Kéner Gabi pályája különleges ívet rajzol: a balettől és kórusénekléstől vezetett útja a vidéki színházak sokszínű világán át egészen a társulat alapításáig. A mindig sziporkázó színésznő szerint az alkotás igazi öröme a közös energiákból születik meg, és ma is ezt keresi minden új szerepben – legyen szó kortárs kamaradarabról, monodrámáról vagy a legendás Sörgyári Capriccióról.
Mikor érezted az első hívást a színházi pálya irányából?
Az igazat megvallva, nekem összerakódott a dolog. Nem volt meg bennem a vágy, hogy egyszer majd színésznő legyek, viszont jártam balettozni, zeneiskolába, versmondó versenyeken vettem részt – tehát a szereplés, a színpad valahogy mindig az életem része volt. Minden terelgetett ebbe az irányba, mígnem középiskolás koromban színház rajongó lettem. Persze, akkor még, mint néző.
Viszonylag későn, talán harmadikos gimnazistaként jött a felismerés, hogy én ezt nem csupán nézni akarom, csinálni is. Van egy furcsa, körülbelül negyvenöt éves emlékem: nyolcadikos koromban egy osztálytársammal hülyültünk, mire egy másik társunk rám mutatott és azt mondta „Gabi, te biztos, hogy színésznő leszel”. Akkor még tiltakozam. Mondtam neki, hogy Isten őrizz, hagyjon ezekkel a bolondságokkal.
Mi volt a „másik szerelem”? Ami akkoriban vonzott inkább.
A középiskolában ez a szerelem egyértelműen a kamarai kórus volt számomra. Berlini kórusnak hívták. Egyházi daloktól kezdve mindent énekeltünk. Jártunk külföldre is, ami nagyon vonzó volt számomra, amit viszont ennél is izgalmasabbnak találtam, hogy ott állunk a színpadon tizenöten vagy harmincan és mindenki ugyanazzal az energiával, ugyanazt akarja. Nem kellett ragyogni, hogy az én hangomat hallják a legjobban, a leghangosabban vagy a legtovább. A prioritás az volt, hogy a többiekhez képest alakítsak úgy, hogy jól szóljon az egész. Ez egy társasjáték.
Akkoriban akadt be számomra, hogy az előadásoknak az az öröme, hogy egymásba kapcsolódunk, mint egy fogaskerék és mindenki a saját helyén kapcsolódik, figyel a másikra – így szóltunk együtt, szépen. Na és ez volt az a gondolat, ami a teljes karrieremet meghatározta. Tudatosan kerestem is az ilyen közeget, boldogság szigetecskéket aztán mindig megjegyeztem magamnak, hogy „na, ez most olyan jó, mint a középiskolában”.
Ezt az érzést kutatva szerződtél annyi színházhoz?
Való igaz, sok vidéki színházban megfordultam. Valahogy régebben kicsit egyszerűbb is volt a helyzet ezen a téren. Mindig adódott egy jobb lehetőség, amivel éltem és mentem tovább. Majdhogynem magától értetődő volt – nekem legalább is – hogy nem telepszem meg hosszú évekre. Valahogy mindig bennem volt Cicero örökérvényű mondása: „Varietas delectat”. Ennyi év távlatából csak a hasznát látom ennek.
Rengeteg-féle rendezővel, kollégával, színházzal tudtam együtt dolgozni – számomra ez nagyon nagy ajándék. Olyan, mintha lenne egy óriási puttonyom, amiben sokféle csokoládé került. Mindegyik elképesztő finom, de mindegyik más. Valahogy szerencse is, hogy ennyi helyen volt alkalmam játszani. Ha eldöntöttem volna, hogy így akarok játszani, az élet biztos nem engedte volna. Számomra nagyon fontos, hogy sokféle színházat csinálhattam, különféle emberekkel. A mai napig ettől vagyok nyitott és kíváncsi.
Megkérdezhetem, hogy hol érezted magad a legjobban?
Erre konkrét helyet nem biztos, hogy tudok mondani, csak produkciót. A Színművészeti Főiskola elvégzése után az Egri Színházban kezdtem. Gyorsan hozzáteszem, lehet az is közrejátszott, hogy akkor huszonkét-három évesek voltunk, de akkor az egy friss, fiatal társulat volt, tele energiával, elszántsággal. Ott frenetikusan jól éreztem magam és aztán minden további színháznál megvolt az ok, amiért szerettem ott lenni. A Kecskeméti Színházban például a társulat összetétele és az igazgatónk, Bodolay Géza. Ő egy fantasztikus színházi ember, nagyon sokat tanultunk és tanulunk tőle a mai napig.
Ami viszont egyértelműen a legfontosabb mérföldkő az életemben, hogy egy színház születésénél ott lehettem, mint bába, vagy mint szülő mama, hiszen együtt alapítottuk a Babits Mihály Színházat Kaj Ádámmal. Ádámmal Szegeden ismerkedtünk meg, Nemzetiben, ahol ő a gyakorlatát töltötte én pedig, mint színésznő, ott játszottam. Róla annyit kell tudni – persze azon kívül, hogy egy fantasztikus rendező és egy csodálatos ember – hogy ha beteszi a lábát a világ bármely városába, rögtön alapít egy társulatot. Engem a Sörgyári Capriccio egyetlen szerepére kért fel először. Akkor még egyszereplős volt, aztán hárommal is játszottuk, most ismét monodrámaként lépünk fel vele. Lehet, hogy épp csak a Holdon nem játszottuk – határon innen és túl, elvittük nagyon sok városba. Legutóbb épp Budapesten adtuk elő.
Van olyan szereped, amely különösen kedves a szívednek?
Jó kérdés, én is gondolkodtam már ezen. Mindig, amikor valami előtérbe kerül, attól dobog a szívem. Most például a Sörgyári Capriccio az, ami megdobogtatja a szívem. A Babits Mihály Színházban két darabot is írtak ránk. A nagyszerű drámaíró, költő, Vörös István a Találkozások Önmagammal és a Presszó Szonáta című műveket konkrétan Bacsa Ildikóra, Maronka Csillára és rám írta. Ha őszinte akarok lenni, néha emiatt úgy vállon veregetem magam. (nevet) Nagyon nagy dolog ez az én életemben, nagyon szerencsés embernek gondolom magam emiatt.
Melyik szereped volt a legnagyobb kihívás számodra?
Nagyon sok nagy- és főszerepet játszhattam, amiért hálás vagyok a sorsnak. Mindegyiknek úgy álltam neki, hogy „jaj, ezt a szerepet én hú, mennyire tudom majd, hát mintha nekem írták volna ” – aztán a második vagy a harmadik héten már azt gondoltam, hogy mennyire szerencsétlen vagyok, miért nem szólt valaki, hogy hagyjam abba az egészet. Ezt követi pár jól végig vitt próba és ismét fent vagyok, hogy aztán a főpróbahéten ismét összeomoljak. Ez így hullámzik, egészen a premierig.
Van álomszereped?
Hála a jó Istennek, nincs. Valamiért – lehet, rosszul vagyok bekötve – nem az van a fejemben, hogy milyen szerepeket játszhatnék el, helyette inkább arra várok, hogy jöjjön valami, amiben rám gondoltak. Valahogy szeretem ezt a meglepetés-faktort a szerepeimnél. A másik pedig az, amit a nagyon nagy színészek is mindig mondtak: „Vigyázz, ne találkozz az álomszerepeddel, mert nagyon jó esély van rá, hogy csalódsz magadban”. A másik pedig – ha soha nem játszhatnám el – folyton ott tátongana egy lyuk a szívemen.
Na és melyik szerep volt az, amelyben a legkomfortosabban tudtad a színpadra vinni?
Az számomra is nagyon nagy meglepetés volt, amikor olyan harminchárom éves korom táján – mikorra már nagyon sok félét játszottam – találtak meg a kortárs német darabok. Persze, ez is Bodolay Gézának köszönhetően. Az egy nagyon más világ, teljesen másfajta módon áll neki az ember – ezek általában szobaszínházi, stúdiószínházi, kamaraszínházi előadások. Valamiért nagyon otthonosan éreztem magam ezekben. Ne érts félre, nem azt mondom, hogy valami szenzációs voltam benne, inkább nagyon stimmelt az én világommal. Ebben a közegben bármikor el tudom magam helyezni.
Az abszurd darabokat is imádom, az agymenéseket! Nem csak játszani, nézőként is nagyon élvezem az ilyet. Nagyon szeretem, amikor egy darab elrugaszkodik a realitástól. Ott nagyon vékony jégen táncol az ember, s a cél, hogy semmiképp ne legyen ízléstelen.
Hol kacsinthat össze veled a nagyérdemű, mostanában?
Színészként természetesen a Babits Mihály Színház előadásain, emellett pedig a Vígszínház tagjaként súgok – igaz, ott nem találkozhatnak velem a nézők.
