Eke Angéla az elmúlt évben tudatosan háttérbe vonult a színházi élettől, hogy újra önmagára találjon. Az alkotói szabadság időszaka nemcsak pihenést, hanem mély önismereti munkát is hozott számára. A színésznő szerint a mai világban valódi bátorság megállni és befelé figyelni, de csak így tudott visszatalálni a kreatív energiáihoz és a játékosságához. Azóta más szemmel látja a szakmát, a boldogságot és saját határait is.
Angélával a Fesztiválország című dokumentumfilm bemutatóján beszélgettünk, a CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon, ahol a színésznő mesélt az elmúlt év belső utazásáról, az önismeret fontosságáról és arról is, hogyan született meg első nagyjátékfilmjük ötlete a csendből és az elvonulásból.
Miből lett igazán elég 2024-ben? Vagy inkább befelé szerettél volna figyelni? Mi volt az oka a visszavonulásodnak?
Tavaly hoztam egy döntést, hogy egy évre visszavonulok a színházi munkáimtól. Egyfajta alkotói szabadságot vettem ki. Egy olyan időszakot szerettem volna az életemben, ahol intenzívebben tudok dolgozni önmagamon. Úgy látom, hogy a magyar köztudatban nincs benne az, hogy időről időre megálljunk, megvizsgáljuk magunkat, hogy mégis hogyan vagyunk, testileg, lelkileg és mentálisan. Mivel számomra a hivatásom kiemelten fontos, ezért úgy éreztem, hogy akkor teszem a legtöbbet, ha foglalkozom magammal.
Tapasztaltam magamon a kiégés jeleit, s így, egy év távlatából bebizonyosodott számomra, hogy jól döntöttem, hogy akkor hátra léptem egyet. A döntésem engem igazolt, sőt valahol még büszke is vagyok magamra, hogy meghoztam ezt a döntést. Nagy luxus a mai világban, hogy magunkat válasszuk, de közben meg alkotó emberként nem tudok jól működni, ha nem vagyok jól. Valahogy a mi szakmánk úgy szocializált minket, hogy az normális, hogy mindenki fáradt, ideges, nincs jó passzban. Szerintem az nem normális, hogy minden adott ahhoz, hogy boldog legyek, de mégsem vagyok az. Ezért is helyeztem át a fókuszt az életem más területeire.
Amikor elszállt a zaj, mi történt?
Amikor pedig minden elcsendesedett körülöttem, a párommal, Budavári Balázzsal, Bak Zsuzsával megírtuk az első nagy játékfilmünket. Ez éppen fejlesztési fázisban van, az Inkubátor programban. organikusan jött alkotási folyamat, amikor írói oldalra helyeztem magam… Inspiráló és motiváló volt ez az egész folyamat. Nagyon izgatottá váltam a helyzettől, hogy új dolgot kellett megtanulnom – színész szívvel és írói aggyal fogtam hozzá ehhez a projekthez. Az elvonulásom teret adott új dolgoknak. Úgy vélem, ami pedig szabadon és tisztán érkezik, mindig az a legigazabb. Nem terveztem, nem építettem semmit, csupán azt mondtam, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Ennek az időszaknak a legnagyobb ajándéka az volt, hogy merek és tudok már elég sok szituációban teljesen tisztán működni. Kompromisszumok nélkül, igazul.
Milyen külső vagy belső tényezők segítenek abban, hogy ezeket a kreatív energiákat hosszútávon fenn tudd tartani?
Azt hiszem, hogy a jó viszony magammal. Persze ezt nem jelenti azt, hogy mindig jóban vagyunk – én és én. Úgy vélem, nem kell mindig jóban lennünk saját magunkkal, de ismerni kell a viszonyt. Kiskoromban sokat voltam egyedül, de az életemben is elég sokszor magamra voltam utalva. Sokáig egymásra voltunk utalva, én és én – ezért pedig jól tudom kezelni, motiválni magam. Szerintem ez a fajta önismeret kell ahhoz, hogy a kreatív energiákat szabadon lehessen áramoltatni. Amikor önismeret híján vagyok, akkor kevésbé tud szabadon áramolni ez az energia, s kevésbé leszek játékos. Alkotóként viszont akkor tudok a legjobban működni, amikor játékos vagyok.
Van olyan pillanat – legyen ez jó vagy rossz – ami megváltoztatta saját magadról és a művészetedről kialakult képet benned?
A döntéseim határoznak meg. Az SZFE után én rögtön szabadúszó lettem- azt hiszem ez egy nagyon jó döntés volt a részemről. Minden, ami után jött, abból szabadságból fakadt. Ezek a döntéseim utólag mindig engem igazoltak. Legutóbb pedig a visszavonulásom. Számomra eddig nem volt opció az soha, hogy önmagamat válasszam. Utólag visszatekintve, szerintem ez káros. Én abban hiszek, ha magamat választom, hosszútávon azzal teszem a legjobbat. Az energia, amit most magamba fektetek, az hosszú távon hozzám fog visszatérni.
Van olyan élményed, ami leginkább formálta a személyiséged?
A bábszakon említeném a Színművészeti Egyetemen. Amikor én jelentkeztem, abban az egy évben nem indítottak prózai színész szakot. Ha jól tudom, ez az SzFE történetében egyszer történt. Indult helyette zenés színész és bábszínész szak. Bár életemben nem fogtam bábot addig a kezemben, valahogy azt éreztem, hogy ott jó helyen leszek. Ezzel pedig sokkal inkább kitágult a világ. A bábozás alázatra tanít – az egót azonnal le kell tenni. Mindig van egy matéria, amit maga elé kell helyezned – hasznos tudás. Nem kell mindig a magunk bűvkörében létezni.
Ha már szóba került a pályakezdő éned – ha inspirálnod kellene a pályakezdő Angélát, mit mondanál neki?
Nemrég a 8E buszon leszólított egy nagyon kedves, pályakezdő színésznő. Elmondta, hogy követ az Instagramon és nagyon tetszik neki, ahogyan működöm. Elmondta, hogy ő és a társai miként próbálnak odafigyelni a mentális egészségükre. Olyan okosan beszélt, nagyon bízom benne, hogy a következő generáció már jobban fog figyelni saját magára. Amikor mi voltunk színművészetisek, egyszerűen fel sem merült, hogy ki, hogy van. De mi még önmagunknak sem tettük fel a kérdést. „Akkor vagyok jól, amikor megszakadok a munkától”. Talán mondhatom, hogy ez az egész társadalmunkra igaz. A Z generáció már sokkal fejlettebben áll a mentális egészség dolgához. De sajnos így sem mindenkinek sikerül. A fiatalabb énemnek azt tudnám mondani, hogy ugyanilyen erőbedobással, de egy picit jobban odafigyelve magára.
Rengeteg nagy névvel volt alkalmad együtt dolgozni. Kik inspiráltak magán- és művészemberként?
Földessy Margit szoknyája alól bújtam ki – ha lehet így mondani. Aztán pedig Jordán Tamás, akinek a Nemzeti Színházas igazgatása alatt volt egy stúdió, ahol én két évet eltöltöttem a Színművészeti előtt. Az egy nagyon meghatározó időszak volt, hiszen Tamásnak szívügye volt a fiatal színészek magasabb szintre emelése. Tamáson kívül Benedek Miklós, Molnár Piroska és Valló Péter tanítottak minket. Ez egy meghatározó időszaka volt a pályám kezdetének, a húszas éveim elejének. Az SzFE-es osztályfőnökeim, Meczner János és Csizmadia Tibor voltak.
Hogyan kerültél a Fesztiválország közelébe, milyen volt a miliője a dokumentumfilm készültének?
A Sss… Alvószínház című előadásom kapcsán kerültem közel a projekthez. Az Alvószínház egy olyan produkció, amely során a nézők nem székekben, hanem csodálatosan megágyazott Anna Amélie által kézzel festett mesés fekvőhelyeken, fekve hallgatják és nézik az előadást. Ez valahol a felolvasószínház, az élő installáció és a meditáció fúziója. Az Alvószínház meghívást kapott a Telekomosok Fesztiváljára, a Kreinbacher birtokra. A Somló hegy lábánál megrendezett fesztiválon a Pezsgőház emeletén volt látható az előadás – így kapcsolódom a Fesztiválországhoz. A film egyébként a magyar fesztiválok születéstörténetét mutatja be, valamint azok szervezői, megálmodóinak története is terítékre kerül. Büszke vagyok, hogy ebben engem is említésreméltónak találtak.
