Gyermekként állatoknak játszotta első drámáit – ma színészként, tanárként és alkotóként él. Pályája a főiskola után színházi sikerekkel indult, de a legnagyobb szerep számára az anyaság lett. Ma az Esztergomi Művelődési Ház vezetőjeként és a Musical Akadémia alapítójaként gyerekeknek ad teret a kibontakozásra, miközben a Babits Színház színpadán is aktív. Hiszi, hogy az élet lényege: hátralépni, és a nagy egészet szolgálni.
Egy falusi ház hátsó kertjében világot álmodott egy kislány…
Maronka Csilla már gyerekként szenvedélyesen játszott a kert végében, majd a Színművészetin olyan mesterektől tanulhatott, mint Gáti József és Szabó István, akik meghatározták pályáját.
– Már gyerekként is szerettem lejárni a kertünk végébe, ott magamban szerepelgettem. Arra tisztán emlékszem, hogy nagy érzelmeket játszottam el. Volt ott velem kutya, macska – én pedig előttük szerepeltem. Nekik adtam elő azt is, hogy haldoklom, nagy örömöt, mély szomorúságot. Általában az utóbbit szerettem jobban eljátszani – nagyon drámai lehettem ott, a kert végében, egy növényekkel védett helyen, ahol senki sem látott, hallott. Játszottam szerelmest, voltam Tarzan nője – a barackfán jöttem-mentem, néha meg is sérültem. Nem voltam az a tipikus lányos lány, inkább vagány, aki megvédi a gyengét. Viszonylag sokat verekedtem, apukám tanított bokszolni egy párna segítségével – volt ugyanis egy fiú, Misi, aki sokszor bántott. Valószínűleg tetszettem neki – kezdte mosolyogva Maronka Csilla, aki tovább boncolgatta a színjátszással való első élményeit.
– Persze az iskolában, az osztálytársaimat is szórakoztattam, mindenféle vicces jelenettel. Szerettem részeget játszani. Szemben lakott velünk Feri bácsi, aki nagyon komikusan szokott hazaérni a biciklijével. Mindig nevetve néztük az apukámmal, na és azt utánoztam le az iskolában. Egyébként nem voltam viszketeg kislány, inkább szerettem belebújni mások bőrébe – mondta a színésznő, aki a középiskolát követően a Színház- és Filmművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait.
– Csujus, vagyis Csuja Imre az osztálytársam volt, mellettem ült. Nemrégiben épp osztálytalálkozót tartottunk náluk, a Balatonon és akkor mondta, hogy ezerhétszáz jelentkező volt abban az évben – abból vettek fel aztán harmincat. Engem nem készített fel senki, tehát benne volt a pakliban, hogy csak egy hiú ábránd marad. Apukám még meg is kérdezte, hogy tényleg el akarok-e menni – mégiscsak Budapestről van szó. Mit ad Isten – különféle érdekes történetek kíséretében – felvettek. Édesanyám kitartása és hajthatatlansága akkor is megmutatkozott: igényelt nekem egy állami ösztöndíjat, így végezhettem el a Színművészeti 4 évét – mesélte Maronka Csilla, majd így folytatta:
– Azok az évek a nagyvárosi élethez való hozzászokással telt nagy részben. Az iskola falain belül más volt a helyzet: amikor jött le a lépcsőn, velem szemben Major Tamás, rám nézett és azzal köszönt, hogy „kezit csókolom, hogy van” – máig cseng a fülemben. Huszti Péter, Piros Ildikó, Gáti József között jártam-keltem. Gátit szinte istenítem, tőle tanultam szinte mindent. Beszédtanárom volt, egy igazi szakember. Nagyon erősen fogott, sokat formált rajtam – parancsolgatott, számonkért, emiatt rettegtem tőle. Aztán barátokként köszöntünk el, amikor az angyalokhoz költözött. „Öreg barátja, Gáti Jóska bácsi” – írta nekem. Simon Zsuzsa az osztályfőnököm volt, az Oscar-díjas Szabó István pedig a filmes tanárom. Mindenkitől rettegtem, mert mindenki tudott – emlékezett vissza nevetve főiskolai évekre a színésznő, majd felelevenítette az első színházi élményeit is.
Fia, Dániel születését tartja a legnagyobb életeseményének
– A Madách Színházban játszottunk főiskolásként. Nagyon kedveltek, kellemes kis szerepeket kaptam. A Madách sorsfordító volt a lelkemnek és azt éreztem, hogy a helyemre kerültem. Prózai szakon végeztem, de a lábamban volt valami – az anyukámtól örökölhettem talán – természetes tánc. A Macskák rendezője, Szirtes Tamás épp emiatt mondta azt, hogy kellek neki. „Be kell ugrani, nincs nagyon idő, az egyik színésznője várandós lett, csináljam meg” – mondta nekem Szirtes. A második évad végén alkalmam nyílt találkozni Andrew Lloyd Webber-rel, a musical szerzőjével és akkori kedvesével, a híres énekesnővel, Sarah Brightman-nel. Seregi László koreografálta ezt a Madáchos darabot, ami Magyarország első musicalje volt. Nagy hírverést kapott, velem pedig madarat lehetett fogatni, amiért prózai színészként benne lehettem. Onnantól lejátszottam 50 Macskák előadást, amely telis-tele volt élménnyel – fantasztikusan jó volt – elevenítette fel Maronka Csilla a Macskákkal induló karrierjét, majd az út további részéről is beszélt.
– Ezt követően Ruszt József – a Kossuth-díjas színházcsináló – elvitt Zalaegerszegre, ott volt a záróvizsgám. Ruszt kezei alatt is maradtam, rengeteg feladatot adott. Éjszakai, esti, mozgásszínházi produkciókban egyaránt részt vettem, gyerekdarabot is csináltam – csak aludni jártam haza, a színészházba. Zalaegerszegen is azt éreztem, hogy a helyemen vagyok, személyes feszültség miatt mégis otthagytam. Összeszerelmesedtünk Latabár Árpáddal, s mindkettőnket áthívtak Pécsre. Ezt követően megkeresett minket a Kecskeméti Színház igazgatója, Lendvai Ferenc – az én igazi, nagybetűs igazgatóm. Ott aztán tényleg a helyemen éreztem magam. Úgy éreztem, hogy törődnek velem, nem használnak ki és nem tesznek utalásokat. Helyette mindig megnyomkodta az orromat és azt mondta: „Fuszulyka, kislányom! Akkor most kitalálom neked, hogy ha fejlődsz, akkor a következő évben eljátszatod Az ember tragédiája Éváját és ha azt is megcsinálod, akkor jöhet a többi.” Ilyen kegybe ritkán kerül színésznő. Az Ádámot játszó Orth Mihállyal házasságot kötöttem, így született meg Dániel fiam – ami a legnagyobb esemény az életemben. Kecskeméten maradtam hát, mint szabadúszó – mondta a színésznő, aki a színházvilág utóbbi négy évtizedéről is szót ejtett.
– 40 év alatt rengeteg minden megváltozott. Ahogy minket tanítottak, formáltak, rutinra neveltek, ma már nem igaz. Akkor még más színházak igazgatói, rendezői elmentek megnézni a tehetségeket, és amennyiben jók voltak, munkát ajánlottak nekik. Nem mentünk dörgölőzni, feneket nyalni, gazsulálni sem kellett. Ha jók voltunk, odajöttek a kritikusok, a rendezők, a színházigazgatók. Egyszer csak fordult a kocka és nagyon más lett minden. Nem nagyon tudtam megérni, elfogadni – és nem vagyok benne biztos, hogy valaha el tudom ezt fogadni. Mindenesetre szerintem méltatlan, hogy saját magunkat kell feldicsérni és tálcán kínálgatni.
A nagy egészet szolgálja
Maronka Csilla az Esztergomi Művelődési Ház vezetőjeként ténykedik, emellett a Musical Akadémia alapítójaként ad teret gyerekeknek a színpadi és kreatív energiák kibontakoztatására, és a Babits Színház „szeretet színházában” is játszik.
– 2015 óta vezetem az Esztergomi Művelődési Házat, és 12 éve működtetjük a Musical Akadémiát, ahol gyerekeknek éneket, színészetet és táncot tanítunk, személyre szabott szerepekkel, hogy fejlődhessenek és örömüket leljék a színpadban. Emellett elkezdtem írni darabokat, figyelve a gyerekek képességeire, és mostanra az iskolák is rendszeresen látogatják az előadásainkat. Az utóbbi időben festeni is kezdtem, akvarellekkel és kreatív technikákkal kísérletezve, valamint nagyon szeretem a kézműves foglalkozásokat – úgy vezetem a művelődési házat, hogy minden foglalkozásban aktívan részt veszek, mert a szívem alatt érzem a ház minden tevékenységét. A művelődési ház vezetése közben talált rám Kaj Ádám – az ifjú titán – a Babits Mihály Színház motorja, szíve, mondván csináljunk egy jó kis „szeretet színházat”. Ez hét éve meg is született. Ádám jobbnál jobb darabokat ír át, vagy épp Vörös István József Attila-díjas írónkat kéri fel az írásra. Megtisztelő, hogy személyre szabottan én vagy a kolléganőm kapjuk meg ezeket a szerepeket. Nagyszerű feladatok, sok szöveggel, énekkel – mondta Maronka Csilla, aki – kérdésünkre – a legizgalmasabb életszakaszáról is szót ejtett.
– Természetesen az nagyon izgalmas periódusa volt az életemnek, mikor az egyik előadásból zuhantam a másikba, vagy mikor szünnapon beindítottam a mosógépet és elmentünk fellépni, pénzt keresni. Azt gondolom, hogy arányaiban véve rövid idő alatt rengeteg kiváló szerep ért el, de természetesen voltak padlótfogó évek is. A legizgalmasabb feladat, emberként, nőként, anyaként számomra, hogy világra hozhattam a fiam – onnantól kezdve megváltozott minden. Ő áll az első helyen a gondolataimban, minden cselekedeteimben, a színekben, amit festek. Nagyon izgalmas számomra a gyerekekkel való kapcsolódásom is. Óriási felelősség az, hogy rám bízzák a gyerekeket, akik szépen, lassan a bizalmukba fogadnak, hozzám bújnak, megérintenek, megölelnek, mondják, hogy szeretnek és fontos vagyok nekik, beavatnak a titkaikba, a problémáikba. Úgy érzem, hogy a színpad és hogy teret adok nekik az érzéseik kibontására valahol egy terápia is nekik – ezért mondom, hogy a mostani életszakaszom is nagyon izgalmas. Nem tudom, mi lett volna más, ha a csillogóbb és nagyobb Budapesten maradok. Ellenben most itt vagyok, egy faluban, egy parasztházban, vannak macskáim. Adják egymásnak a címem, tudják, hogy van egy asszony, aki eteti őket és jönnek és van kutyám is menhelyről. A virágoskertbe volt, hogy bejött egy szarvas, benézett az ablakon. Hiába akasztottam ki a sárgarépákat az almafára, kétszer meglátogatott, s nem jött többet. A házam egy patak mellett van, itt az erdő is, gyakran előfordulnak őzek. Megjelenésre, elcsendesedésre kiválóan alkalmas a hely, ahol most élek – mesélte szűnni nem akaró mosollyal az arcán a színésznő, aki végezetül elárulta a személyes mottóját is.
– Az egész részének lenni – úgy mindenben. Arra törekedni, hogy az egót feladjuk és azon igyekezni, hogy hátralépjünk, a nagy egészet szolgáljuk.
