A Hajmási Péter, Hajmási Pál című közismert nótával beárad az operett műfaja a Városmajori Szabadtéri Színpadra. Energia, erős irónia, fülledt erotika, és a szexualitástól hevülő fergeteges kánkán is betölti a deszkákat. Sokan lenézik az operettet, de az változatlanul lehet izgalmas.
Nem szükségszerű, hogy rózsaszín ködbe burkolódzó giccsparádé váljon belőle. Közel sem az a műfaj, amilyennek sokan hiszik, vagy amilyenre gyakran játsszák. Gondoljunk csak a francia operettre, például Offenbach műveire, hogy mennyi tűz, szarkasztikus humor, akár forrongó lázadás van bennük, és hát ott a „bűnös”, szexualitástól „feszülő”, fergeteges kánkán is, ami gyakran a magyar operettekbe is benyomul. Ez tényleg roppant erotikus műfaj. A primadonna és a bonviván őrülten lángolnak egymásért, de naná, hogy mindenféle akadály, ármány, féltékenység, rangkórság tornyosul eléjük, hogy végül sikerüljön ezeket félresöpörniük az útból, és bekövetkezzen a monumentális heppiend, ami közben szenvedélyes dalra fakadnak. Zeng a kórus is, a tánckar ugyancsak bedobja magát, a többi szereplő szintén boldogságos ábrázattal köréjük gyűlik, totális az öröm, már csak éppen a glória hiányzik a fejek fölül.
Szertelenül rakoncátlanok
És ott van persze a szubrett meg a táncoskomikus is, akik némiképp az ő humoros alteregóik. Nem annyira szuper nők és szuper férfiak, nem olyan falrepesztő hangúak, mint a primadonna, a bonviván, viszont mozgékonyabbak, táncosabb kedvűek, szertelenül rakoncátlanabbak náluk. Kisebb akadályokat küzdenek le, mint ők, majd a végkifejletnél szintén kivirult ábrázattal, egymás karjaiba omlanak. Az operett ugyanis „lekettőzi”, vagy akár megsokszorozza a heppiendet, mint nem ritkán a bohózat vagy a vígjáték.
A Monarchia Operett előadásában nincs kórus, illetve azokból áll a kórus, akik egyben főszereplők is. Ez egy országot, és nem ritkán, külföldet, járó kis operett „kommandó”. Elkülönül a bonviván, a primadonna, a táncoskomikus és a szubrett szerepkör, sőt, ahogy az előadás elején Kollár Péter Erik, aki rendezte is a produkciót, meg a látványvilágáért is felel, és amúgy táncoskomikusként szintén hathatósan közreműködik, elmondja, hogy náluk a különböző szerepkörökből több van. No, azért nem sok, kettő-kettő. Hozzájuk társult még vendégként Hunyadi Donatella, és sztárként Oszvald Marika, Csere László, akik valaha legendás partnerek voltak, de évek óta nem játszottak együtt.
Szín és forma forgatag
Ami mindenkinek kapásból feltűnik, a rögtön nagy energiájú színpadi jelenléten kívül, az, hogy gyönyörűek a jelmezek, bármelyik zenés produkciókra szakosodott teátrum is megirigyelhetné őket. Az operettben fontos a gazdag kiállítás, és bár a díszlet mutatósan vetített, a ruháknak igencsak megadják a módját. És a színészek általában viselni is tudják ezeket, ha kell elegánsan, ha netán arra van szükség, komikusan. Tűz-pirosan vadító estélyi, csillámlóan, de finoman nőiességet hangsúlyozó ruhák, rafináltan lebbenő szoknyák, a férfiakon is jól szabott frakkok, selyem zakók, lebernyegek, miegymás.
Szín és forma forgatag. Valaha Vogel Ercic, a Vígszínháztól a Vidám Színpadig, és éjszakai lokálokig is tervező, csaknem 100 évig élő, a szórakoztató színház látványvilágáról szinte mindent tudó, művész tervezett hasonlóan parádés jelmezeket, amelyekben jól is lehetett mozogni. Nem arról van szó, hogy Kollárnak, aki a társulat vezetője is, Széll Mária producersége mellett, véletlenül erre az előadásra összejött valami. Láttam a Dohány utcai zsinagógában, ugyancsak gálaesttel fellépni a csapatot, láttam a Kerényi Miklós Gábor által rendezett 120 nap a Föld körült, és az ugyancsak általa színpadra állított Sisi, a magyar királynét, és ezekben is feltűnt a jelmezek igényessége. És az, hogy mint ezúttal is, jó az összhatás.
Senki nem kíméli magát
Ez nem azt jelenti, hogy mindenki kivágja a magas c-t, táncban leiskolázza Fred Astert vagy játékban például Udvaros Dorottyát. De, hogy senki nem kíméli az energiáit, mindenki belead apait-anyait, az biztos. Ha egyszerűbb tánclépéseket csinál, azt is vehemensen, a figura érzéseiből következően teszi, és kiereszti annyira a hangját, amennyi van neki. Mindenki hiteles, senki nem ciki, nincsenek fals hangok, „ballépések”, aki amennyit vállal, azt tőle telhetően, maximálisan teljesíti. Lerí a szereplőkről, hogy imádják ezt csinálni, és a lelkesedésük hamar átragad a közönségre. Humor is van bőven, néhányuknál olyan virgoncan telivér akrobatikus elemek a táncban, amelyeket valaha például Oszvald és Csere nagyon tudott, de manapság már a Budapesti Operettszínházban is ritkán látni.
Kőszínházak is mind gyakrabban elspórolják az élő zenekart, még Budapesten is. Fontos, ha csak hat tagú is, de ott ül a színpad hátterében a zenekar, ami szerintem több mint egy jelentősen nagyobb zenekar felvételről. Szinte tapinthatóan, a muzsikusok meg a színészek egymást inspirálják, szélviharos tempóra is képesek felpörgetni egymást a táncjelenetek egy részében.
Kálmán Imre, Ábrahám Pál, Lehár Ferenc műveiből láthatunk, hallhatunk részleteket. Slágerek slágerek hátán. Azt, hogy a lányok angyalok, például megtudhatjuk Balázs Dávidtól és Nagy Bencétől. Az Emlékszel még című örökzöldet Árvai Dániel és Denk Viktória fújják. Simmit Kollár és Gats Éva táncolnak, jócskán felgyorsulva. Azt, hogy Kicsike vigyázzon, egyszer nagymama lesz, bőven nagyszülői korban, Oszvald és Csere tudatosítja bennünk önironikus sármmal. A rongyos életen, többek között, Szűcs Laura és Szűcs Enikő búsong. Hunyadi Donatella operaénekesi hangon, értesít minket arról, ha nem tudnánk, hogy messze a nagy erdő. Legvégül pedig, a fináléban, persze valamennyien lázba jőve, harsogják, hogy Húzzad csak kivilágos virradatig!
De nem húzzák, nem éneklik addig, mert a környező lakókra való tekintettel, a Városmajori Szabadtéri Színpadon, este tízig mindent be kell fejezni, így pontosan akkor abbahagyják. A dugig telt nézőtéren a közönség még jó ideig ünnepli őket.
