A Kolozsvári Operettissimo Együttes esetében az ember gyanakszik, hogy ez nyilván valami hakni brigád. Tulajdonképpen az is, de bizony jó. Nem bántam meg, hogy megnéztem velük a Lili bárónőt a Gyulai Várszínház Tószínpadán.
A kis tó mellett jönnek el, ezután lépnek színpadra a színészek, ezzel azt érzékeltetve, mintha messziről érkeznének. Batyukat hurcolnak magukkal. Azokból alakítják ki a díszlet jelentős részét. Három széket például leterítenek egy pléddel, így abból lesz a dívány. Az asztalt is összerakják hozott elemekből, fehér abrosz kerül rá. Csillárok adódnak a zsinórpadlásról. A hátteret két hatalmas fotó takarja, elegáns kastélybelsőt mutatva.
Csóró színésztrupp
Az előtérben öt tagú zenekar játszik a művészek érkezésekor. Szegényes? Hát bizony az. De nem próbál másnak látszani. Felvállaltan egy csóró színésztruppot látunk, melynek tagjai hozzák magukkal a művészetet, majd odébb állnak, és viszik tovább. Hogy mi marad az operett monumentalitásából, pompázatosságából, nagy számú statisztériájából, balettkarából, kórusából? Hát bizony semmi.
Tavaly ugyanitt a Nagyváradi Szigligeti Színház előadásában a az operettek operettjét, a Csárdáskirálynőt láthattuk, ötletes, akár humorforrásként is szolgáló díszletekkel, jókora szereplőgárdával, Novák Eszter fantáziadúsan elementáris rendezésében.
Az jobb volt? Bizony jobb. No, de hát tudjuk, hogy a kulturális szférában, nem egészen átgondoltan, itt is, ott is, amott is, zárolások voltak, több helyütt jelentősen megcsappant összegekből kellett a fesztiválok direktorainak kiötölniük az akár nem kevéssé megfogyatkozott programokat. Az Operettissimo spórolós megoldás. A Kolozsvári Magyar Opera művészeiből alakult, akik nyilván plusz fellépési lehetőséget is kerestek maguknak, de mivel a székhelyükön, a saját teátrumukban szintén adnak operetteket is, olyan formát kerestek, amivel bárhol népszerűsíteni tudják a sok tekintetben magyar gyökerű műfajt.
Felléptek kis magyar lakta erdélyi falvakban éppúgy, mint Marosvásárhelyen, Lajosmizsén, vagy éppen Londonban, Prágában, Szolnokon. Öt országban közel 300 előadást teljesítettek. Lerí róluk, hogy imádják ezt csinálni. Jól énekelnek. Van aki jól játszik, van aki kevésbé. Van aki tud táncolni, van akit lényegében felmentett mozgásból Jakab Melinda koreográfus. Géppuskalábú nincs a csapatban, de Székely Zsejke, Sasváry Clarisse művésznőként, a primadonna és szubrett szerepkör között lavírozva, Rétyi Zsombor táncoskomikusként, azért felpörgetett tempóban ropják becsülettel, ha káprázatos akrobatikus figurák, szétterpesztett láb alatt dobálások, hosszas nyakban pörgetések, cigánykerekek nincsenek is a tarsolyukban.
Humorérzékük van a szereplőknek
Hamar megtalálja az előadás a megfelelő tempóját, ülnek a poénok, működnek a riposztok, a szópárbajok. És ami a legfőbb, humorérzékük van a szereplőknek, ahogy drámai érzékük ugyancsak. Igazából ez viszi az előadást és persze Huszka Jenő szárnyaló dallamú örökzöld dalai, az öt élvezettel játszó remek muzsikusra áthangszerelve, Kolcsár Péter vezetésével, Gyenge Zoltán Balázs, Tatár Enikő, Török Márton, Jakabffy Kristóf is beleadják szívüket-lelküket a produkcióba. Hány unatkozó muzsikust láttam már a zenekari árkokban! Őket azonban jó nézni, az arcukról is árad, hogy teljesen együtt élnek azzal, ami a deszkákon történik. Ez a trupp, úgy ahogy van, érezhetően egy összeszokott csapat, melynek tagjai valószínűleg még kedvelik, sőt valószínűleg szeretik is egymást. Ez pedig minden fogyatékossága dacára átsüt az előadáson, lélekkel, tartalommal, értelemmel tölti fel. Nem véletlen, hogy hamar megfogják a közönséget. Kiadós nevetések vannak, nyíltszíni tapsok.
Kolcsár Katalin Malomszegi Lili bárónő, a címszereplő, aki totálisan beleszeret Illésházy László grófba, aki mivel író, és szüksége van izgalmas szituációkra, a saját inasának adja ki magát, lesi, mi sül ki ebből. Az inas gúnyába bújt arisztokratát Plesa Róbert alakítja. Van köztük kémia. Szép hangon, érzelmekkel telien énekelnek. Tudnak mélyen egymás szemébe nézni, ahogy kételkedni, féltékenykedni, megsértődni, haragudni egyaránt. Van drámai érzékük, hiszen az operett igazi dráma. Az előadás sója-borsa Mányoki Mária és Gáspárik Szilvia Klára komikus párosa, egymással rivalizáló két aggszűzként, akik meg vannak győződve arról, hogy minden férfi beléjük habarodik.
Az abszurd előfutára
A jeles író, Witold Gombrowicz, aki maga is írt egy Operett című darabot, az operett monumentális idiotizmusáról beszélt, rávilágítva, hogy valami nagy formátumú találkozik benne blőd marhasággal, csakúgy, mint az abszurdban. Az operettet nem véletlenül tartják többen, például Spiró György, az abszurd előfutárának, és a főleg realizmusban honos magyar színház csaknem egyetlen más jellegű életképes hagyományának. Más kérdés, hogy nyúlósan szirupos, vagy rossz értelemben vett modernkedő produkciók mennyire riasztották el tőle a közönség jelentős részét. Aki megnézte például a Budapesti Operettszínházban tavalyig, nem kevesebb mint 19 évig, repertoáron lévő Lili bárónő előadását, az láthatta, hogy Béres Attila elsőrangú rendezésében, sztárszereposztással, nem tekerte ki a biztos színpadérzékkel megírt történetet. Ám lehántotta róla a negédességet, és groteszken eleven, emberi és bohózati félreértésekkel teli komédiát formált belőle. Amúgy szintén pénz, paripa, fegyver nélkül tette ezt, hiszen a Raktárszínházban, egy kis stúdióban mutatták be a produkciót, azzal a nem csekély előnnyel, hogy a műfajra szakosodott kiváló színészekkel, és legalábbis a jelmezeket meglehetősen gazdagon, finom kelmékből kiállítva. Ezúttal Bocskai Gyopár díszletei szükségszerűen meglehetősen szerények, a jelmezei illúziókeltőek. A színlap nem rendezőként, hanem színpadra állítóként tünteti fel Kántor Melinda nevét, ami annyiban helytálló, hogy nincs különösebb rendezői koncepció, közös erővel színre vitték a darabot.
A közönség nagy szeretettel fogadta az abszolút szeretetre méltó előadást.
