Az emberi test, az összmunka, az összpontosítás, az egymásba vetett bizalom lehetőségeit, határait, örömét keresik a Möbius című produkcióban. A művészek felfedezik magukat, a világot, az egymásra való hatásuk mámorát.
Nem férnek a bőrükbe. Örök mozgásban vannak. Rendszeresen végig hömpölyögnek a színen. Egymás hegyére-hátára állnak. Legurulnak a földre. Meglepő alakzatokat építenek fel a testükből. Akár több egyformát. Vagy éppen különbözőeket. Az alakzatok átformálódnak másfélékké, majd azok fantáziadúsan megint másmilyenekké változnak.
Bámulatosan egymásra hangolódnak
Lerí róluk, hogy imádnak mozogni. Sugárzik a tekintetük. Átveszik a másik ritmusát, bámulatosan egymásra hangolódnak. Életveszélyes dolgokat csinálnak holt pontosan, nyilván kemény munkával begyakorolva, ám ez laza játékosságnak tűnik. Mintha rosszcsont kölykök randalíroznának, nem tudnák abbahagyni az ugrabugrálást.
Kimennek, visszarohannak, újra és újra belefognak valami kunsztba, akár egyedül, akár ketten, akár sokan, totálisan betöltik a színpadot, bizony még akkor is, ha az üres. Akkor sem merek, egy pillanatra sem, nem odanézni, mert már megtapasztaltam, hogy másodperceken belül úgyis történik valami, és nyilván fenemód érdekes, miért ne lenne az, amikor eddig mindig az volt.
A Sziget Fesztiválon vagyunk, a Le Grand Theatre hatalmas színpada előtt, ahol 1500 néző tud leülni. Akinek már itt nem jut hely, a mögötte lévő domboldalon telepszik le a füvön. A francia illetőségű, pofátlanul jellegtelen nevű, de annál karakteresebben jellegzetes, Company XY előadásán ülünk, a Möbius című előadáson. August Ferdinand Möbius, nyughatatlan matematikus, de még inkább csillagász volt, aki rendkívüli kíváncsisággal kutatta a végtelent. A társulat tagjai is a maguk végtelen lehetőségeit kísértik. Nincs szükségük hozzá történetre. Jelmezekre sem nagyon, elvannak ők egyszerű, fekete cuccokban. Díszlet is alig van, a fekete kontrasztjaként fehér háttér, amihez leleményesen szép világítás társul, Vincent Millet fénytervező jóvoltából. És ordítóan hatalmas üres tér a színpadon, amit igencsak megtöltenek élettel.
Telivér élet
Ez a produkció, áttételesen bár, hiszen egyetlen emberi hang sem szólal meg benne, és a zene sem bömböl, mint általában a Sziget Fesztiválon, a telivér életről regél. A mozgás mámoráról. Arról, hogy olyan dolgokat is meg tudunk csinálni, ha fölöttébb akarjuk, és, ha nem kímélünk testi-lelki-szellemi erőt, amikről magunk sem gondoltuk volna. A fene nagy küzdelem mellett a lehetetlen megkísértése, siker esetén, kitörő, megrészegedő boldogsággal, eufóriával járhat. És ez átragad a közönségre is. Csodálkozó, elismerő tekintetek, a meglepetések okozta felszisszenések, és rendszeres beletapsolások kísérik az előadást, melynek produkciós vezetői Peggi Donck, Antoine Billaud, az akrobatikáért Nordine Allal felel.
Nem pattogósan felpörgetett tempójúak egyfolytában. Mernek lassúak, líraiak, elcsendesedők, akár meditatívak is lenni. A legnehezebb attrakciókhoz sem használnak semmiféle biztosító kötelet. Bámulatosan megbíznak egymásban, nem is tehetnek mást, hiszen hibázási lehetőség nemigen van. A svájci óra precíz működésének megfelelően kell dolgozniuk, és közben még játékosnak is kell mutatkozniuk, sőt meggyőződésem, hogy nem csak mutatják, kemény meló közepette is remekül játszanak. Csillog a szemük. Pajkos a tekintetük, miközben akár olyan gúlát építenek fel magukból, amiben, ha valaki csak meginog, életveszélyesen kártyavárként dőlhet össze az egész. De nincs mellényúlás, melléfogás, rosszul sikerült ugrás, akár háttal a magasból, még meg-megingó láb vagy kéz is alig.
Legyőzik a félelmet
Remek a testi-lelki kondíció. Vérprofik. Ha kell, lazán legyőzik a gravitációt. Próba közben nyilván legyőzik a félelmet, tán előadás közben is, ami legalább akkora kunszt, mint az attrakciók amiket csinálnak. Nem csak testi, hanem remek lelki kondícióban is lehetnek, anélkül ez nem menne.
Az akrobatikát ötvözik tánccal és színészeket megszégyenítően kifejező az arcuk, a kimunkált gesztusrendszerük. Biztató tekintetekkel is ösztönzik egymást. Játékosan megrettenő mimikával jelzik, hogy hűha, ez most juj, de nehéz lesz. Aztán persze rögvest csinálják azt is, nincs megállás, mert ez egy élő perpetuum mobile, pulzáló emberi sokaság. Vannak olyan helyzetek, amikor annyira szorosan összeérnek a testek, úgy mozognak együtt, mintha egy óriási élőlényt alkotnának, aminek jó néhány emberi arca van.
Humánum árad a produkcióból, egymás iránti szeretet. Az a meggyőződés, hogy számíthatunk egymásra. Hogy érdemes kíváncsinak lenni, felfedezni a világot és egymást, és akár a mindenséget. Nincs határ! Rugaszkodjunk neki ennek is, annak is, amannak is. Merjünk bátrak lenni! Merjünk bízni abban, hogy kéz a kézben többek vagyunk, hogy visszatükröződünk a másik tekintetében. Ne féljünk szeretni egymást! És véletlenül se merevedjünk be, őrizzük meg testi, szellemi ruganyosságunkat, és tudjunk örülni az életnek, a létezésnek.
Boldogsághormonokat felszabadító előadás, ami után sokan rögvest felpattannak a helyükről, és állva, lelkesen tapsolják, bravó kiáltásokkal ünneplik a produkciót.
