Az őrültség csimborasszója, téboly a köbön, annak vállalása, ami úgyis megcsinálhatatlan, nyelvöltögető, gunyoros fricska, kóklerség, vagy komoly művészi teljesítmény?
Kérdések tolulnak az ember agyába, már amikor csak az ötletet meghallja. Egy ember, zongorakísérettel, előadja a teljes Don Giovannit!? Az összes áriát, de a kórusokat is ám! Magával énekel duettet, tercettet, sőt szextettet is. Képtelenség? Marhaság? Hiszi az egészet a piszi? Hát én egy ideig tényleg nem akartam elhinni, hogy ebből kisülhet valami épkézláb dolog. Jó régen „sül” pedig ki, már bizony több mint tíz éve. Többen híresztelték, hogy milyen jó!
Ha lúd, legyen kövér
Valahogy most jutottam el odáig, hogy megnézzem az RS9 Színház stúdiójában, a Vallai Péterről elnevezett Vallai Kertben, ami egyáltalán nem kert, hanem egy kis színházterem. Paizs Miklós zenész, énekes, dalszerző, akit sokan a Korai Öröm vagy a Sickratman tagjaként ismerhettek meg, kísérti vagány elszántsággal, pimasz humorral Mozart remekművét. Amit, ha lúd, legyen kövér, újra is fordított, tele pakolva mai szlengszavakkal, akár telivér trágárságokkal is.
Bár éppen a minap újították fel Vecsei H. Miklós rendezésében, az Eiffel Műhelyházban, a Szöktetés a szerájból előadását, amiben Varró Dániel fordítása sem finomkodik egy csöppet sem. Székely Kriszta nem rég bemutatott Cosi fan tutte rendezése is abszolút kortársnak tekinti Mozartot.
Paizs is kimondottan így tesz. Sőt, ő játszótársnak tekinti, elszórakozik vele, és minket is elszórakoztat. De nem úgy, hogy totálisan kiheréli a darabot. No, jó, egy kicsit azért „herél” rajta. De megmarad a fájdalma, a szépsége, a belőle kitetsző csillapíthatatlan vágy, a gyötrő szerelem, a mámorító és pusztító szenvedély, a megcsalás és a megengesztelődés.
Azt a képtelenséget eszelte ki Paizs, hogy ujjbáboperaként adja elő a darabot. Így aztán bátran nekilódulhat a szextettnek, mert hat ujján lehet, hat különböző figura. A mellkasától fölfelé ő is kilátszik a paraván mögül, így a mimikájával, az éppen üres kezével is temérdek mindent ki tud fejezni. A bábok persze így gyűszűnyiek. A karakter arca van rájuk pingálva, élénk erős kontúrokkal, ami a sok tekintetben vásári stílushoz is passzol.
Pazar tudathasadás
A vásári bábjátékosok, például amíg élt Kemény Henrik, Vitéz László bravúros alakítója, aki a családtól megörökölten, már hat éves korában játszott a népligeti színházukban, pazar tudathasadással, két bábot, és azoknak különböző hangjait, magától értetődő természetességgel meg tudnak jeleníteni. Na, de egyszerre hatot!? Ehhez még pazarabb tudathasadás szükséges. Persze nem is sikerül mind a hat ujjat ugyanabban az időben másképp mozgatni. Az egyik kéz megtelik bábokkal, a másikon csak a hüvelykujjon van, ekkor ez a figura mozog igazán, és ezért ő a leghangsúlyosabb. Hangban pedig Paizs virtuózan ingázik a különböző szereplők szólamai között. Nyilvánvalóan nem nyújt operaénekesi teljesítményt, amúgy bábszínészit sem. Összecsen innen is, onnan is ezt-azt, és saját egyéniségét adja, ami igencsak markáns.
Több mint húsz éve, a Kolibri Színházban, a kiváló bábművészházaspár, Török Ágnes és Szívós Károly szintén úgy mutatták be a Szöktetés a szerájbólt, hogy maguk is énekeltek. Abból is remek produkció lett, de ők nem a teljes operát, csak keresztmetszetet adtak, és rendelkezésükre állt egy egész színházi apparátus, meg egy kis létszámú zenekar. Paizsé abszolút egyszemélyes színház, ahogy sok vásári bábjátékosé is az. Egy zongoraművész, Laufer Szilvia, azért a rendelkezésére áll, sőt annyira ráhangolódik, hogy szinte összeolvad vele. Tőle is csaknem emberfeletti teljesítmény eljátszani az egész operát. Olvastam, hogy korábban volt csellista társa is, de ő most nem tisztelt meg bennünket a jelenlétével.
Ilyet még nem pipáltam!
Az opera és a báb nem állnak távol egymástól. Valaha főúri kastélyokban is szórakoztatták báboperákkal a nagyérdeműt, Haydn például több ilyet is írt. Salzburgban ragyogó marionettszínház működik, főleg Mozart operákra specializálódva, magam is láttam ott A varázsfuvolát. Prágában pedig, szintén marionettszínházban, éppen a Don Giovannit, ami annyira jó volt, hogy amikor Budapesten, a Müpában vendégszerepeltek vele, boldogan újra néztem. De, hogy egyvalaki előadjon egy teljes operát, olyat még nem pipáltam!
Bár, ha jobban belegondolok, olyat már igen, hogy a világ egyik legnagyobb bábosa, aki tavaly volt 75 éves, Massimo Schuster, egyedül „nekifutott” a Macbeth-nek. Messzeségbe tűnő egyetemista koromban láttam, ő is még viszonylag fiatal volt, fogyhatatlannak tűnő energiákkal, ezerféle hanggal, olyannal, amilyennel csak akarta, rendelkezett. Kiadós sikere volt a drezdai bábvilágfesztiválon. Úgynevezett szicíliai marionettekkel játszott, ezek a legegyszerűbbek, egy szálon mozgathatók, mégis jelentős a kifejező erejük, ha jó kezekbe kerülnek. Szicíliában működik direkt rájuk szakosodott marionettszínház, pár éve Budapesten is bemutatták, hogy milyen csodákra képesek. De, hát Schuster is csodákra volt velük képes, az egyszerűségük arra is jó volt, hogy többet is össze tudott markolni belőlük. A fából készült figurák pedig hatásosan koppantak a színpadon, ha leölték őket, rúgni, taposni is lehetett bármelyiket, a tragédia kegyetlensége megjelent az előadásban.
Paizs sem spórolja ki a kegyetlenséget. A szövegeket bizonyos pontokon még drámaibbá tette, mint amilyenek az eredeti operában. Az arca hol együttérzést fejez ki az általa megjelenített figurákkal, hol kontrakarírozza a viselkedésüket. Időnként behunyja a szemét, mint aki nagyon koncentrál. De az is lehet, hogy pont ilyenkor kapcsol ki, a hosszas, fene nagy koncentrációból, de ekkor sem süllyedhetnek el a bábok, azokra csak figyelnie kell. Jelenetváltásoknál ő is eltűnik a paraván mögött, és fölhelyez egy pofonegyszerű díszletelemet, majd az éppen szükséges bábokkal tűnik újra elő. Elképesztő összpontosítást igényel amit csinál. A kis számú nézőközönség méltán lelkes vastapssal jutalmazta az ő, és a zongoraművésznő teljesítményét.
