Nemcsók Nóra számára a színjátszás nem csupán hivatás, hanem mély belső út is: gyermekkora óta természetes közege a színpad, mégis hosszú ideig küzdött szorongással, önbizalomhiánnyal és lelki terhekkel. A művésznő azt vallja, hogy a színház egy valódi kapcsolódás, közös energia és emberi jelenlét, ahol a sebezhetőség nem gyengeség, hanem az igazság forrása.
Nagyon fiatalon kerültél a színpad közelébe. Emlékszel még arra, mikor vált természetessé az életedben a színház?
– Igazából annyira korán kezdődött minden, hogy nekem a színpad mindig is az életem része volt. Négyévesen kerültem a Lakner Studióba, ami egy egészen különleges közeg volt. Akkor még nyilván nem úgy éltem meg, hogy „színésznő leszek”. Egyszerűen csak természetes része lett az életemnek az éneklés, a mozgás és a színház.
A Laknernek volt egy nagyon sajátos szellemisége, amit később Lakner Artúr lánya, Livi néni vitt tovább. Ott nemcsak szerepelni tanultunk meg, hanem jelen lenni, figyelni, közösségben működni. Olyan emberek fordultak meg ott korábban, mint Rutkai Éva, Harkányi Endre, Galambos Erzsi vagy Somlai Edina – szóval az egésznek volt egy súlya és öröksége. Gyerekként ezt még nem fogod fel tudatosan, de mélyen beépült a lelkembe.
Azt hiszem, ott tanultam meg először, hogy a színház nem pusztán önkifejezés, hanem kapcsolódás is. Hogy felelősséged van a másik ember felé a színpadon. A színházzal kapcsolatban pedig máig úgy gondolkodom, hogy ezt csak addig akarom csinálni, amíg örömömet lelem benne. Nem akarom, hogy kényszer legyen. Ezért tanultam mellette mást is, például masszázst, most pedig gyógymasszőrként tanulok. Nekem a szabadság azt jelenti, hogy mindig legyen választási lehetőségem.
Az ország leginkább talán az Életképekből emlékezhet rád. Hogyan maradt meg benned az az időszak?
– Nagyon szerettem a közeget. Olyan színészek között dolgozhattam nagyon fiatalon, akik mellett rengeteget lehetett tanulni, mégis hihetetlenül természetes volt az egész. Nem volt az az érzés, hogy „ők a nagyok”, mi pedig a gyerekek. Egy nagyon figyelmes, szeretetteljes közeg volt.
Vári Évához például a mai napig nagyon erős érzelmi kötődésem van. Nemcsak a művészete miatt, hanem azért az emberségért, amit képvisel. Vannak emberek, akiknek már a jelenléte is nyugalmat áraszt – ő ilyen számomra.
A hírnév részét viszont nehezen kezeltem. Soha nem volt bennem klasszikus értelemben vett sztáralkat. Introvertált vagyok, ráadásul erős szociális szorongásom volt sokáig, így kifejezetten zavart, ha felismertek az utcán. Ha valaki nagyon nézett a metrón, simán átmentem egy másik kocsiba. Nem azért, mert bárkivel bajom lett volna, hanem mert nekem fontos a személyes terem. Szerintem sokszor elfelejtjük, hogy attól, hogy valakit látnak a képernyőn, még ugyanúgy szüksége van csendre és távolságra.
Közben a tánc is nagyon fontos része lett az életednek. Egy időben már inkább táncosként definiáltad magad, mint színészként. Miért?
– Volt olyan, hogy a számomra fontos helyzetek – meghallgatások, fellépések – előtt konkrétan lebetegedtem. Akkor mentem el terápiába, és ott kezdtem el igazán dolgozni magamon. A tánc ebben az időszakban egyszerre volt menekülés és gyógyulás. Bakó Gábornál kezdtem táncot tanulni. Rengeteg időt töltöttem a táncteremben, később pedig már táncosként és oktatóként is dolgoztam. Elvégeztem a Madách Táncművészeti Iskolát is, és volt idő, amikor inkább táncosnak határoztam meg magam, mint színésznek.
Ma már úgy látom, hogy erre az útra szükségem volt. A tánc lebontott bennem falakat. Gyerekként például rettenetesen görcsös voltam a mozgásban, ehhez képest később táncosként dolgoztam. Ez nekem egy nagyon fontos önismereti út volt, ami végül visszavezetett önmagamhoz és a színházhoz is.
A beszélgetésünk során többször szóba került az introvertáltságod is. Művészként ez inkább nehézség vagy erő?
– Sokáig inkább nehézségként éltem meg. Frusztrált az, hogy nehezebben kapcsolódom emberekhez, vagy hogy bizonyos társas helyzetek szorongást okoznak bennem. Közben kívülről ezt sokszor nem is látják rajtad. Sokszor tényleg azt hisszük, hogy mindenki más könnyedén működik, csak mi vagyunk furcsák vagy szorongók. Közben pedig rengetegen küzdenek hasonló dolgokkal.
Azt is megtanultam, hogy a szorongás néha iránytű. Sokszor utólag derült ki számomra, hogy egy rossz érzésem vagy félelmem nem alaptalan volt, hanem valamit nagyon pontosan érzékeltem egy helyzetből vagy emberi kapcsolatból.
Színészként mennyire könnyű számodra teljesen sebezhetővé válni a színpadon?
– Ez folyamatos munka. A sebezhetőség szerintem nem egy állapot, amit egyszer elér az ember, hanem valami, amit újra és újra meg kell engedni magának. Sokáig nagyon erős falakat építettem magam köré. A színház viszont pont arra tanít, hogy nem tudsz igazán működni, ha nem mersz megnyílni. Az egyik legfontosabb felismerésem az volt, hogy a gyengeség nem szégyen. Sőt, sokszor pont abból születik meg valami igazán emberi és igazán erős a színpadon.
Nagyon intuitívan működöm. Nem vagyok az a mérnöki pontosságú ember. Sokszor lassabban rakódik össze bennem egy szerep, de azt érzem, hogy a végére „összeállnak a csillagok”. Nekem egy próbafolyamat például nem a premierrel ér véget. Sokszor a harmadik előadásra érkezem meg igazán egy szerepbe.
Úgy vélem, a színház nemcsak a színpadon történik, hanem a nézőkkel együtt. Az energiák, a reakciók, a figyelem mind alakítják az előadást. Ott sokszor azt érzem, hogy együtt rezeg az egész terem. Nem rutinból történik az előadás, hanem valóban jelen van benne valami közös, élő energia. És szerintem ez a színház egyik legfontosabb része.
Volt olyan szereped, amely emberileg is mélyen megváltoztatott?
– Igen. Az egyik legerősebb ilyen élményem az Emberevők volt a Független Színházban. Boda-Novy Emília rendezte, Csányi Dáviddal játszottunk benne, és egy megtörtént történeten alapult. Nagyon nehéz anyag volt, de közben elképesztően fontos is. Hiszek abban, hogy a színház képes a spirituális helyreállításra. Hogy bizonyos történeteket nem lehet meg nem történtté tenni, de lehet hozzájuk kapcsolódni, lehet emlékezni, lehet valamit visszaadni az emberi méltóságból.
Az előadások előtt Emília mindig mondott pár mondatot, mielőtt a színpadra engedett minket. Egyszer azt kérte, hogy az elhunyt áldozatokért játsszunk. Én ezt nagyon mélyen megéltem. Ezek azok a pillanatok, amikor az ember érzi, hogy a színház több lehet egy előadásnál.
A Független Színház társulatával is nagyon erős kapcsolatod alakult ki. Mit jelent számodra ez a közeg?
– Egy nagyon fontos szakmai és emberi állomás az életemben. A Covid idején kerültem oda Csányi Dávid révén, gyakorlatilag egy beugrással. Két hét volt a bemutatóig, nem volt meg egy szereplő, Dávidnak pedig eszébe jutottam. És valahogy ott maradtam.
Emlékszem, a bemutató után Balogh Rodrigo mondott nekem valami olyasmit, hogy „Nóri felé mindig tárt karokkal leszünk” – és én ezt azóta is érzem. Nemcsak egy munkakapcsolat alakult ki, hanem egy olyan közeg, ahol az embernek van tere létezni.
Ami miatt nagyon szeretek velük dolgozni, az a közösségi működés. Ott lehet beszélni problémákról, kételyekről, helyzetekről. Nem az van, hogy „hallgass és csináld”, hanem együtt gondolkodunk. Szerintem ez nagyon ritka és nagyon értékes működés. Szerintem az a jó közösség, ahol az emberek valóban meghallják egymást. Szakmailag és emberileg is rengeteget kaptam ettől a FüSzi társulatától. És azt hiszem, ma, ebben a világban talán az egyik legfontosabb dolog az, hogy valóban figyeljünk egymásra.
Mi az, ami ma a leginkább egyensúlyban tart?
– A természet. A futás. A csend. Régen mindig zenével futottam, ma már nem tudok úgy. Rájöttem, hogy nekem pont az a fontos benne, hogy halljam a természetet. A fákat, a szelet, a saját gondolataimat. Nekem ez a valódi kikapcsolódás. Számomra az is sokat számít, hogy ma már jobban figyelek a belső jelzéseimre. Régebben sokszor szembementem önmagammal. Ma már inkább próbálok hallgatni arra, amit belül érzek. Mert egy idő után az ember rájön, hogy a legfontosabb válaszok általában ott vannak benne.
