Kilencven év emlékeiről beszélgettünk Pásztor Erzsivel: a pályakezdés reményeiről, az elmaradt szerepekről és azokról az estékről, amikor állva tapsolt a közönség. Születésnapi interjúnkban felidézte mestereit, mesélt a fiatalokról, és arról is, hogyan őrizte meg a derűjét a nehéz időszakokban.
Nem titok, hogy a születésnapja alkalmából beszélgetünk, de nem feltétlenül kell kimondanunk, hányadik…
– Nyugodtan mondja ki, mert 90 éves vagyok! Az azért nem akármi!
Utoljára a 87. születésnapján találkoztunk. Hogy van most, hogyan éli meg ezt a kerek évfordulót?
– Sajnos valaki akaratlanul megfertőzött, és nagyon-nagyon beteg vagyok. A torkom, mindenem fáj. De most az is ajándék, ha fekhetnék. Sajnos a lányomnak is továbbadtam a fertőzést. Ő lázas is, még nálam is betegebb.
Hogyan ünnepli a születésnapját?
– Ma este lesz a Játékszínben köszöntenek, ezt kapom ajándékba. Úgyhogy este nekem szól a zene, mondhatom így. Remélem, azért szerényen zajlik majd az ünneplés. Az ilyesmitől mindig fél az ember: valaki egyszer csak bepörög, és elsüt egy viccet, amiről ő azt hiszi, hogy jó, aztán ott mindenki kiborul. Remélem, ezt megússzuk. Délelőtt pedig egy-két ember házhoz jött köszönteni.
Ha visszatekint erre a 90 esztendőre, mely szakmai és magánéleti emlékeit emelné ki?
– Ez mind benne van az új könyvemben. Nem én írtam, de benne van az életem, a gyerekkorom, Újpest, ahol a fél életemet éltem, és Angyalföld, ahol most élek. Nem véletlen, hogy szeretik az emberek, mert ez egyben korrajz is. Kilencven év azért nem kevés. Átéltem a háborút, ’56-ot, rendszerváltást egyszer, kétszer, háromszor… Most nem tudnék külön kiemelni valamit, mert valóban minden benne van a könyvben, az óvodáskoromtól egészen a mai napig.
Milyen jó tanáccsal látná el azokat a fiatalokat, akik most indulnak a színészi pályán?
– Semmi olyat nem tudnék mondani, ami bárkinek hasznos lehetne, mert ezt végig kell csinálni. Az ember tele reménnyel indul, bízik a tehetségében, aztán egy pillanat alatt semmivé válhat minden. Nagyon sok mindentől függ, hogy egyáltalán hagyják-e dolgozni, kap-e feladatot. Millió olyan dolog van, ami akadályozza, hogy kellemes, elfogadható munkakörülményei legyenek. Ezeken át kell esni.
Amikor arra kérnek, hogy adjak tanácsot, általában ezt mondom. Ők reménykednek, bíznak, és ez nagyon jó, így is kell. Aztán a saját bőrükön tapasztalják meg, mit jobb kihagyni, mit kell megpróbálni, és miért kell küzdeni. Ez nagyon sok mindentől függ, a személyiségtől is.
Azt, hogy én nem keseredtem bele a pályámba, pontosan a természetemnek köszönhetem. Olyan sok nélkülözésben volt részem szakmailag és minden más szempontból, hogy attól örökké bánatos lehettem volna. De szerencsés természetem van: nem bírom a szomorúságot, a bánatot, nagyon hamar lerázom magamról, és továbblépek.
Ezt hiába tanácsolnám bárkinek. Meg kell élni, és tudni kell csinálni. Hiába mondja az ember olyasvalakinek, akinek nem ilyen a természete, aki nem alkalmas rá. Mindenesetre megpróbálni lehet, mert vidáman, derűvel könnyebb elviselni a bánatot meg a mindenféle sérelmet. Abból aztán lesz bőven! Azt tudom mondani a fiataloknak, hogy sérelem mindig jön. De az is lehet, hogy nekik szerencséjük lesz. Azért az sem árt, ha bizonyos dolgokon átesnek.
Önt mi lendítette át a nehézségeken?
– Az, hogy örülni akartam. Egyszerűen nem voltam hajlandó belekeseredni abba az éppen tragikus időszakba, amit átéltem. Azt mondtam: nem baj, most nem kaptam meg ezt a szerepet, pedig nekem kellett volna játszanom, majd a következőnél megmutatom! És tudja, mit? Megmutattam. Amikor tehettem, mindig így tettem.
De azért a bánatos időszakok megmaradnak az emberben. Azok is hozzásegítenek valamihez. Mindig úgy gondoltam, hogy azért tudtam olyan könnyen sírni a színpadon, mert ott voltak bennem ezek az emlékek. Nem okozott gondot, hogy igaziból sírjak, úgy jött, mint a vízfolyás. Eszembe jutott az a nyomorult időszak, amikor nem kaptam meg, amire vágytam, és dúltam-fúltam magamban.
De nagyon hamar rájöttem, hogy attól, hogy rosszkedvem van, nem lesz jobb a helyzetem. Csak én keseredek meg. Amikor lehetett, igyekeztem ezen felülemelkedni és továbblépni. Aztán jött egy időszak, amikor simábban mentek a dolgok. Jött, ami jött, csináltam, amit tehettem. Az már másmilyen volt, nem volt olyan keserű.
Volt olyan szerep, amelyet nagyon szeretett volna eljátszani, de nem kapta meg?
– Most már nem is érdekel, mert olyan gyönyörű szerepeket játszottam, amiket imádtam. A Macskajátékban volt az egyik legkedvesebb szerepem, amelyet háromszor, három különböző társulatnál játszhattam el, különböző színészekkel és rendezőkkel. Az maga volt a csoda.
Az utolsó időszakban pedig ott volt a búcsúdarabom, a Fergeteges látogatás. Olyan vígjáték volt, hogy minden este állva tapsolt a közönség, és boldogan mentek ki a színházból. Úgy gondolom, ennél nagyobb élményt nem kaphattam.
Az, hogy a rossz években nem volt ilyen lehetőségem, már feledésbe merült. Ez az utolsó élmény jó volt, és erre fogok emlékezni ezután is.
Önre sokan példaképként tekintenek. Kik voltak azok, akikre ön nézett fel?
– Nagyon sok emberre felnéztem, akiket nagyon szerettem. Dajka Margit volt nekem a csodák csodája. Szerintem ő a legnagyobb színésznő. Sulyok Mária is a példaképem volt, ő beszédre tanított a főiskolán. Olthy Magdát is nagyon szerettem, ő volt az igazgatónőm. Máthé Erzsivel szinte barátnők voltunk. Befogadott a közelébe, nagyon sokat beszélgettünk, és rengeteget tanultam tőle.
A Nemzeti Színházban már másodéves főiskolásként statisztálhattunk. Akkora szegénység volt az ötvenes években, hogy ez nagyon sokat jelentett mindannyiunknak. Olyan művészekkel lehettünk együtt, akik a korszak legnagyobbjai voltak. Nem azt mondom, hogy együtt dolgoztunk, de benne voltunk egy-egy darabban. Ha az ember figyelt, nem lehetett nem észrevenni a nagyságukat. Azokat az apró gesztusokat, amelyek tulajdonképpen semminek tűntek, mégis azok voltak a nagy csodák. Makláry Zoltán, Rajz János… Soroljam?
Ma már nem is tudják, kik ők. Nem divat a régi. Az új művészeket sem ismerik, nemhogy a régieket. Nem is nagyon érdekli őket, mert az öntudat ma rettenetesen nagy… De nem akarom bántani őket. Majd a saját bőrükön tapasztalják meg, milyen jó dolog, ha van honnan lesni.
A mai fiatalok közül kiket figyel elismeréssel?
– Ha látok valakit, akit jónak tartok, azt elismerem. Most nem tudnék hirtelen felsorolni neveket. A Játékszínben például ott van az a két nagyon szép lány. A Peller lányok, Anna és Mariann. Én egy kicsit összekeverem őket, annyira egyformák. Mutatósak, szépek, és nagyon tehetségesek. Bennük megvan az, ami bennem és a kortársaimban is.
Nem úgy értem, hogy olyanok, mint én. Ők jobbak lesznek. Ők mások, teljesen más a világ. Már mindenből egészen újat csinálnak. Nagyon sok mindenhez értenek, énekelnek, táncolnak, műsort vezetnek – de hát a mai világban az igények is mások. Aki pedig a régiekre kíváncsi, nézze meg Tolnay Klári valamelyik előadásának felvételét, milyen csodálatosan játszott!
