zoltán, Korcsmáros András és jómagam alakítjuk a szereplőgárdát. Szőke Zoltán a darab rendezője is. Nagyon hálás vagyok mindannyiuknak, mert velük közösen csodálatos az alkotás. A nézők imádják, mi nagyon szeretjük egymást, ilyen közegben boldogság lenni.
Miként tudod megőrizni az egyensúlyt a színház és a magánélet között? Ketté tudod egyáltalán választani?
Nem megy jól, én kilencvenkilenc százalékban színházat tartalmazom. Szerintem ezt az elején rontottam el, hiszen annyira akartam, és minden energiámat, időmet ebbe fektettem, hogy észre sem vettem, és egyensúly nélküli életet alakítottam ki. Ezen mostanra már próbálok változtatni, muszáj néha magamat választani. Bevallom, a tudatosság ellenére is 0-24-ben a színház teszi ki a gondolataim nagy részét, nem tudok kikapcsolni, úgyhogy van hova fejlődnöm ebben is. Az egyetlen jól bevált „terápiám” az az, ha egyedül külföldre utazom egy pár napra, egy évben egyszer. Olyankor nyugalom, összegzés és önreflexió van, ami óriási löketet ad.
