Energiabomba apácák tobzódnak a deszkákon, táncolnak, énekelnek, megmutatják, hogy nem is annyira ájtatosak mint hisszük, hanem belevaló nők, akik szívesen mutogatják színészi képességeiket, vagy éppen azok hiányát.
A kezdeti totális bizonytalanságuk után mindjobban nekidurálják magukat. Mernek harsányak, vagy akár vaskosak lenni. Élvezettel szabadszájúak. Teljes energiával vesznek részt a számukra hirtelen jött amatőr színjátszás próbáin és az előadáson.
A Karinthy Színház tűzte műsorára Dan Goggin amerikai író és zeneszerző Apácák című musicaljét, aminek az ősbemutatóját az off-Broadwayn tartották, és olyan hatalmas sikert aratott, hogy 3672-szer került ott színre. Nálunk a Madách Színház tűzte műsorára először, Kerényi Imre rendezésében, majd ezt jó néhány premier követte országszerte.
Kitör belőle az őserő
A legutolsót három esztendeje Nagy Viktor vitte színre a Turay Ida Színházban. Abban a zárda főnöke, Mária Regina nővér Pápai Erika volt, aki most is az. Eljátszik egy kezdetben roppant merev nőt, aki igyekszik maximális rendet tartani, akinél a szabály, az felülírhatatlanul, abszolút szabály. Aztán kitör belőle az őserő. A testébe beleköltözik az addig visszafogott telivér élet. Nem az ördög szállja meg, hanem a humor. Ontja a poénokat. Fékezhetetlenségében még spárgába is lemegy. Közben fancsali ábrázatot vág. Arcára kiül a mámor, hogy dalra fakadhat, és szó sincs valamiféle egyházi énekről, nagyon is e világi „nótákról”, revükbe, akár éjszakai lokálokba valókról inkább. Sorjáznak a dalok, tán több mint harminc is van belőlük az előadásban. A 84. évében járó Fekete Mari, aki 55. esztendeje tanít zenés mesterséget a színművészetin, ül a zongoránál, és vezeti a három tagú zenekart, amire áthangszerelte a dalokat. Jól, temperamentumosan, játékosan szólnak, a muzsikusok és a színészek inspirálják egymást. Sokkal többet ér ez, inkább megfelel a színház élő voltának, mint a felvételről elhangzó zene, akár jóval több muzsikussal, de a lejátszó masina nem tud alkalmazkodni a napi hangulathoz.
Roppant helyes marhaság
A darab remek színpadérzékkel megírt, roppant helyes marhaság. Az egyszerű történet szerint a jó szándékkal készített, frissen szedett, de sajnos mérgesgombából készült, ízletes levestől a földöntúli létbe távoznak azok a nővérek, akik ettek belőle. Azok pedig, akik nagy szerencséjükre, éppen a zárdán kívül tartózkodtak, társaik temetésére gyűjtenek, miután röpke szomorkodás után nem búsulják agyon magukat. A halál ebben az esetben groteszkbe forduló bohózati elem, arra szolgál, hogy „dobbantó” legyen a sztorihoz. A derék túlbuzgó és túlmozgásos nővérek azt eszelik ki, hogy egy esztrádműsort „dobnak össze”, és annak a bevételéből fedezik a tetemes temetési költségeket. Kezdetben ügyetlenkednek annak rendje és módja szerint. Tánc helyett megbicsaklik a lábuk. Ének helyett meglehetősen furcsa torokhangok törnek elő belőlük. Félszegek, nem merik mutatni magukat. Aztán azért már nevetnek a „kollégáikon”, amikor ők vétik el a hangot, nekik lesznek idegesen kaszálóak a mozdulataik, vagy tévesztik el a szövegüket. És naná, hogy fokozatosan nekibátorodnak. Kiderül, hogy valamennyiüknek olyan életük volt a zárda előtt, ami egyáltalán nem hasonlított a mostanira. És bizony színpadra, önkifejezésre, tetszésre vágytak, úgy érzik, ezúttal itt az alkalom, hogy részük legyen benne. Kiélik magukat az általuk „összeeszkábált” show-ban. Közszemlére teszik, hogy „szív dobog a reverenda”, illetve az apáca ruha alatt, amiket Szélyes Andrea tervezett.
Szinte a semmiből teremtenek színházat
Hatvani Balázs látványtervező csaknem üresen hagyja a színpadot, ezzel maximálisan átadja a teret a színészeknek. A háttérbe festett színházi függöny olyan, mintha a leglepusztultabb művelődési ház szegényes darabja lenne, ám ez ezúttal erénnyé válik, hiszen a nővérek is a semmiből, a maguk erejéből, lelkéből teremtenek színházat. Amihez akár setesuta, bicebóca a tánctudás, Lénárt Gábor koreográfiája szerint, nem feltétlen megfelelő a hang, de tele vannak szívvel, tenni akarással, odaadó lelkesedéssel. És ez sokkal, de sokkal több a pénzzel, paripával, fegyverrel ellátott, ürességtől kongó profizmusnál, az ízléshatárt átlépő, erőszakolt sikerhajhászásnál, amiben sajnos lehet részünk bőven.
Balázs Andrea és Vándor Éva Mária Roberta, illetve Mária Huberta nővérként szerencsére olyan őszinte beleéléssel, annyira áradó örömmel és tehetséggel tudnak szórakoztatni, hogy ettől a kedves bugyutaság is megtelik tartalommal, és bizonyos pontokon egyenesen meghatóvá válik. Mikecz Estilla, Dobra Mara Mária Leaként és Mária Amnéziaként, ha még nem is annyi eszközzel, színnel mint ők, de szintén féktelen energiákkal, hatalmas odaadással vesznek részt a mind felszabadultabbá váló játékban, ami bizonyos pontokon már mámorossá válik.
Pataki András rendezőként nem talált ki semmi extrát, nem volt „víziója”, agymenése, nyilván jó légkört teremtett a próbákon, inspirálta a színészek játékkedvét, és hagyta őket kibontakozni.
Az Apácák feltehetően semmilyen fesztiváldíjat nem nyer majd. Nincs benne kísérlet, különösebben átütő gondolat sem, nem esik le az állam attól, hogy hű, ilyet még nem láttam. A produkció pedig a szertelenségével, több helyütt még a nem kellő begyakorlottságával, sőt időnként hevenyészettségével, távol áll a tökéletestől. Mégis, vagy tán éppen ezért is, nagyon emberi. Szinte tapinthatóan imádják akik csinálják, és fölöttébb szeretik a nézők.
