Gregor Bernadett azok közé a művészek közé tartozik, akik nem harsánysággal, hanem belső tartással és mélységgel vannak jelen a színpadon. Több évtizedes pályája során számtalan szerepben láthattuk, mégis ritka az a pillanat, amikor ennyire nyíltan beszél kiteljesedésről, határokról, veszteségekről és arról az adni vágyásról, amely ma is újra és újra színpadra hívja. Szavai mögött megélt tapasztalat, önismeret és egy olyan művészi hitvallás húzódik meg, amelyben a technikánál fontosabb az igazság, a hangnál erősebb a személyiség.
Melyik szerepednél érezted úgy igazán, hogy végre kiteljesedtél?
Herczeg Ferenc Kék róka című darabjánál. Az azt megelőző huszonöt év munkája akkor érett meg. Talán nem szerénytelenség azt mondani, hogy érett színésznőként voltam – és vagyok – jelen abban a főszerepben. Csiszár Imre rendezte a darabot, rendkívül sokat tanultam tőle. Ő adott nekem egy alapvető biztonságot a visszajelzéseivel, instrukcióival. Legalább harminc előadás telt el, mire mertem szüneteket tartani, mert megéreztem a közönséggel a közös atmoszférát. Erre – mint egy hullámra – rá mertem ülni. Ebben vagyok igazán önmagam.
Ha most hívnának egy teljesen új műfajba, például musicalbe vagy kortárs performanszba, bevállalnád?
Igen. Van bennünk egyfajta szándék arra, hogy minden szereppel és minden új bemutatóval tanuljunk valami újat. Nemcsak száz oldalakat magolunk be alkalmanként, hanem megismerjük a szerzőt, a kort, a közeget is. Ez a hivatás egy folyamatos tanulás. Ugyanakkor a művésznek tisztában kell lennie a saját alkatával és korlátaival. Azt hiszem, nálam sokkal jobb énekesek vannak. Édesapám egyszer megkérdezte az amerikai impresszáriójától – amikor már negyedjére hívták vissza a houstoni operába –, hogy miért őt hívják folyamatosan, amikor nála sokkal jobb énekesek is vannak a világon. Azt felelték: valóban nagyon szépen énekelnek a kollégák, de pusztán a hang tizenöt percig érdekes. Kell mellé személyiség, humor – így viszont egy előadás már nem csak negyed óráig érdekes. Sajnos így is csak hatvanhat évig lehetett az, aki volt.
Mi az, ami ma motivál, amikor fel kell lépni a színpadra vagy kamera elé állni?
Tudom, hogy furcsa, amit mondani fogok, de én soha nem voltam exhibicionista. Sosem vágytam arra, hogy mindenáron megmutassam magam, inkább az adni vágyás öröme vezérel. Ha színpadra állok – akár egy Karády-est alkalmával, akár egy vígjátékban –, és úgy érzem, hogy aznap valami értékeset tudtam adni magamból, mert egy szomorú dalon valaki elsírta magát, vagy jót nevetett egy poénon, akkor annak volt értelme. Átfolyik rajtam egy energia, amit képes vagyok továbbadni a közönségnek.
Melyik előadásodra gondolsz vissza úgy, hogy „ez a darab marad meg bennem örökre”?
A La Mancha lovagjára, ami egy zenés darab volt. Tizenegy éven keresztül játszottam az akkori Nemzeti Színházban – a mai Pesti Magyar Színházban. 1996-ban szerződtem oda. Nemcsak szerepként őrzöm magamban, hanem egy jelentős életszakaszként tekintek vissza rá.
Mitől lesz egy szerep valóban a tiéd, nem csak eljátszod?
Úgy érzem, én sosem pusztán eljátszom egy szerepet, hanem a saját megélt tapasztalataimból nyúlok hozzá. Minden örömöm, sikerem, bánatom ott van velem. Ezeket a színpadon felszínre tudom hozni. Jó esetben minden színész ezekből táplálkozik, ezekből építkezik – a traumákból dolgozik. Nem eljátszom, hogy mérges vagy boldog vagyok, hanem benne vagyok, mint Gregor Bernadett. Egy színész megéli a szerepet.
Ha a mai színházról kellene beszélned, mi az, ami izgalmas, és mi az, ami kihívás?
Haladni kell a korral, mindenképpen. El kell fogadni, hogy pörögnek a TikTok-videók, a fiatalok figyelmét már nehezebb lekötni. Ennek ellenére én egyfajta klasszikus szépséget érzek a színházművészetben. A legnagyobb kihívás ezt megőrizni és továbbvinni. Mindig zavarban vagyok, ha egy számomra értelmezhetetlen, túlzottan avantgárd helyzetbe kerülök. Lehet, hogy elgondolkodtató akar lenni, de ha én nézőként nem értem, akkor az nem jó. Amikor az ember beül egy teátrumba, ki akar szakadni a mindennapokból – nem feltétlenül gondolkodni akar. Kihívás számomra nyitni az új irányok felé, de muszáj, és szerencsére vannak nagyon izgalmas részei is.
Mi inspirált téged arra, hogy a Piaf- és a Karády-est megszülessen?
Rendkívül érdekes párhuzamokat fedeztem fel mindkét női sorsban. Átélték, hogy elveszítették a szerelmeiket. Közös a sorsukban az is, hogy a háború alatt zsidókat segítettek, életeket mentettek, katonáknak énekeltek. Kortársak voltak. Sok művészt közülük már elfelejtettek. A saját tragédiáik ott voltak az énekhangjukban, az előadásmódjukban – ettől váltak naggyá. Megjelenik bennük a női sors, és a külsejük is rendkívül karakteres volt. Ettől maradnak halhatatlanok. Ha megkérdezünk egy huszonéves fiatalt, ők is tudják, kik voltak. Mintha benne ragadtak volna a kollektív tudatalattiban.
Hogyan készültél fel arra, hogy a hangodat és a személyiségedet hitelesen add vissza?
Mindegyik előadás más és más. Az adott pillanat energiáival dolgozom. Természetesen van egy logika, egy gerinc, amely mentén felépül egy-egy est. Előtte mindig átnézem a dalszövegeket, a zongoristával próbálunk, de a lelki felkészülés lényege az, hogy ki kell állnom a közönség elé, hetven percen keresztül érdekesnek kell lennem, és meg kell tartanom a figyelmet. Ez akkor sikerül, ha hagyom, hogy az idegrendszerem és a lelkiállapotom abban a pillanatban az legyen, ami.
Milyen különbségeket látsz a két ikon között, amikor a színpadon életre kelted őket?
Karádyt nagyon közel érzem magamhoz – nyilván azért is, mert magyarul beszélt. Először a dalai ragadtak meg bennem, nem az élettörténete felől közelítettem. Később kezdtem el mélyebben kutatni, feltérképezni, ki is volt ő valójában. A legutóbbi párizsi olimpián Céline Dion Piaf-dalt énekelt – én is éneklem ezt a dalt az estemen, magyarul. Úgy gondolom, ezt a dalt minden művész a saját képére tudja formálni. Ha valaki hiteles és önazonos, abból nem lehet baj, csak siker. Ezek a műremekek bármilyen énekhangon megszólalnak – legyen az férfi vagy női hang.
Milyen énekesi törekvéseid vannak még?
Tettem kísérletet arra, hogy énektanárhoz járjak és fejlesszem a tudásomat. Ez nagyon hasznos volt, ugyanakkor az én művészi tevékenységemben nem a szépen kitartott hangok a legfontosabbak, hanem az, hogy milyen tartalmat tudok mögéjük tenni. Ha bevásárolni megyek, a kocsiban is skálázok – nem hagyom berozsdásodni a hangomat. Ugyanakkor nem gondolom, hogy belevágnék operett- vagy musicaléneklésbe. Nem is vágyom rá. A sanzonok világában tudok igazán kiteljesedni – ott érzem magam otthon.
Írta: Bátor-Baranyi Márton
