Álló vastaps fogadja a székesfehérvári Vörösmarty Színházban a Viktória című nagyoperettet, egy hétköznapi, bérletes előadáson. Három pár is küzd benne a szerelmi boldogulásért. Felvillanyozó jazz keveredik magyar dallamokkal, akár keleties zenével, feszült pillanatok humoros momentumokkal.
Nagy érzelmek kavarognak. Népszerű dallamok szárnyalnak. Ábrahám Pál operettje, amit Földes Imre darabja nyomán írt, és amihez Harmath Imre szerezte a dalszövegeket, ismét hódít. Telis-tele van slágerekkel, de Dolhai Attilla rendezése a prózát is komolyan veszi, nem egyik daltól a másikig lavíroz.
Valódi, büszke arcok
Az előadás elején kivetít első világháborús képeket, azt ahogy a katonák gyalog, lovon parádéznak. Valódiak az elszánt, büszke arcok, ahogy a honvédek indulnak megvédeni a hazájukat. Ehhez képest kontraszt, amit aztán színpadon látunk, hogy katonák a szó szoros értelmében a földre alázva várják, hogy kettesével kivégezzék őket, a következő kettőnek kell kihurcolnia az éppen lelőtteket, majd ők kerülnek sorra.
Operettekben, musicalekben általában nem hiszem el a háborút, a forradalmat, ahogy most sem. Rendszerint óhatatlanul könnyedebb a játékstílus. Ezúttal sem látom az arcokon a régóta tartó megpróbáltatások okozta szenvedést, a rettentő halálfélelmet, a test végleges megdermedését. A katonaruhák nem elnyűttek, nem koszosak, ahogy a toprongyosság némiképp művinek hat, úgy a kivégzés is annak. A menekülés ugyancsak, amikor hirtelen becsapódás, felvillanás keletkezik, és a már senyvedve is bonviván tulajdonságokat mutató Koltay kapitány képében Dolhai Attilának sikerül kicsavarnia a pisztolyt a kivégzést vezénylő orosz tisztet adó Juhász Illés kezéből, lelőni őt, majd olajra lépni. Ezen kisebbfajta nevetés támad a nézőtéren, jelezve, hogy azért senkiben nem állt meg az ütő, senki nem gondolta komolyan, hogy rögvest lepuffantják a bonvivánt, meg az egyik táncoskomikust, a kapitány tisztiszolgáját, Jancsit, Keller János megszemélyesítésében, aki oly szépen bazsevált a hegedűjén, hogy az röpke időre még az orosz tiszt jégszívét is csipetnyit megolvasztotta, hogy aztán gyors tempóban vissza jegecesedjen.
Hőseink, hol máshol, mint ripsz-ropsz Japánban, az amerikai nagykövetségen találják magukat, ahol éppen a követ felesége, Koltay volt szerelme, Viktória. Később kiderül, hogy halottnak hitte egykori vőlegényét, ezért ment hozzá a Trokán Péter adta, körülötte régóta legyeskedő amerikai férfihez. Szinte a lehetetlenséggel határos vígjátéki fordulat, amiből persze támad galiba rendesen.
Parádés hang, nőies elegancia
A címszereplő primadonnaként Fischl Mónika elénekelve a belépőjét, rögtön megmutatja milyen parádés hangja, és nőies eleganciája van. Nyíltszíni tapsos megjelenés a deszkákon, ám Ruff Tamás karmester nem engedi hosszan ezt a tapsot, tovább lendíti a pálcáját. Később sem nagyon engedi megakasztani a történéseket, végig jó tempóban tovább vezényli az Alba Regia Szimfonikus Zenekart, melynek tagjai gyakran közreműködnek a színházban, szinte „összeforrnak” a játszókkal, de ettől még lehetne a teátrumnak saját zenekara, kórusa, tánckara.
Lénárt Gábor koreográfus nem csak a tánckart mozgatja meg, hanem, bár különböző mértékben, valamennyi szereplőt. Gyakran árad mozgalmasság a színpadról, a koreográfiában ötletesség, lendület van, és ezzel átvitt értelemben véve is érződik, hogy sikerült megmozdítani a társulatot. Vitathatatlanul a rendezés érdeme is, hogy lerí róluk, a szereplők szeretnek ebben a produkcióban játszani.
Dolhai nem talált ki semmi extravagánsat, semmi olyat, mint például Mohácsi János, aki a Csárdáskirálynő harmadik felvonását először Kaposváron, majd éppen Székesfehérváron, egy hadihajón játszatta, ami végül még el is süllyedt, jelezve az addigi világ, ha úgy tetszik, az addigi rendszer, elsüllyedését.
Dolhainak, aki már Béres Attila rendezésében, a Budapesti Operettszínház és a Miskolci Nemzeti Színház közös produkciójában, volt Koltay kapitány, esze ágában sincs ilyesmit csinálni. Az övé lényegében hagyományos előadás, miközben sokkal többet tesz a produkció közlekedési rendőrként való lebonyolításánál.
Felszikrázik a dráma
Komolyan veszi a prózai szituációkat. Felszikrázik bennük a dráma, jóval inkább mint a kivégzési jelenetben. Kitetszik, hogy a szerelmi párviadal tényleg végződhet halállal is. Ha a kapitánynak nem sikerül visszaszereznie a volt menyasszonyát, akkor számára vége a világnak. Amikor azt éneklik, hogy „nem történt semmi, csak elválunk csendben”, megáll a levegő. Akkor Viktória lemond egyetlen nagy szerelméről, és becsületből kitart az amerikai nagykövet mellett, akit tisztel, kedvel, ám soha nem fűtötte iránta lángoló szenvedély. Koltay számára viszont nincs élet sem, ha nem teljesülhet be a csillapíthatatlan szerelme. Ha nem is ilyen szinten, de dúl a szerelem Jancsi, és Viktória szobalánya, Riquette között, akit az általam látott szereposztásban Váradi Eszter Sára személyesít meg. Naná, hogy első látásra egymásba zúgnak. Ők az egyik táncoskomikus-szubrett páros, de a szerzők halmozzák az élvezeteket, és ritkaságszámba menően, van belőlük még egy. Feri, Viktória bátyja és O Lia San, egy tűzrőlpattant kis hölgy a japán követségről, Zayzon Csaba, illetve Ladányi Júlia alakításában, már kéz a kézben járnak, amikor megpillantjuk őket. Mindkét párt alakító színészeknek humoruk van, rögvest jó hangulatot teremtenek, temperamentumosan énekelnek. Nem tudnak minden olyan táncfortélyt, nincsenek olyan akrobatikus fogásaik, mint egykor például Csere Lászlónak, vagy Oszvald Marikának, de vehemensen, teljes bedobással táncolnak, légkörük van, hatásos amit csinálnak, ahogy a műfaj szabályai szerint szokás, meg-megismételnek egy-egy táncmozzanatot. Trokán Péter pedig hitelesen eljátszik egy nagyvonalú embert, aki lemond a feleségéről, amikor rájön, hogy igazán Koltayt szereti, akinek ráadásul még az életét is megmenti.
Közben, Bátonyi György díszlettervező jóvoltából, járunk Szentpéterváron is az amerikai nagykövetségen, majd végül Dorozsmán, ahonnan a magyar szereplők származnak, és ahová hőn visszavágynak. Libor Katalin jelmeztervező több ország viseleteit teremtette a színpadra, ahol több országra jellemző dallamokat énekelnek. Jó néhány közülük ma is örökzöld. Például a Harminckettes baka vagyok én, Az édes mamám, Ahol az ember felmászik a fára, a Honvéd banda, a Good night… Ezeket a publikum kitörő örömmel fogadja. Ahogy az egész előadást szintén, amit végül hosszú, álló vastapssal ünnepel.
