Tizenhét évesen egy Dosztojevszkij-előadás hatására döntötte el, hogy a színpadon van a helye. Azóta színházban és filmben egyaránt bizonyított, miközben saját útját járja a szakmában. Német Klárával a színészet iránti szenvedélyéről, a filmezés és a színház különleges világáról, roma gyökereiről, önazonosságról, valamint a fiatal nőket érő előítéletekről beszélgettünk. A színésznő őszintén mesélt arról is, milyen jövőt képzel el magának és mi az, amit sem emberként, sem művészként nem szeretne elveszíteni az évek múlásával.
Mikor érezted először azt, hogy a színpad lesz az utad? Volt olyan pillanat vagy előadás, ami mindent eldöntött benned?
– Tizenhét évesen, az érettségi évében valóságos Dosztojevszkij-lázban égtem, ekkor láttam a Vígszínház Félkegyelmű című előadását. Aznap éjjel arra gondoltam, hogy nekem ebbe a világba kell tartoznom. Jelentkeztem az egyetemekre, és a gondviselésnek köszönhetően Kaposvárra kerültem, pedig akkor még nagyon zöldfülű voltam, csupán az akarat hajtott.
Érdekelt más szakma is a színészeten kívül? Mi lennél szívesen, ha nem színésznő?
– Ebben a szakmában éppen az a csodálatos, hogy az ember egy kicsit minden lehet, ezért nem is szeretnék mással foglalkozni.
A színészet sokszor egyenlő a lelki kitárulkozással. Egy-egy érzelmileg nehezebb szerepben mennyire könnyű számodra teljesen megnyílni és átadni magad a karakternek?
– Szerencsésnek érzem magam, mert eddig többnyire olyan rendezőkkel dolgozhattam, akik jó érzékkel olyan kereteket teremtettek, amelyek között megőrizhettem a szabadságomat, miközben végig biztos vezetést kaptam. A keresgélés a kedvenc részem a próbafolyamatokban. Szeretem, ha valamilyen elnagyolt vagy tőlem távol álló szerepet kapok, mert ott sokkal bátrabban lehet kísérletezni.
Fiatal roma színésznőként mit jelent számodra az identitásod a mindennapokban és a pályádon?
– Nem így identifikálom magam. Fiatal vagyok, aki színészként dolgozik, aki az apukája oldaláról roma származású. Kiállok a cigányságért, elfogadom magamat, szeretem a kultúránkat. Azonban ez egy hosszú folyamat volt bennem. Kifejezetten hálás vagyok a családomért, hiszen engem már nem értek olyan atrocitások, bántások, mint őket és ezt nekik köszönhetem. Úgy érzem, édesapám halála óta vagyok igazán büszke a származásomra, hiszen ő mindig büszke volt rá – és rám is.
Volt olyan pillanat az életedben vagy a pályádon, amikor azt érezted, hogy kétszer annyit kell bizonyítanod, hogy egyenlően kezeljenek másokkal?
– Nem hiszek az emberek megkülönböztetésében. Az emberben hiszek, egyénileg ítélek, sőt fogadok be embereket, de sokan a kreol bőröm alapján hamarabb „tudják” milyen vagyok, mint hogy megszólalhattam volna. Azt gondolom nagyon sok bántás ér még mindig egy roma fiatalt. Engem is ért, sokáig nem is mertem felvállalni, honnan jöttem, ki vagyok. Azonban az egyetemen minden megfordult, hirtelen szinte kuriózumnak számított a származásom. Arról se feledkezzünk meg, hogy a művész-közegekben sokkal nagyobb empátiával vannak egymás felé.
A közönség színházból és filmről is emlékezhet rád – melyik területen mozogsz otthonosabban?
– A színház mindig különleges helyet foglalt el a szívemben, és kétségtelenül több tapasztalatom is van benne, de a filmezés élményéhez semmi sem hasonlítható. Nagyon szeretek forgatni, sajnos most már rég forgattam, csoda a filmezés finom játéka, intimitása, adrenalinja.
Ausztriában is volt lehetőséged játszani. Milyen különbségeket látsz a magyar és a külföldi színházi közeg között? Más energiákkal találkozik ott egy fiatal színész?
– Erről akár reggelig is tudnék mesélni. Hatalmas élmény volt megtapasztalni, hogyan működik egy ekkora intézmény Eszméletlen odaadással, felkészültséggel érkeztek az osztrák színészek már az olvasópróbára. Nyitott, professzionális légkörben tudtunk velük együtt dolgozni, egytől egyig tehetséges emberek – mind magyar, mind osztrák, német oldalról. Öregkoromban biztos sokat fogok mesélni arról, hogy együtt próbálhattam a Láng Annamarival.
Egy színésznő életében a különleges szépség és a vonzó kisugárzás egyszerre lehet ajándék és nehézség is. Téged zavart már valaha, hogy az emberek először a gyönyörű nőt látják meg benned, és csak utána fedezik fel a benned rejlő tehetséget?
– Mindenki lehet szép valakinek. Ez nagyon banális, de tényleg így hiszem. A szépség engem egyáltalán nem izgat. Persze, az is lehet, hogy ha elveszítem fog. Ráadásul a színpadon maximum öt percig érdekes mindez. Az már annál inkább szokott zavarni, ha a fiatal nők véleménye senkit sem érdekel, vagy csak a csini pofit látják bennük. Az biztató, hogy a szakma is alakuláson megy át, az új generációnak nagy igénye van a változásra – van is hová fejlődni e téren. Ha pedig már nem mondják rám, hogy szép, az sem fog zavarni, mert legalább biztos leszek benne, hogy a valódi véleményem érdekli a beszélgetőpartnerem.
Ha tíz év múlva újra leülnénk beszélgetni, milyen életet szeretnél látni magad mögött? Mi az a szakmai vagy emberi álom, amit mindenképpen szeretnél megvalósítani?
– Nehéz erre röviden válaszolni. Szeretnék nem kiégni. Nyitott maradni és egyensúlyt találni a magánélet és a szakma között. Szeretnék fejlődni és előre jutni a karrieremben, nem végigtiporva másokon. Szeretném megtalálni a saját színházi közegem esetleg társulati tagként – jó tartozni valahová. Ugyanakkor a szabadúszás megtanított arra, hogy igazán csakis magamhoz tartozom.
