Fekete humor, kabaré, viccgyűjtemény, giccsbe hajló érzelmesség, bohóctréfa, tébolyult road movie a Két néni, ha megindul. Vándor Éva és Kökényessy Ági indulnak meg a Karinthy Színházban, Keszég László rendezésében.
Pierre Notte párizsi író, rendező, színész darabja őrültség, de van benne némi rendszer. Jelenetek laza füzére. Kabarétréfák halmozása. A szerző ötlettolulása. Adódik benne pimaszság, vagányság, vérbőség, szertelenség, szomorúság és derű. Legfőképpen jutalomjáték két színésznek. Lehet brillírozni. Tűzijátékszerűen csillogni. Színészi sokoldalúságot mutogatni. Csipetnyit leásni a lélek mélyére, de azért inkább könnyedén szórakoztatónak, nézőkápráztatónak lenni.
Fiatal vénkisasszonyok
Nálunk a darabot vagy tizenöt éve az Örkény Színház előterében mutatták be, és játszották hosszú ideig, a 7-kor kezdődő előadások után, este 10 órától, Gáspár Ildikó, eredetileg dramaturg, első és kísérleti rendezéseként, aki a két hálás vénkisasszony szerepet vagányul két fiatalra, Takács Nóra Diánára, és Bohoczki Sárára osztotta.
A Karinthy Színházban viszont, Vándor Éva és Kökényessy Ági a szerepüknek megfelelő korúan játsszák az egymásra utalt, a másikba kapaszkodó, vénkisasszony testvérpárt, Anette-t és Bernadette-t, akikről eléggé nyilvánvaló, hogy nemigen voltak képesek megélni a saját életüket.
Az előadás elején éppen azzal vannak elfoglalva, hogy naphosszat ápolják a 97 esztendős édesanyjukat. Ott „lógnak” nála állandóan. Egyszer mennek csak el színházba, egy abszurd szerző, Harold Pinter darabjára. Veszettül unják, nagyon nem értik.
Lepisszegik egymást
Kabarétréfa kerekedik abból, hogy milyen megjegyzéseket tesznek az íróra, a produkcióra, hogy pisszegik le egymást, hogy ne dumáljanak olyan hangosan előadás közben, majd naná, hogy még hangosabbak lesznek.
Pechükre, éppen amikor egyszer ott hagyták, hal meg a mamájuk. Lógó orral jönnek ki a krematóriumból, egyikük kezében a hamvaival. Aztán a hamvakkal egy kekszes dobozban, nekiindulnak a 25 éve meghalt papájuk sírját felkutatni, mert már nem emlékeznek, melyik faluban van, csak arra, hogy körülbelül merrefelé, és a hamvakat, lényegében egyesítve a házastársakat, ott akarják elásni.
Kicsit morbid. Nagyon mellre lehetne szívni, de ez inkább bohózat. Keszég úgy rendezte a produkciót, hogy azért időnként hidegből melegbe rántson bennünket és vissza. Olykor van okunk az elkámpicsorodásra. Időnként meg-megérinthet bennünket a halál rémülete, de soha nem annyira, hogy megülje a gyomrunkat, mert gyorsan megint jön valami blődség, valami szerzői „agyalmány”, ami gátolja az elkomorulást.
Halálosan élvezik a játékot
Vándor Éva és Kökényessy Ági, hogy stílszerű legyek, halálosan élvezik a játékot, amiben az sem gátolja őket, hogy temérdek szöveget mondanak. Pingponglabda-szerűen dobálják egymásnak a poénokat. Enyhén kótyagosra veszik a figuráikat, akik amúgy is eléggé karikaturisztikusak, némiképp elrajzoltak. Időnként tulajdonképpen női Hacsek és Sajót adnak, egymást felhúzva, félreértve, veszekedve. De végül kibékülve, összeölelkezve.
Egymáson kívül nincs senkijük. A másikra vannak utalva, és miközben faluról falura, úttalan utakon, keresik a papa sírját, tán először, úgy istenigazából élnek, hiszen sok kalandban van részük. Fiatalok között diszkóban is ropják. Még egy hatvan személyes buszt is meglovasítanak, hogy gyorsabban menjen a „kutató munka”. Hogy miként sikerül nekik, akik amúgy kétbalkezeseknek tűnnek, „elkötniük” egy ekkora buszt, és hogyhogy nem szenvednek halálos balesetet, amikor azt sem tudják melyik a gázpedál és melyik a fék, arról nem szól a fáma.
Ám nem ez a lényeg, hanem az, hogy ismét kidomborodjon az abszurditás, el lehessen játszani a balfékeskedést, hogy jaj, mi lesz, amikor nekilódul a busz, egyáltalán, két széken ülve el lehessen játszani magát a buszt is, és a rémületet az arcokon. Hogy aztán jöhessen a megkönnyebbülés, az újabb kaland, galiba, probléma, akadály, mifene.
Bevallom, hogy azért ez számomra olykor fárasztó. Az ötletek halmozása időnként ki-kioltja egymást. Némiképp kesze-kusza ez az egész, előfordul, hogy se füle-se farkának tűnik. De a színésznők rendre „nyomják a gázt”. Beleadnak energiát, tehetséget, apait-anyait. A közönség és ők is élvezik amit csinálnak. Nagy sikerük van.
Ahogy Mozart vígoperájának, a Szöktetés a szerájból-nak a végén éneklik, „Akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés.”
