Kautzky Armand számára a színészet nem pusztán hivatás, hanem szenvedéllyé nemesedett életforma: a sokszínűségben nem szétesést, hanem inspirációt lát. Vallja, hogy minden szerep új kihívás, minden megszólalás felelősség, miközben alázattal tekint saját pályájára. A Jászai-díjas színészlegenda a mesterséges intelligencia térnyerését óvatosan szemléli, a saját jövőjét illetően pedig nem a díjakban, hanem az oda vezető munkában hisz.
Elképesztően sokat dolgozik, ráadásul különböző területeken teszi mindezt. Hogyan lehetséges szétforgácsolódás nélkül megélni ezt a fajta sokszínűséget?
– Egy színész akkor van igazán jól, ha dolgozik, ha szükség van rá. Ez erőt ad. Valóban sokféle területen vagyok jelen, de erre mindig is büszke voltam. A színház mellett ott van a szinkron, a rádió, a televízió, a fellépések – és mindezeken belül is rendkívül sokszínű a paletta. A vígjátékoktól a zenés darabokon át egészen különböző műfajokig terjed. Számomra ez nem teher, hanem inspiráció.
Könnyen lép egyik „Kautzky Armandból” a másikba? A színpadról a stúdióba, a televízióból a hangfelvételhez – nincs ebben törés?
– Miért kellene átlépnem önmagamon? Én ugyanaz vagyok minden helyzetben. Örülök annak, hogy amit csinálok, azt keresik, hogy működik. Ez nem szétforgácsol, hanem feltölt. Ha egy produkcióhoz mondjuk a hangommal tudok hozzájárulni, örömmel teszem. Ez a természetes működésem.
A jelenlegi szerepei közül ki tudna emelni egyet, amely a legnagyobb kihívást jelentette az utóbbi időben?
– Közel negyven év után az ember már sokféle helyzetben otthonosan mozog. A vígjátékok talán könnyedebbnek tűnnek, bár azok sem egyszerűek. Ami most valódi kihívás, az a Mágus című musical. Két komoly énekszámom is van benne, és bár mindig is jelen volt az életemben a zene, a próza az igazi terepem. Ezért ezek a dalok különösen nagy feladatot jelentenek számomra – és talán éppen ezért adnak külön örömöt is.
Volt már olyan szerepe, amelyről azt gondolta, hogy annyira jól sikerült, hogy nem tudja felülmúlni – aztán mégis sikerült?
– Mindig az aktuális feladat tűnik a legnehezebbnek. Amíg meg nem születik, amíg meg nem tanulom. Aztán amikor bemutatjuk, és működik, akkor már természetesnek tűnik. És jön a következő. Így halad az ember. Különböző nehézségű szerepeim voltak – a nagy formátumú daraboktól a könnyedebb szerepekig – de ma már igyekszem olyat vállalni, amit valóban szeretek.
Hol találja meg leginkább önmagát: a színházban, a kamera előtt vagy a hangjával teremtett világokban?
– Ez olyan kérdés, mintha azt kérdeznék, melyik gyermekemet szeretem jobban. Mindegyik más, és mindegyik fontos. Amikor szinkronizálok, az a világon a legfontosabb. Amikor egy fellépésre készülök, akkor az tölti ki minden gondolatomat. Mindig az adott feladatra koncentrálok, teljes lélekkel. Olyan ez, mint az orvosoknál: oda megyünk, ahol éppen szükség van ránk.
Mit tanított Önnek ez a szakma rendezőként, amit színészként nem biztos, hogy megtapasztalhatott volna?
– A színészet olyan, mint amikor az ember autót vezet: rengeteg apró dologra kell figyelni egyszerre. A rendezés viszont olyan, mintha a város teljes közlekedési rendszerét kellene megtervezni. Egészen más perspektíva. Olyan dolgokkal is foglalkozni kell, amelyek színészként fel sem merülnek: fényekkel, térrel, hangokkal, ritmussal. Ez egy tágabb látásmód.
Amikor rendez, mennyire tudja elengedni a színészt önmagában?
– Nem is akarom elengedni. Sőt, inkább vissza kell fognom magam. Nagyon erősen jelen van bennem egy-egy megoldás, de fontos számomra, hogy teret tudjak adni a kollégáknak, hogy ők is megtalálják a saját útjukat.
Színészként vagy rendezőként szigorúbb önmagával szemben?
– Mindkét esetben. Ez a hivatás része. Minden apró részlet számít – még az is, milyen zokni van rajtam. A színpadon minden összefügg mindennel. A nézőknek egy tökéletes élményt kell adni, és ezért minden részletért felelősséget vállalok.
Nehéz együtt élni egy ilyen ikonikus hanggal a hétköznapokban?
– Ez az én hangom, ezzel születtem, ez a munkaeszközöm. Természetesen jólesik, ha felismerik, ha szeretik, de számomra az a fontos, hogy azt szeressék, amit csinálok.
Hogyan tekint erre a több évtizedes pályára és elismertségre – felelősség vagy teher?
– Egyértelműen ajándék és felelősség. Minél több idő telik el, annál nagyobb a tét. Már nem lehet hibázni ugyanazzal a könnyedséggel, mint fiatalon. Mindig hozni kell egy szintet.
A mesterséges intelligencia korában mit gondol a szinkronszínészet jövőjéről?
– Ez még nem eldöntött, és nem tudjuk, hogy egyáltalán mi lesz ennek a kiteljesedése. Most még nagyon a kezdetén vagyunk. A technika már tulajdonképpen kész van, de nem tudjuk, hogy ez hova fog kifutni. Természetesen nincs jó véleményem ezzel kapcsolatban. Én személy szerint nem érzem ezt a világot a magaménak, de valószínűleg megkerülhetetlen folyamat.
Most éppen itt tartunk, de az is előfordulhat, hogy száz év múlva hologrammok fognak játszani a színházakban és szinte mindent a mesterséges intelligencia fog csinálni. Én nem szeretnék ebben, az általam felvázolt világban élni, nekem ez nem közegem, de megúszhatatlan szerintem.
Volt olyan pont az életében, amikor újra kellett definiálnia önmagát?
– Többször is. Már a pályám elején, amikor prózai színészként egy zenés darabban találtam magam. Később, amikor rendezni, műsort vezetni vagy tanítani kezdtem. Ezek mind új nézőpontokat adtak, de a lényegem nem változott – csak más szemszögből kezdtem látni ugyanazt a világot.
Ha egy szóban kellene megfogalmaznia, mit jelent Önnek mindaz, amit csinál – mi lenne az?
– Boldogság. Számomra ez a hivatás a boldogság forrása – és talán ennél is fontosabb, hogy a boldogság továbbadásának lehetősége. Az évek során ez nemhogy halványulna, hanem egyre inkább szenvedéllyé válik: folyamatos kereséssé, hogy hol és hogyan tudok örömet adni, példát mutatni, gondolatokat és érzelmeket közvetíteni, vagy éppen felhívni a figyelmet valamire, ami fontos.
…és a Kossuth-díj?
– Nem tartom reálisnak. Inkább úgy fogalmaznék: nem Kossuth-díjra vágyom, hanem arra az útra, amely oda vezethet. Arra a sok-sok lehetőségre, munkára és találkozásra, amelynek a végén egyszer talán méltán mondhatják valakiről, hogy Kossuth-díjas művész. Számomra nem az a fontos, hogy egy döntés eredményeként kapjak elismerést, hanem az, hogy a pályám, a munkám igazolja ezt. Ha egyszer mégis megtörténne, természetesen óriási megtiszteltetés lenne, de már az is az, hogy Jászai-díjasként és érdemes művészként tehetem a dolgomat.
