A vértanú és az ősgonosz – Ütős musical ősbemutató a Madách Színházban

Jókora merészség egy aradi vértanút musical főhősnek megtenni. Hát még olyat, aki nem is tartozik bele a 13-ba. Ahogy a darab címe is jelzi, ő A tizenötödik, akinek létéről eddig tán sokan nem is tudtak.

A Madách Színház, Szirtes Tamás rendezésében, ezúttal nagy vagánysággal alaposan belecsapott a lecsóba. A már hagyományos musical pályázat 52 alkotása közül első helyezettnek kihozta két nem különösebben ismert szerző, Derzsi György és Meskó Zsolt A tizenötödik című alkotását. És ráadásul nem a stúdióban, hanem a nagyszínpadon vitték színre a darabot. Hármas szereposztásban, ami azt mutatja, hogy hosszútávon is számolnak vele.

Kazinczy Lajos, a nyelvújító Kazinczy Ferenc fia, úgy tizenötödik az aradi vértanúk sorában, hogy Ormai Norbert ezredest már 1949. augusztus 22-én kivégezték, a 13-akat pedig október 6-án. Kazinczyt viszont csak október 25-én küldték a halálba. Vele még a kirívóan kegyetlen osztrák táborszernagy, Haynau, aki a forradalom megtorlásának főfelelőse volt, alkudozott, hogy tagadja meg az elveit, és akkor megkegyelmez neki. Ám Kazinczy gerince nem hajlott, ahogy a többiek, ő is emelt fővel ment a halálba.

Borbély Richárd igen meggyőző a szerepben. Egyáltalán nem az oly gyakori „musical szépfiút” játszik. Hihető a kezdeti hétköznapisága, céltalansága, pénznélkülisége, apja korai halála miatti „felturbózott” szeretetéhsége, hihetőek a kihágásai, ahogy az is, hogy pénzért eladja a tiszti rangját. Borbély megmutatja, hogy fokozatosan hogyan változik meg, a történelmi vészterhes időkben miként acélosodik meg addig ingatag jelleme, szétfolyó személyisége hogy lesz karakteressé, cselekvő- és döntőképessé, meghatározó katonai hadműveletek irányítására alkalmassá. Már a börtönben látjuk, onnan emlékezik vissza a történtekre, amelyek megelevenednek, így egyik pillanatban bálban, a másikban csatatéren, majd ismét tömlöcbe vetetten találkozunk vele. A műfajnak megfelelően naná, hogy van szerelmi szál is, de ez a szerelem beteljesületlen a Békefi Viktória által alakított Majthényi Zsófiával, akit a marcona atyai szigor gazdag férfi feleségének parancsol, és nem engedi hozzámenni a szegénylegény Kazinczyhoz. A kényszerű elválásról, ennek megbánásáról, és arról is, hogy ez már késő, lehet szívbe markolóan énekelni. A magánéleti és a történeti szál, a tények és a fantázia alkotta jelenetek ügyesen keverednek.

Fülbe mászóak a dalok. A zene bátran kever össze korabeli és mai stílusokat, a bálban nyilván megszólalnak keringő dallamok, de a darabban a hip-hop és a rap is hangsúlyos szerephez jut. Leszkovszki Albin jó ritmusban vezényli a színpad alá süllyesztett zenekart, amit így se a közönség, se a színészek nem láthatnak, ahogy a karmestert is csak monitoron keresztül észlelhetik. Tán az akusztika is tökéletesebb így, az pedig biztosan jó, hogy a zenekari árok kiiktatásával a közönség közelebb kerülhet a színpadhoz, de annak a lehetősége csökken, hogy a muzsikusok és a színészek, azzal, hogy egy légtérben vannak, kölcsönösen inspirálják egymást, ahogy annak a lehetősége is erőteljesen lecsökken, hogy a karmester hangsúlyosan egy-egy szereplő szemébe nézzen, ha szükségét érzi, vagy célzottan tegyen felé hangsúlyos gesztusokat. Ettől még nagy az összhang a közreműködők között, ami mögött érezhetően tekintélyes mennyiségű gyakorlás áll. Az is érezhető, hogy mindenki bedob apait-anyait, magas hőfokúra felturbózott és igen intenzív a színpadi jelenlét, amihez komoly mértékben hozzájárulnak a Tihanyi Ákos által koreografált elementáris és fantáziadús táncok.

Haynau táborszernagy szerepében Miller Zoltán a műfaj határait feszegeti. Eljátssza az ős-gonoszt, a megtorlásban élvezettel vérengzőt, a saját vissza-visszatérő fejfájása miatt is bosszút állót, a hatalmával visszaélőt, a parancsolgatni kéjesen szeretőt, a megkérgesedett lelkű kegyetlenkedőt. Miller megmutatja, hogy ez egy szörnyeteg, aki nem ismer se istent, se embert. Rémisztően, fenyegetően néz, rideg határozottsággal ejti ki a mondatokat, elutasítóan dermesztőek a gesztusai. Önmagában megtestesíti a világ borzalmait. Nagy formátumú alakítás, amiben van némi túlzás, meg ripacskodás is, de ennyi számomra belefér ebbe az erőteljesen karikaturisztikus ábrázolásmódba. Három feketébe öltözött, gyászruhás nő, Gallusz Nikolett, Détár Enikő, Ladinek Judit a narrátor funkcióját és a görög kórusét is betöltik egyszerre beszélve, vészterhes arckifejezést „viselve.” Vida Bálint gyerek Kazinczyként gyönyörűen énekel. Aki a deszkákra lép, Sánta László, Weil Róbert, Németh Gábor, Ekamen Bálint, Mező Zoltán, Baksa András, Jenei Gábor, Borsányi Dániel, Vecsei László, Gréczy Balázs, Jegercsik Csaba, Galbenisz Tomasz, Pálinkás Márton, Fellegi Lénárd, Ruzicska László és a tánckar, a kórus tagjai egyaránt teljes erőbedobással vannak jelen. Vízvárdi András animációval is megtoldott díszletei, Rományi Nóra jelmezei megteremtik a produkcióhoz szükséges miliőt.

Szirtes Tamás rendezése nélkülözi a fölösleges magyarkodást, de regél hazaszeretetről, hősiességről, emberi helytállásról a vészben, miközben ősbemutatóként létrehozott egy olyan produkciót, ami minden bizonnyal hosszú sikerre számíthat.

Írta: Bóta Gábor

(Fotók: Jardek Szabina/Madách Színház)