Egyszerre mutat görbe tükröt a jelenlegi magyar oktatásnak, annak változatlanságának és ébreszt bennünk nosztalgiát, szorongást, szekunder szégyent. Mindezt úgy, hogy közben képes megnevettetni minden korosztályt. Ez Szimler Bálint első nagyjátékfilmje, a Fekete pont.
A Fekete pont egy olyan film, aminek a történetét mindenki ismeri testközelből. Teljesen mindegy, hogy 50 vagy 15 évesen nézzük végig, szinte minden pillanata ismerős. Csak kicsit máshogy.
A 10 éves Palkó életébe akkor csatlakozunk be, amikor édesanyjával hazaköltözik Berlinből. A kis magyar valósággal a fiú az első pillanatokban szembesül. Amikor ül és nézi a körülötte lévő magyarokat a WizzAir gépén, akik már akkor sorban állnak a kijárathoz, hogy a gép éppen csak landolt. Jó magyar szokáshoz hűen pedig természetesen még nekik is áll feljebb és fejben már minden utas fogalmazza a panaszlevelet. Palkónak pedig szépen lassan kell mindazokkal a magyar furcsaságokkal szembesülnie, amiket mi, akik ebben nőttek fel, észre se veszünk.
Nem tűnik fel senkinek, hogy valamiért minden évnyitón a 40 fokban a lebetonozott iskolaudvarban kell végighallgatni a gyerekek és az ének (vagy dráma, attól függően, hogy mennyire jó környéken lakik az ember) tanár előadását. Ahol a furulya mindig hamis, kivétel nélkül. Soha egyikünk se kérdőjelezte meg, se óvodában, se az iskolában, se felnőttként, amikor már a gyerekeinket kísérjük el ezekre az iskolai ünnepélyekre, hogy mégis miért kell mindig állni. Itt megjegyezném, hogy Szimler Bálint zseniálisan mutatja meg az ájult gyerekek segítségével, hogy mennyire szürreális is ez a világ, hogy csak akkor szabad leülni vagy behúzódni az árnyékba, ha minimum elájultunk. Az ilyen apróságokat pedig napestig sorolhatnánk. Névsorolvasásánál, ha nem jelentkezünk miért szólít fel minket a tanár, hogy nem figyelünk? Miért kell mindig kellemetlen, furcsa módszerekkel kiválasztani a felelőket? Miért büntetés az, ha egy gyereket kiküldenek a folyosóra, aki szemmel láthatóan nem szeretne ott lenni az órán? Miért hisszük, hogy az a gyerek ott marad? Miért kell feltétlenül tornadresszben, vagy esetünkben piros pólóban menni a testnevelés órára? Miért nem lehet egyszerűen csak élvezni a sportot?
Palkó mellett van egy másik történetszál is, méghozzá az egyetemet frissen elvégzett Juci néni, akit Mészöly Anna alakít. A felsősök helyettesítő osztályfőnöke az egyetemről érkezik meg, nagy álmokkal és lássuk be, nem túl sok önbizalommal. Juci néni ugyanis klasszikusan a bölcsészkarról frissen kikerült tanárokra jellemző tulajdonságokat viseli. Szeretne a gyerekek nyelvén, új módszerekkel tanítani. Klasszikusan abban az osztályban, amire a tanáriban csak annyit mondanak a kollégái egy fintor kíséretében, hogy „jajj”.
Juci néni a felnőttek világába kalauzol el minket, egy olyan huszonáves nő szemén keresztül, akinek nem az az alapelve, hogy a gyereknek félnie kell a tanártól. Mert a félelem egyenlő a tisztelettel. Ezt pedig mindenki ismeri, aki az elmúlt 50-60 évben járt általános iskolába. Mindannyiunknak volt egy történelem vagy fizika tanára, aki csak besétált és az egész osztály rettegett. Ők a kiégett tanárok mintaképei, akik évtizedek óta a pályán vannak, sőt legtöbb esetben már ugyanennyi ideje majdnem nyugdíjba is kellett volna menniük. Juci azonban pont az ellenkezője akar lenni. Ő nem akar a mögé bújni, hogy a gyerekek rosszak, a gyerek hibája, ha valamit nem tud megjegyezni. Juci a barátjuk akar lenni, az ő nyelvükre lefordítani a tananyagot. Ami se a szülőknek, se a tanároknak nem tetszik.
Egyébként ő az egyetlen karakter, aki jellemfejlődésen megy keresztül. Onnan, hogy a gyerekek előtt se mer megszólalni, fél évig tanakodik azon, hogy szóljon-e az igazgatónak, hogy a tesitanár kipécézte magának Palkót és a szeme láttára megüti. És itt elérkezünk a történet lényegéhez talán.
Mindenki ismeri az érzést, amikor tehetetlen a felette állókkal szemben. Teljesen mindegy mit csinál, mit mond, lehetetlen ellenük nyerni, miután azt a csöpp hatalmukat is felhasználják, hogy eltiporjanak minket. Hiszen, nekik nem jött be az élet, nem adatott meg a karrier, amit akartak és ott van valaki, akinek van még esélye. És nem ért egyet a teljesen indokolatlan szabályokkal. Ez pedig bosszúért kiált.
A film 2 óra hosszú, ez idő alatt részben a mindenki számára ismert karakterek, illetve a 40 éves iskolai padok és táblák miatt egy nosztalgiavonaton utazunk végig. Sírva nevetünk az örkényi groteszk jeleneteken, az ismerős szituációkon, miközben egyszerre érzünk szorongást és szekunder szégyent.
Szekunder szégyent, mert még mindig ugyanitt tart az oktatás. Semmi se változott évtizedek alatt. Éppen ezért is gyönyörű, hogy bármikor játszódhatna a Fekete pont. Néha megjelenik egy telefon vagy egy tablet, de igazság szerint ugyanannyira játszódhatna a történet a ’90-es években, ahogyan 2024-ben. Az idő pedig lényegében nem telik. Mindig zöld a természet, a gesztenyefán mindig termés van és mindenki pólóban mászkál. Mindössze onnan tudjuk, hogy telik az idő, hogy elmondják. Farsangi mulatság. Osztály kirándulás. Év vége. Mindössze ezekből az elhullatott eseményekből láthatjuk, hogy haladunk előre és lassan nyár lesz újra.
Szimler Bálint tudatosan egyensúlyozik a film teljes játékideje alatt a fikció és a dokumentarista stílus között. Egyszerre karikatúraszerűek a karakterek (mint a szerencsétlen technika tanár, aki a törött ablakkal küzd egy éven keresztül) és tűpontosan valósághűek. Hiszen mindannyian ismerjük őket a szülői értekezletekről, a tanórákról. Ahhoz, hogy ez az érzés fennmaradjon nagyban hozzájárul Rév Marcell operatőri munkája, aki az iskolai kézikamerás felvételeket idézi meg amúgy gyönyörű fényképezéssel, illetve a színészi játékok. A legtöbb szereplő ugyanis nem színész.
A portás bácsi például valójában egy taxisofőr, akivel a film casting direktora találkozott egyszer. Ráadásul nagyon sok párbeszéd improvizációra épül, amitől csak valósághűbb lett a film. Ezzel ugyanis sikerült sokkal jobban visszaadni a gyereknyelvet, mint azt a legtöbb magyar filmnél megszoktuk. Természetes lett, ott vannak azok az apró kis elakadások, amikor az ember izgul és belezavarodik a mondanivalójába. A legjobb példa erre talán az iskolai előadás, amit a felsősök csinálnak.
Bár tény és való, hogy nincs az a Cervantestől előadná az iskolai farsangi bálon a Numancia bukását, de mégis tökéletesen illik ide. A történet szempontjából remek tükröt mutat Cervantes darabja, miközben a gyerekek előadása is feleleveníti a pokoli iskolai előadásokat. Ott vannak a szövegbe belezavarodások, az, hogy a legtöbben nem tudják hová kell tenni a hangsúlyt, érződik a gyerekek nem is feltétlen értik, miről szól a darab. Mert hogyan is érthetné valaki, aki még csak 10 éves milyen eldönteni, hogy inkább meghalsz, de nem akarsz a rómaiak rabja lenni.
A filmet számomra egy gondolat kísérte végig. Bűnösök közt cinkos, aki néma. Ez kattog az ember fejében, hiszen senki nem áll ki senkiért. Nincsenek barátságok, nincsenek véd és dacszövetségek, amivel túl lehetne élni egy ilyen helyet. A végén azonban itt feloldást kapnak a főhősök, ha nem is úgy, ahogy azt szeretnénk. Nincs igazság, nincs változás. Csak úgy nyerhetsz, ha kilépsz a rendszerből és otthagyod, nem küzdesz tovább. Olyan magyar módra.
Írta: Bíró Eszter