2021 augusztusában Kabul olyan gyorsan hullott darabokra, mintha valaki egyetlen mozdulattal söpörte volna le a védelmi vonalakat a térképről. Ahogy a tálibok bevonultak a városba, a repülőtér lett az utolsó kapu a remény felé: az a hely, ahol édesanyák emelték magasba a gyerekeiket, könyörögve, hogy valaki felvegye őket; ahol férfiak kapaszkodtak a felszálló gépek futóművébe, mert a halál kockázata is kisebbnek tűnt annál, ami mögöttük maradt. A porral betakart betonon nemcsak magyarok várakoztak segítségre, hanem azok a helyiek is, akik éveken át tolmácsoltak, vezettek, segítettek a külföldi erőknek – és akik a hatalomváltás pillanatában életveszélybe kerültek volna, ha ott maradnak.