A mai napon, június 14-én tölti be 99. életévét Baranyi László. A Família Kft. nagypapájaként egy ország zárta a szívébe, ám az ő története jóval több egy népszerű televíziós szerepnél. Tizenhét évesen átélte Budapest ostromát, fiatalon a forradalom közepén találta magát, mégsem adta fel a pályát. A 99. születésnapja alkalmából vele beszélgettünk vele szerelemről, háborúról, túlélésről, színházról és arról, mit jelent majdnem száz év után boldog életet élni.
Baranyi Lászlóval nem lehet hagyományos interjút készíteni. Az ember feltesz egy kérdést, ő pedig nem egyszerű választ ad, hanem kinyit egy ajtót a múltba. Olyan korszakokba viszi vissza a hallgatóját, amelyekről ma már történelemkönyvek írnak, ő viszont nem dátumokban, hanem arcokban, hangokban, mozdulatokban emlékszik rájuk.
„Nekem meg ott volt a pisztoly a homlokomnál”
Kérdésünkre, hogy mit tanított meg neki az elmúlt 99 év a boldog életről, nem bölcselkedéssel kezd, inkább Budapest ostromával.
„Nagyon fogas kérdést tettél föl, mert a mi korosztályunk nagyon rossz korosztály volt. Tizenhét évesen csináltam végig Budapest ostromát. Azt megúszni… Hát ott mentem át először a tűzkeresztségen. Ott tanultam meg, mi az, hogy halálfélelem.
Két kislány volt ott, az egyik tizenhét éves, a másik még tizenhat sem. Szép, fejlett lányok voltak, és eldugtuk őket. A katonák keresték őket, kérdezték, hol vannak a lányok. Nekem meg ott volt a pisztoly a homlokomnál. Én csak azt mondogattam: diák vagyok. De azt a pillanatot nem felejti el az ember” – mesélte a legendás színész, mintha csak tegnap lett volna. Aztán egy másik lányról kezd mesélni. Egy pozsonyi magyar lányról, aki már szlovákul érettségizett, és karácsonyra érkezett a nagynénjéhez Budapestre.
„Figyeld meg, milyen mozaikoknak kellett összeállniuk ahhoz, hogy én életben maradjak. Ez a lány ott bújt el egy fonott kosárban. A katonák szuronnyal szurkálták a bőröndöket, az ágyakat, mindent, hogy hol bújt el valaki. Ő meg úgy húzódott össze, mint a cirkuszban az artista, amikor átszúrják a ládát, és mégsem találják el. Hallotta, ahogy arról beszélnek, hogy engem ott lőjenek agyon, vagy vigyenek föl az udvarra. És akkor megszólalt szlovákul. Elmagyarázta nekik, hogy nem katona vagyok, hanem diák. Megerőszakolták.
Letérdeltem elé, és azt mondtam neki: az életemet mentetted meg. Erre azt felelte: Lacikám, ha meghallod a hangomat, menj el az utamból, mert mindig ez a borzalom jut eszembe, és én ezt el akarom felejteni. Úgyhogy bujkáltam előle” – mondta Baranyi László, aki szerint, ha valaki ilyen fiatalon találkozik a halállal, az később máshogy méri az életet.
„A boldog élet? Nekem a Jóisten olyan embereket adott, akiket a barátaimnak nevezhettem. Főleg az öregkoromat szépítették meg. Az ember fiatalon azt hiszi, hogy a nagy dolgok számítanak. A siker, a taps, a szerepek. Aztán rájön, hogy az emberek számítanak. Az, hogy kik állnak melletted” – fejtegette a 99. születésnapját ünneplő színész, aki 1956-ról is mesélt. Nem tankönyvi mondatokban, hanem úgy, ahogy egy ő élte meg: egy fiatalember, aki benne volt a város lüktetésében.
„Már előszerződésem is volt a Déryné Színházhoz, ha elvégzem a tanodát. De hát jött ’56. Hol lett volna a helyem? Azt a tizenkét napot nem lehet elmondani. Az ÁVH borzalmas dolgokat csinált. Raktuk föl a sebesülteket, mert a mentőautók már nem bírták. Teherautók jöttek, leengedték az oldalukat, és arra tettük föl az embereket. Terítőket hoztunk ki a vendéglőkből, hogy elkössük a sebeket, nehogy elvérezzenek” – mesélt hatalmas elánnal Baranyi László, majd hangja elcsendesedett.
Miközben megtorlások indultak Magyarországon, ő játszhatott. A Déryné Színházról különös szeretettel beszél.
„Beindult a Déryné Színház – és itt meg kell említenem Ascher Oszkár igazgató urat. Az összes börtönből szabadult kollégámat szerződtette. Mondták is neki, hogy ellenforradalmárokat szerződtet. Ő erre azt mondta: egy bűnért nem lehet egy embert kétszer megbüntetni. Leülte a büntetését? Akkor álljon meg a színpadon.
Olyan társulat jött össze, hogy jártuk az egész országot. A legkisebb falvakba is elmentünk. Kosztümben, sminkben, zenekarral. Shakespeare-t játszottunk, klasszikusokat, magyar darabokat, szovjet darabokat, ahogy akkor elő volt írva. Mindig szeretettel fogadtak bennünket. Nekem ez hatalmas élmény maradt. A színház akkor tényleg ünnep volt.”
Felesége először kitette Baranyi László szűrét, mostanra viszont hatvankét éve élnek együtt
Baranyi László a 99. születésnapján arról is mesélt, hogy magánéletében sem kerülte el a fájdalmas fordulatokat, de feleségével, Klárával még fiatalon találkozott. Ma már több, mint hat évtizede élnek együtt.
„A Rózsahegyi tanodába járt ő is. Tizenhét éves volt, én huszonnyolc. Azt mondta, öreg vagyok. Ezt sokszor a szemére vetem. Aztán eltelt tíz év, újra találkoztunk, hála Istennek, és akkor már nem voltam öreg. Egy közös barátnál találkoztunk újra. Mintha szíven ütöttek volna. Egész éjszakát végigbeszélgettük.
Hatvankét éve vagyunk együtt. Az ember fiatalon azt hiszi, hogy a szerelem lobogás. Idősebben már tudja, hogy a szeretet sokkal több annál. Türelem, figyelem, ragaszkodás. És az is, hogy a másik emberrel együtt öregszel meg” – mesélte büszkén a legendás színész, aki azt is elmondta, hogy a Família Kft.-be vezető útja Kecskeméten kezdődött. Baranyi László ott találkozott Szurdi Miklóssal és Gát Györggyel.
„Szolnokról átkerültem Kecskemétre. Megint a véletlen, vagy inkább a Jóisten keze. Egy szerep miatt mentem át, mert bennem volt a tüske, amiért Szolnokon azt mondták, nem tudtam megcsinálni. Kérdeztem Kecskeméten: mit fogok játszani? Azt mondták: a főszerepet. Csak annyit kérdeztem: hol kell aláírni?
Szurdi Miki egy kétszemélyes darabot rendezett, és annak a főszerepét rám bízta. Olyan jól összebarátkoztunk, hogy amikor elváltunk, azt mondta: fogunk mi még találkozni. Mondtam neki, ti mindig ezt mondjátok, lejöttök Pestről, aztán itt hagyjátok az embert. De nem így lett. Miki elvitt magával. Majdnem minden darabjában játszottam. Neki köszönhetem, hogy én lettem az ország nagypapája.
Még most is megállítanak. Azt mondják, tegnap este láttuk. Mondom, igen, harmincöt évvel ezelőtt. De az emberek szeretik, mert nincs benne politika. Család van benne, szeretet van benne, ismerős helyzetek vannak benne.”
„Egyre kevesebb cím maradt”
A beszélgetés végén arról kérdeztük Baranyi Lászlót, hogy vajon miben tévednek a legtöbbet az emberek harmincévesen – amikor már elhiszik magukról, hogy felnőttek – és miben nyolcvanévesen, amikor már azt hiszik, hogy bölcsek.
„Jó kérdést tettél fel. Talán, ha magamból indulok ki, fiatalon nagyon bizakodó voltam. Azt hittem, mindent meg lehet oldani. És valahol igazam is lett, mert nem adtam fel. De fiatalon az ember azt is hiszi, hogy végtelen ideje van. Hogy amit elront, azt majd kijavítja. Nem mindig lehet. Az első két házasságot elkerültem volna. Fájt nekem is, másnak is. De közben az ember nem tudja előre, mi lesz egy döntésből. Csak utólag okos.
Eljön az idő, amikor elkezdenek elhullani mellőled az emberek. A barátok, a kollégák, akikkel együtt nevettél, együtt ittál meg egy fröccsöt premier után, együtt utaztál, együtt játszottál. Húsvétkor, karácsonykor én még mindig küldök képeslapokat. Régen harmincöt-negyvenöt lapot is kiküldtem. De egyre kevesebb cím maradt. Ez az öregség egyik legfájóbb része – mondta a színész, majd elárulta, hogy fiatalon nem foglalkozott az idővel. Most viszont már pontosan tudja, hány nap választja el attól, hogy belépjen századik életévébe.
„Tőlem mindig kérdezték, hány éves vagyok. Mikor fiatalabb voltam, harmincöt-negyven körül, mondtam: mit tudom én, nem számolom az éveimet. Huszonhétben születtem, számolja ki. De most már nagyon kiszámítom.
Szép életem volt – amilyen göröngyös volt az eleje, olyan szép lett a vége. Nem mondom, voltak nagy pofonok, de voltak nagy ajándékok is. A Família, a barátok, Klára, a lányom, az unokám. Hát mi kell még? A végén nem az számít, hány szerepet játszottál el, hány tapsot kaptál, hány helyen volt kiírva a neved. Hanem az, hogy kiket szerettél, és kik szerettek téged. Ha ez megvan, akkor az ember nem élt hiába.”
