Bevállalósan vagány előadás a Mit ér, ha? című produkció, ami önironikus revü, kabarészerűen mulatságos, de gyakran igencsak kesernyés jelenetekben mesél a nők élet-közepi válságáról. Öt középkorú színésznő, a Láthatáron Csoport tagjai, meglehetősen személyesen tárulkozik ki előttünk, miközben sok humorral szórakoztatnak a Jurányi Házban.
Fájdalom vegyül vicces szituációkkal, röhögünk és röhögünk, de össze-összeszorul a gyomrunk. Rögtön az első jelenetben berobbannak a nők a színpadra, és azt játsszák, hogy táncversenyen vannak. Valósággal kiköpik a tüdejüket. Olyan táncfigurákat erőltetnek, amelyeket lehet, hogy valaha meg tudtak csinálni, de ma már nemigen. Azért nyomják keményen, bizonyítani akarnak mindenáron, izzadnak, újra és újra nekiveselkednek, próbálnak talpon maradni. Jelképes ez, rávilágít arra, mivel kell szembenézniük a középkorú nőknek, akiknek oda a hamvasságuk, sokuknak a karcsúságuk, ezzel együtt netán az önbizalmuk. Esetleg tönkrement kapcsolatok vannak mögöttük, de az is lehet, hogy belefásultak a régibe, amiből képtelenek kilépni. Kilátástalannak tűnik számukra temérdek minden, úgy érezhetik bezárultak előttük a kapuk. De azért próbálkoznak, igyekeznek hitet önteni egymásba, magukba. Kapaszkodnának a másikba, de ez se nagyon megy. Kicsit olyan ez az egész, mintha egy női fodrászatba lépnénk, ahol mindenki igyekszik kiönteni a lelkét, akár érdemben meghallgatásra talál, akár nem. A Feuer Yvette által alakított Judit, a pszichológus is képtelen meghallgatni a páciensét. Már különösebben nem is érdekli a szakmája. Írói babérokra tör, meg is jelent az első könyve. Szeretne bekerülni az értelmiségi elitbe, éppen fontos intellektuális buliba készül, de hiába mondta le a rendelését, juszt is betoppan a kliense. Csilla is középkorú, színésznőként nem igazán megy már neki a szekér. Tele van panasszal. Mondaná, sőt zúdítaná a pszichológusra, az meg menne, menekülne el. Mind gorombább szócsata alakul ki köztük. Kétségbeesve, majd dühösen néznek a másikra, tekintetükkel ölni tudnának. Kikelnek magukból, kiabálnak. Aztán összeakaszkodnak, tettlegességig fajul a dolog. Két megrémült ember próbálja a másikra hárítani az igencsak felgyülemlett problémáit, de felsebzettek, sértődöttek, alkalmatlanok arra, hogy érdemben másnak segítséget nyújtsanak, mert annyi a bajuk, hogy már magukra sem képesek igazán koncentrálni. Nehezükre esik összpontosítani bármire is. Szétestek. Valahogyan össze kellene toldozgatniuk, foldozgatniuk magukat.
Az egyik legjobb jelenet, amikor Judit elmegy a könyvét promotálni, egy vélhetően kereskedelmi tévéműsorba. Burleszkbe hajlik, virtuóz bohócmutatvány, hogy a hű, de dizájnos, piszok fiatalos, beszélgetésre totálisan alkalmatlan bárszékre csak nagy nehézségek árán ül fel valahogy. Meg-megprördül a szék, amikor már-már fölvergődne rá, visszacsusszan, újra nekiveselkedik, többször is megfordul a tengelye körül, ügyetlenkedik, teszetoszázik, mi pedig pukkadozunk a nevetéstől. De azért ez tragikomikus. Megmutatja a teljes kiszolgáltatottságát. Azt, hogy ez a csak a mutatósságra adó berendezési tárgy, ami fittyet hány a kényelmességnek és az észszerűségnek, modernkori hóbort, ker. tévés csilivili, már nagyon nem az ő világa. Olyan a felszínes műsorvezető, mint a csak a külsődlegesség igényeinek megfelelő szék. Összepasszolnak. Ő egészen otthonosan ül rajta, és kérdez butuska csacskaságokat. Leginkább magánéletről. A könyvet nyilvánvalóan nem olvasta, esetleg bele-belelapozgatott, vagy tán a szerkesztő tette meg helyette, és néhány ostoba kérdést felírhatott neki. (Voltam hasonló helyzetben, fölöttébb kényelmetlen.) Manyasz Erika a valós beszélgetésre képtelen, öntömjénező riporter, aki jelképe is lehetne annak a világnak, amiben rendszeresen elbeszélünk egymás mellett. Álmosd Phaedra az a több gyerekes családanya, aki már unja a banánt, ott hagy csapot-papot, összeáll egy nála jóval fiatalabb arab férfival, aki inkább a pénzére hajt, mint rá. Romankovics Edit, Éva a varrónő, ő nem bírva már a napi robotot és magányt, azt álmodja, hogy a barátnője volt pasijával jön össze. Remek jelenet, ahogy a hapsit függönyökkel megszemélyesítve, élőlényként kezelve azokat, eljátssza a képzeletbeli találkozásukat.
A színészek, Szalontayt leszámítva, több szerepet is alakítanak. Horváth Jenny és Komesz Borbála jelmezeit a színpadon fogasokon helyezték el, így a szereplők rendszeresen a nyílt színen öltöznek át. A színészek improvizációi alapján a darabot Zsigó Anna és Romankovics írta, aki rendezte is a produkciót. Fűri Anna a zenét, Kiss Judit Ágnes a dalszövegeket szerezte. A színészeket megdolgoztató koreográfus Hód Adrienn.
Az előadás végén a szereplők, mintha igyekeznének lerázni a gondjaikat, elementáris táncba kezdenek, részint önfeledten, részint nekibúsulva ropják. Meghajlás után újra kijönnek, folytatják a táncot, amihez már többen a nézők közül is csatlakoznak. Valósággal kimozogják, nagy energiákkal lerázzák magukról a bajokat. Szép ez, rövid extázis a sok búért-gondért cserébe.
Írta: Bóta Gábor
Fotók: Kállai-Tóth Anett