Márfi Márk lelkének legmélyéből, testéből, egész lényéből fakadt ki a színpadi családtrilógiája, a Telik, a Lassan és a Tovább. Az utóbbit nem rég mutatták be, ahogy az eddigieket is, a Lóvasút Kulturális és Rendezvényközpontban.
A Teliket Márfi maga játssza. A Lassan már két szereplős, amit erőteljes szimbiózisban Für Anikóval mutattak be, de már Tóth Ildikó adja az édesanyját. A Tovább pedig már három szereplős, Terhes Sándor az apa és Ertl Zsombor a testvére. Mindhárom Látható a Lóvasúton, összefüggnek, de egymástól függetlenül is nézhetők, értelmezhetők.
Mély, drámai csendek
Márfi a saját családjáról írta első produkcióját, a Telik címűt is, eredetileg szakdolgozatként, aztán erőteljes monodráma lett belőle. Abban ő van leginkább középpontban, a felcseperedése egy pulykafarmon, amit nagyon szeretett, de úgy érezte, hogy a testvérével ellentétben, el kell onnan jönnie, ha a saját útját akarja járni. Ez az elszakadás fájdalmakkal is terhes históriája, a színésszé válás története, de úgy, hogy közben rendre visszavonzza a farm, és vonzzák vissza a szülők, akik eltéphetetlen köteléket jelentenek.
A Lassan a már halott anya megidézése. A történet szerint a fiú Pestről váratlanul betoppan a farmon egyedül lévő, mert a férje és a másik fia állandóan dolgozik, anyjához, aki misét hallgat a rádióban. Ám éppen elakad az adás. Az nem állítható, hogy kapásból egymás nyakába ugranak örömükben. Az anya azt is megkérdezi a fiától, hogy miért jött, miközben még mindig az adóról elhangolódott rádió foglalkoztatja, aminek keresőjét képtelen visszaállítani a helyére. Hatalmas a csend közöttük, a hirtelen újra látás döbbent csendje. Később is lesznek majd ilyen mély, drámai, jelentőségteljes csendek. Amikor nehéz kibeszélni a még kibeszéletlent, hiszen a fiú ezért is érkezik haza.
Tudja, hogy az anyja halálos beteg. Ott akar lenni a közelében. Érezni akarja szeretete melegét, és sugározni felé a saját szeretetét, bár ez egyikükből sem jön ki könnyen. Sok volt köztük az elhallgatás. Temérdek mindent nem mondtak el a másiknak, és rengeteg mindent nem éreztek, amit érezni kellett volna. Ez a találkozás döntő fontosságú.
Véletlenül találkoznak
És döntő fontosságú a Gardenő Klaudia, Varga Gábor által rendezett Továbban is a találkozás az életveszélyes műtét előtt álló apjával meg a változatlanul a farmon dolgozó bátyjával. Amikor bemegyünk a nézőtérre, már ott várnak minket. A Lassanban azonban a két szereplő, valós és átvitt értelemben is, meghitten közel kerülnek egymáshoz, sok mindent pótoltak abból, amit korábban elmulasztottak. Most viszont a tér három szegletében egy-egy pódiumon helyezkednek el, és ennek megfelelően a nézőtér is három részre tagolódik. Középen egy vízzel teli lavór, ami a bledi tavat, Szlovénia második legnagyobb tavát, jelképezi, ahová az anya, illetve feleség hamvait szórták korábban. Itt véletlenül, de mégis szükségszerűen, fedezik fel egymást az éjszakában, kis lámpafénynél. Ám se valós, sem átvitt értelemben nem jutnak közel egymáshoz, pedig folyamatosan próbálkoznak. Átbeszélnek a víz fölött, és elbeszélnek egymás mellett. Iparkodnak tisztázni a szellemi, szeretetbeli, anyagi örökséget. Az egymás közti kapcsolatot, vagy éppen annak hiányát. A távolság miatt is kényszerűen emelt hangon beszélnek, netán kiabálnak, de az eddig sok tekintetben visszafojtott, kitörő indulataik miatt is. Három nő nélkül maradt férfi, akik egymás társaságában is elhagyatottnak, magányosnak, meg nem értettnek érzi magát. Elcsúsznak egymás mellett a mondataik. Visszhang nélkül elnyeli őket a sötétség.
Meg-megcsillan a remény
Igencsak alul világított az előadás. Hiszen az éjszakában főleg zseblámpa világítja meg úgy-ahogy őket. Nem olyan erőteljes találkozás ez, mint a Lassanban anyáé és fiáé. Olykor még mintha távolodnának is egymástól, ahelyett, hogy közelednének, pedig érezhetően ez a szándék. Meg-megycsillan a remény, hogy már-már sikerül. Aztán elhalványul, majd megint mintha közelednének. Ám a múltban temérdek mindent elmulasztottak, és az e-miatti árkok nemigen betemethetőek. Csónakkal, vagy bármilyen más módon, nem mennek át egymáshoz, nem küzdik le a víz és a saját maguk jelentette akadályt. Igyekeznek valamennyire kinyílni, majd ismét bezárkóznak. Nyitnak és csuknak. Különös, fájdalmas libikóka játékot játszanak. Szeretnének szeretni és szeretnék, ha szeretnék őket. De nemigen csillan fel több remény a halványan pislákoló lámpák fényénél. A családi kötelék szakadóban. Aztán mintha mégiscsak erősödne kicsit. Küzdenek egymásért és ezzel harcolnak magukért is.
Szebb volt az anyához való közeledés és a vele való megbékélés. Akkor végül volt azért megnyugvás, beteljesedés is. Most túl sok a nyitva hagyott, megválaszolatlan kérdés, a felsebzettség, a sértettség.
A színészek először külön is hajolnak meg, ki-ki a maga pódiumán. De végül lelépnek onnan, és középen már együtt vannak, összeér a testük, láthatóan örülnek annak, hogy létrehozták ezt az ő lelküket is megmozgató produkciót, és sikerük van vele, miközben „megérintették” a nézőket.
