A mi kis városunkban a hétköznapokat, akár az unalmat kell izgalmasan ábrázolni, ami meglehetősen kemény dió. A 20. század egyik legfontosabb amerikai szerzőjének, Thornton Wildernek ez egyértelműen sikerült.
A költőien, érzelemgazdagon megírt darabot Ilja Bocsarnikovsz, lett-orosz rendező, aki sokat dolgozik nálunk, már másodszorra állította színpadra. Néhány éve Kecskeméten, most pedig a Nemzeti Színházban. Kecskeméten is igencsak figyelemre méltó előadást rendezett, ami ahogyan a szerző megírta, egy képzeletbeli kisvárosban, Grover ’s Corners-ben játszódik. Más volt a tervező, mint most, de a jelmezekben már akkor is a meleg barna színek domináltak, látványban is kifejezve azt a szívmelegséget, ami a szövegből árad.
A darabban ugyanis csupa szerethető ember szerepel. Ilyenek, olyanok, amolyanok, de nincs köztük rosszindulatú, aljas, gyűlölködő, a romlott világtól távoli, békebeli időkben járunk, egy olyan kisvárosi közösségben, ahol az emberek ismerik egymást, érdeklődnek a másik iránt, persze perpatvaroznak, kijönnek a sodrukból, naná, hogy kiabálnak, torzsalkodnak, hiszen húsból-vérből vannak, de senkit nem utálnak, közösítenek ki.
Amerikai Csehov
Az unalom izgalmas ábrázolásának nagymestere Csehov volt, akiből, ha kilúgozzák bölcsen ironikus humorát, veszettül fárasztóvá, terjengősen érzelgőssé is válhat a deszkákon. Hajszálpontosan el kell találni nála a tragédia és a komédia arányát, csakúgy, mint Thornton Wilder esetében, akit mondanak amerikai Csehovnak is. A mi kis városunkat csaknem egy évtizede a Karinthy Színház is bemutatta, Karinthy Márton elképzelései szerint. Szintén jó előadás volt. Wildernek ez a darabja, amiért az egyik Pulitzer-díját is kapta, általában megmozgatja a színészeknek, rendezőknek nem csak a szakmai tudását, hanem a lelkét is, ahogyan a nézőkét szintén. A Szent Lajos király hídja című megrendítő regénye ugyancsak világsiker és „lélektisztító”. Egy narrátort, akit rendezőnek vagy rendezőasszisztensnek neveznek, tett meg drámája fontos szereplőjének, mint az, aki ügyetlenül adaptál regényt, és nem képes igazán párbeszédeket formálva érthetően tovább gördíteni a cselekményt. Ezért közbeiktat egy mesélőt, aki majd összeköti a különböző részeket, és elmondja, hogy köztük mi történt. Rendszerint bágyasztóvá válik az ilyen narrátor szereplése, rövid idő után már nem is emlékszik rá az ember.
De nem Wildernél, akinél ez a narrátor igazi, vérbő karakter, nem véletlen, hogy évtizedekkel ezelőttről emlékszem Mensáros Lászlóra ebben az első pillantásra hálátlan szerepben, a Várszínház előadásából. Maga volt a megtestesült bölcsesség, aki minden emberi megnyilvánulásról azon nyomban tudja, hogyan értékelje, és soha nem bántóan értékeli. Nagyon ismeri az életet, tán ő maga a Teremtő, vagy az, aki igyekszik átlátni, némiképp elrendezni a Földön a dolgokat. Mensáros metszően okosra játszotta, kifinomultan műveltre, öltönyösen, tán mellényesen is, elegáns volt, és megkérdőjelezhetetlenül hiteles. Az összesűrített emlékezet és az elmés előre látás keveréke volt. Egy értelmiségi, aki esetleg kicsit ellenzéki is, némiképp a tagadás szelleme, látja, hogy mi minden nem megy jól a világban, de a cselekvésig nem jut el, rezonőr, aki sok mindent észlel, és ki is mond, meg át is érez, de mégis örökre kívülálló marad. Ugyanakkor reflektorfénybe állít bizonyos jelenségeket, személyeket, szituációkat, és mint amikor elemlámpával hatolunk be a sötétségbe, tisztán lényeglátó, alapvetően nem bonyolult, de mégis valamennyire azért filozofikus gondolataival, jó meglátásaival, élesen megvilágítja őket.
Egyik nap szinte olyan, mint a másik
Mensáros annyira a halála előtt játszotta, hogy még műsoron volt a darab, amikor távozott az élők sorából, és a szerepét, az akkor már ugyancsak idős, Szokolay Ottó vette át. Bocsarnikovsz Kecskeméten is fiatalemberre, Adorjáni Bálintra osztotta, ahogy ezúttal ugyancsak, Berettyán Nándorra. Ő persze nem játssza olyan professzorosan meggondoltra. Távolságtartás sincs annyi benne. Az ő rendezője már-már haverkodik a közönséggel, szinte összekacsint velünk, könnyedén tréfálkozik, miközben pontosan megtudjuk tőle hol is vagyunk, ki kicsoda. Egy álmos kisvárosban, Grover’ s Cornerben, 1901-ben, tehát még békeidőszakban, a véres világháborúk előtt. Amikor egyik nap egy ilyen kisvárosban nagyjából olyan volt, mint a másik. Tulajdonképpen erről regél Wilder. Hogy gyerekek születnek, akik aztán felnőnek, házasodnak, szülőkké válnak, és meghalnak. Az élet lassacskán bandukol előre. Fene nagy közhely? Ha akarom az. Csak mégis költészete van, meg adódnak fennkölt mondatok, összekeveredik némileg álom és valóság, és kicsit tanuljuk értékelni az apróságokat, a mindennapok örömeit, mondjuk egy szeretetteljes nézést, simogató gesztust, kedvvel elkészített reggelit. Az ismétlődő, rutinos tevékenységekben is fellelhető érdekességet, csipetnyi másságot a tegnaphoz képest. Jó ezt nézni.
Életutakat láthatunk
Egyébként Karinthy is kétszer rendezte, kezdőként Békéscsabán is, hogy aztán visszatérjen hozzá. Sok ebben a darabban a felfedezni való. Akár temetőben végződő életutak vannak benne. Például a női főszereplőé, Emilyé, akit látunk gyerkőcként, ott lehetünk az esküvőjén, de aztán hamar meghal. Azt is megnézhetjük, ahogy szürreális látomásként, éppen a temetőbe érkezik, el akarja fogadtatni magát halott társaival, azokkal, akiket egykor az életben ismert. És aztán, bár a többiek óvják ettől, megdumálja a rendezővel, akinek ehhez is hatalma van, hogy visszamehessen az élők közé, és ott egyetlen nap erejéig, szembesülhessen egykori önmagával. Bubik Réka színinövendék játssza el a felnövekvés folyamatát, és azt a döbbenetet, ahogy Emily már némiképp kívülállóként bámulja, hogyan is létezett ő korábban. Igencsak elámul! Nem kap lélegzetet, majd kétségbeesetten ömlik belőle a szó, szinte rohama lesz. Nem tud napirendre térni az idő múlása és az élet elmúlása felett. Séra Dániel adja George Gibbs-et, a vőlegényét, a szerelmét és az özvegyét. Emily anyja, Mrs. Vebb-ként Szilágyi Ágota, portrét ad a mindennapok robotosa háziasszonyról. A férjeként Tóth László, lapszerkesztő, a tipikus, güriző apa. Söptei Andrea Mrs. Gibbs.-ként, és Schnell Ádám a férjeként, a városka orvosaként, is szerető, aggódó, a mindennapokban elvesző házaspárost alkotnak, az ő lányuk Emily.
A népes szereplőgárda többi tagja, Sipos Ilka, gyerekként Haszon Mihály vagy Kolos Benedek, Nagy Mari, Varga József, Pallag Márton, Kovács S. József, Madácsi István egyaránt odaadóan játszanak. Kellékeket nem használnak, pantomimos mozdulatokkal pótolják őket. A kisváros meghitt hangulatának megidézése Narek Tumanjan és Matyi Ágota látványtervezők munkája.
Az előadás azt sugallja, figyeljünk egymásra, értékeljük az adott pillanatot, ne engedjünk a gyűlölségnek, próbáljunk szeretetben élni. Pofonegyszerű, de húsba vájó közlendő.
