Törőcsik Mari 5 éve halt meg. Kolosszálisan nagy színésznő volt, aki filmen hamar hatalmas sikereket aratott, színházban erre tíz évet kellett várnia. A legtöbbször kitüntetett magyar művész volt.
Filmen a tisztaságát, lebilincselő őszinteségét, elképesztő természetességét használták, ám a deszkákon már technika is kellett volna ahhoz, hogy mindez átjöjjön a rivaldán. Ő maga mesélte, hogy a Körhinta felvételein képtelen volt például sírni, Fábri Zoltán rendezőnek direkt meg kellett őt bántania ahhoz, hogy az operatőr felvehesse az eleredő könnyeit. A pályája elején tíz évig küzdött azzal, hogy miután a Körhinta című filmben nyújtott fantasztikus alakításáért jókora nemzetközi hírnévre tett szert, itthon színpadon is elfogadják. Nem tudta eléggé a szakmát.
1968-ig kellett várni, mire a Varsói melódiában, Sztankay István partnereként, már színházi teljesítménye alapján is, áradoztak róla. Ezt még nem láthattam, de három esztendővel később, elsős gimnazistaként, Nemzetiben a Rómeó és Júliát, vele meg szintén Sztankayval, igen. Major Tamás rendező, Brecht elkötelezett hazai propagátoraként, Shakespeare remekművéből is németesen kemény, szikár produkciót csinált. Fuccs lett a megszokott, szép, buja mediterrán díszletnek, amit például Zeffirelli pompás filmjében azóta is csodálhatunk. Szürke, sivár dobozokat tologattak díszlet gyanánt. Ezek között, és az általam látott előadáson fél ház előtt, küzdött a szerepeikhez többek szerint már túlkoros két színész. Bukás lett a végeredmény, amit méltatlannak tartottam. Lenyűgözött a két színész szenvedélye, irigykedve bámultam egymás iránt lángoló tekintetüket, átéltem a két szerelmes szétszakítottságának tragédiáját.
Mert kísérletezni
Törőcsik tudott emelt fővel megbukni később is, mert, ha talentumosnak érzett egy rendezőt, vakon megbízott benne. Ezért mert belevágni igen merész kísérletekbe, amelyekkel, ha esetleg akkor nem is aratott különösebben babérokat, tovább építették a pályáját. Korunk egyik legnagyobb rendezője, Anatolij Vasziljev állította színpadra a Művész Színházban Dosztojevszkij A nagy bácsi álma című művének adaptációját, ami wágnerien hosszúra sikerült. Megint nem volt kosztümös filmekhez fogható látvány, mindössze néhány tonettszéket rakosgattak ide-oda a deszkákon. Vasziljev otthon akár féléves próbaidőkhöz szokott, néhány hét alatt nem sikerült ilyen ménkű nagy feladattal megbirkóznia. És mégis fölöttébb fontossá vált ami létrejött, mert nyilvánvaló volt a kvalitás, a hatalmas nekiveselkedése a színészeknek, az, hogy kibillentette őket a komfortzónájukból, és ez majd később kamatozik számukra. Törőcsik is igencsak lényegesnek tartotta, hogy eljátszhatta Maria Alekszandrovna Moszkaljovát, akkor is, ha ezt tízszer sem tehette meg.
De nem véletlen, hogy miután az egész ország aggódott érte, mivel rutin vizsgálat közben, 2008-ban összeomlott a keringése, és a klinikai halálból hozták vissza, Vasziljev rendezéssel tért vissza a szakmába. Az egyik legkolosszálisabb alakítását nyújtotta. A kaposvári Csiky Gergely Színházban a Naphosszat a fákon, Marguerite Duras drámája, egy francia gyarmatokon élő anyának cirka 40 perces monológjával kezdődik, aki sokáig nem látta a fiát. Váratlanul meglátogatja Párizsban. Gyűlölet és szeretet egyaránt lángra lobban közöttük. Törőcsik a ménkű hosszú monológja közben állt velünk szemben, és végeérhetetlenül mondta a szöveget. Hú, de el lehet unni az ilyesmit! De nem akkor, ha ő csinálta. Ott dekkolt a törékeny, csaknem csontra soványodott, de bámulatos akaraterővel rendelkező nő, aki, ha törik, ha szakad, helyre akarja állítani a kapcsolatát a fiával. Szerep és valóság összejátszott, mert Törőcsik is helyre akarta állítani a kapcsolatát a színpaddal. Megvolt hozzá a vasakarata, amivel mindig is rendelkezett. Szerencsére megmaradt a memóriája is, hogy ilyen elképesztő mennyiségű szöveget megtanulhasson.
Törőcsik betegségéből azonban visszamaradt, hogy nem tudta mozgatni a jobb kezét. A gesztusait „áttranszponálta” a bal kezére, annyira, hogy színpadon, nem is különösebben vettük észre, hogy nem mozog a másik. Filmen feltűnőbb, de hát legfeljebb az ő szerepébe beleírtak egy korábbi balesetet, amivel ez indokolhatóvá vált.
Vonzotta a tekinteteket
Olyan kifejező nézése kevés színésznőnek van, mint amilyen neki volt. Vonzotta a tekinteteket. Erre szokták azt mondani, hogy istenáldotta tehetség. Amikor már nem lépett színpadra, nem is nyilatkozott, változatlanul érdekelte az embereket. Felröppentek hírek róla, hogy jobban van, rosszabbul van, ha hosszabb időre kórházba került. rengetegen szurkoltak neki, hogy felépüljön.
A velemi házában csendesen éldegélt. De azelőtt, még a klinikai halálból visszatérve, másod vagy pontosabban fogalmazva, sokad virágzását élte. Zsótér Sándor meggyőzte, hogy a Maladype Színházban, azaz egy lakás szobájában, falatnyi helyiségben többekkel együtt öltözködve, pár centire a nézőktől, játssza el Marcellinát a Figaro házasságában. Szerette a kihívásokat. Ahogy ő mondogatta, „ha rendező szagot érzek, megyek.” Zsótérnak kötélnek állt a Nemzetiben is, ahol szintén káprázatos produkció lett belőle. Ibsen Brand című drámájában a nagy fantaszta címszereplő tán túlzottan is kemény, racionális, abszolút két lábbal a földön álló anyja, aki mindenáron őrzi a családi vagyont. Tudott dermesztően rideg lenni, ugyanakkor szeretetteljesen lágy is.
Még Vidnyánszky Attila beregszászi korszakában Juhász Ferenc A szarvassá változott fiújában, csaknem egy ősanyát játszott, akiből minden származik, ő az eredet és a vég. Az ősanyánál is több Ursula, Marquez kultikussá vált regényében, a Száz év magányban. Ebből Schwajda György készített direkt miatta adaptációt, hogy megformálhassa az általa akkor igazgatott szolnoki teátrumban Ursulát. Aki nem csak egy fiú, hanem nemzedékek történetét regéli el, a nagy színésznő bámulatos beleérző képességével. Annyira bámulatos volt, hogy Ursulát még Bogotában is eljátszhatta. Schwajda is azok közé tartozott, akikben vakon bízott. Csoda című kesernyés vígjátékában, a József Attila Színházban, Biborka, a takarítónő bőrébe bújt, és ezzel sikerült meglepniük egymást. Az író-direktorhoz szerződött tíz évre, és ingázott a vacak autóúton Budapest és Szolnok között. Tűzön-vízen át ragaszkodott bizonyos emberekhez. Így tartott ki több mint negyven évig harmadik férje, Maár Gyula filmrendező mellett. Azt nyilatkozta róla, hogy ő volt az egyetlen férfi, akin nem tudott túllépni. Maár rendezte vele a főszerepben a Déryné, hol van? című filmet, amiért Cannes-ban megkapta a legjobb női alakítás díját. Több országban is ünnepelték ezért a teljesítményéért. Különös paradoxon, hogy a film itthon nem lett siker.
Utoljára Mészáros Mártával forgatott. Ez volt az Aurora Borealis-Északi fény. Ebben már nagymama. Magába sűríti a Kelet-Közép-Európa-i létet, ahogy tulajdonképpen a Körhintában is tette. Ugyanolyan boldogan ragyog fel az arca, mint egykoron, és ugyanolyan fájdalmasan kámpicsorodik el. Csak már látszik rajta az életének az öröm- és szenvedéstörténete.
Színházban utoljára az általa is meglehetősen szeretett Brecht Galilei élete című darabjában a 73 esztendős főhőst adta, aki a világtól elzárva, teljesen lehetetlenné téve, is szabad tudott maradni, megőrizte gondolkodó- és alkotó képességét. Törőcsik bölcsessége, élettapasztalata, szakmai tudása összesűrűsödött benne, ismét Zsótér rendezésében.
Élete végén visszavonult Velembe, olvasott, tévét nézett, ha jó idő volt, sétált. Valahogy a távolban is köztünk volt. És azon ritka kevés színész közé tartozik, aki tán halhatatlanná vált.
