Október 8-án kerül a magyar mozikba Mayer Bernadette első nagyjátékfilmje, a Mommy Blue, amely már a hazai bemutató előtt komoly nemzetközi sikert aratott. A Für Anikó és Vilmányi Benett főszereplésével készült dráma három díjat is bezsebelt Pekingi Nemzetközi Filmfesztiválon, köztük a legjobb film, a legjobb színésznő és a legjobb színész elismerését, szeptemberben pedig a CineFest közönségdíját is elnyerte.
Für Anikó Krisztinát, a látását fokozatosan elveszítő édesanyát alakítja, akinek fia, Máté (Vilmányi Benett) az újonnan formálódott családja és édesanyja között próbál egyensúlyozni. Ez a kettősség adja a Mommy Blue egyik legfontosabb érzelmi alapját: a főszereplők közötti dinamika pedig végigvezeti a nézőt a szeretetteljes és nyomasztó függés egyre mélyülő mozzanatain.
A Jászai-díjas Érdemes Művésszel beszélgettünk a szerepről, a családi függésről és a Mommy Blue sikeréről.
Krisztina a film során fokozatosan veszti el a látását. Tudatosan építette fel, hogy a karakterrel együtt a néző is egyre mélyebbre kerüljön a belső drámában?
– Ezek nem ennyire tudatos dolgok. Van egy szöveg, van egy jelenet, és vannak csodálatos partnerek is a filmben – ilyenkor pedig a színész relatív valóságként éli meg az adott, filmbeli helyzetet. Biztos, hogy egy speciális elmebaj ez a színészkedés. (nevet)
Egyébként nagyon pontos, amit mondott: egyszerre látja az ember saját magát kívülről és belülről is, miközben mindaz, ami a mozivásznon életre kel, valóban megtörténik vele. Ez egy nagyon furcsa állapot. Pszichológusok is foglalkoztak már ezzel a jelenséggel.
Azt vallom, hogy, mindenki kapott valamilyen tehetséget. Valaki jó kenyeret süt, van, aki szépen fest, van, aki gyógyít, van, aki jó cikkeket ír. Én a színészi játék képességét kaptam a Jóistentől: ezt igyekszem hát jól csinálni.
Honnan inspirálódott Krisztina megformálásához?
– Sajnos volt miből, bárcsak ne lett volna. Egy közeli barátom történetéből inspirálódhattam – ha lehet így mondani, így az ő tiszteletére is játszottam el ezt a szerepet. A barátunk téves diagnózis következtében veszítette el a látását. Az ő példája, az a gyakorlati és szellemi attitűd, ahogyan ezen az egészen a borzasztóan nehéz helyzeten átküzdötte magát, számomra példaértékű.
A történetben anya és fia egy kényszerű közösségbe kerülnek. Mi volt ennek a legfontosabb rétege az ön számára?
– Esetükben ez valóban egy kényszerű kapcsolat. Az lenne a természetes, hogy az anya a saját lábán álljon, élje a saját életét, amihez van tehetsége, ereje és képessége. Csakhogy itt van ez a nyomorúság, ami miatt segítségre szorul. Emiatt nehéz ebben az állapotban megtalálni az egyensúlyt, illetve a jó döntéseket.
Vagyis a szeretet önmagában még nem old meg mindent?
– Nem. A filmben éppen ezekről a nagyon finom arányokról van szó: meddig visz a tisztelet, a szeretet és az elköteleződés. Azt gondolom, a film azért is nagyszerű, mert végül mindenkinek sikerül megtennie azt a pici, de fontos változtatást, ami megteremt valamiféle egyensúlyt.
Érdekes, hogy egy ilyen furcsa és válságos helyzetben, ha a családban akár csak egyetlen ember meghozza a jó döntést, akkor az egész helyzet rendeződik. Ebben a történetben Eszter (Waskovics Andrea – szerk.) dönt úgy, hogy elvállalja a franciaországi munkát, és ennek nyomán minden a helyére rázódik. A férje és a gyereke vele mennek, az anya pedig ebben a lehetetlen helyzetben mégis az életet választja.
A Mommy Blue három díjat is elhozott a Pekingi Nemzetközi Filmfesztiválról. Mit jelent Ön számára ez a siker?
– Igen, taroltunk, és ez óriási öröm volt! Az, hogy a világ túloldalán is így hatott ez a film – a maga nagyszerűségében – az hatalmas boldogság mindannyiunk számára. Úgy, ahogy azt Mayer Bernadett rendező, Csepeli Eszter operatőr és a Mommy Blue teljes stábja megálmodta. A CineFest közönsége szeptemberben szintén a Mommy Blue-t választotta kedvencének, és nagyon remélem, hogy a magyar mozilátogatóknak is elnyeri a tetszését.
