Egy színész, aki mindig ragaszkodott a civil életéhez, mert rázta már meg a szubjektív pálya bizonytalanságának árama annyira, hogy apaként és férjként is megtanuljon felelősen előregondolkodni. Tahi Józsefből így lett egy tehetséges óvatos duhaj, aki a száműzetésként megélt néhány kemény kanyar után harminc éve ismét a Nemzeti Színház művésze lett. Maradt akkor is, amikor a Hevesi Sándor téri teátrum neve Pesti Magyar Színházra változott.
– Süt a nap, végre szemtől szembe beszélgethetünk! Remélem, a zsivajt nem veszi a diktafon.
– Ilyen diktafonnal készülök én is az előadásokra. Végszavazok magamnak, és teljesen natúran, játék nélkül felveszem a szöveget. Főiskola óta ez a metódusom. Talán a lustaságom vitt rá, talán a tanulás kényszerének teljes elutasítása, tény, hogy nem szeretek papír elé ülni. Sétafikálósan tanulok.
– Nem változott a lelkesedése?
– A feleségem iránt? Nem. Harminchárom éve nem változott.
– A színjátszásra gondoltam, de csodálom, hogy Tóth Évával ilyen szép családi életet tudtak fenntartani mellette.
– Szerencsére hasonló platformokra jutunk a világgal, gyerekekkel kapcsolatban. Így számunkra nemcsak civódás van, hanem összhang is. Gyermekimádó vagyok. Harminchárom éve tulajdonképpen nem Évába szerettem bele, hanem a gyerekébe. Ezzel szoktam cukkolni, de a viccet félretéve: Tamást másfél éves korától fiamként neveltem, imádom. Hatalmasra nőtt, a lányom pedig filigrán kislány, persze, anyuka már, két hónapja született a harmadik unokánk.
A cikk további részét a Pepita magazin júliusi számában olvashatják.
