Latinovits Zoltán 95 éves lenne. Színészkirálynak is nevezik. Valóban óriás volt. A nehéz természete, a botrányai, az önmarcangoló maximalizmusa, a mohó szeretetvágya, a saját maga megkérdőjelezésével járó zsenitudata, korai halálának máig vitatott körülményei, legendássá tették.
Latinovits Zoltánt nem felejtették el, pedig igen nagy színészekről sem tudják már a fiatalok, hogy kik voltak, tán a nevüket sem hallották. De a színészkirály él a köztudatban.
Sokunk emlékezetébe beleégett erőteljes személyisége, óriási talentuma. Versmondását újra és újra ismétlik, gimnazistaként élőben is hallottam József Attila-esten, a Fáklya Klubban nem is szavalni, hanem lázasan égni, perzselően szenvedő érzelmeket, metszően okos gondolatokkal vegyíteni.
Bevont minket az aurájába
Zárt szájjal, fogai közt szűrve a szót, közel sem szabályos, mondhatni rossz artikulációval beszélt, de örvényszerűen bevont minket az aurájába, és veszélyes is volt annyira, mint az örvény. Kínzó, marcangoló önvizsgálatra, a világ kérlelhetetlenül kritikus szemléletére késztetett. Ködszurkáló című könyvét, mely pillanatok alatt elfogyott, és naná, hogy nem siettek újranyomni, ronggyá olvastuk, és akár az iskolapad alatt böngészgetve, adogattuk át egymásnak, aláhúzva benne mondatokat. Felzaklató volt az a szemlélet, amellyel az állóvízszerű, elposványosodott országról, színházi életről írt megvilágosító erejű gúnnyal. Egybeesett a mi hangulatunkkal. Egyenes, szókimondó, harcos beszédet tanultunk tőle. Később az egyetemen lelkesen szanaszét elemeztük Jancsó Miklós Oldás és kötés című filmjét, amiben fiatal orvost alakított. „Véletlenül” persze olyat, aki igencsak elégedetlen a klinikán uralkodó viszonyokkal, ajtóstól rontva a házba felborítana mindent, és fenekestül új dologba kezdene.
Idegzsába viselkedésmód
Rendszerkritika volt ez, de talán nem ezt fogtuk föl belőle leginkább. Az az idegzsába viselkedésmód hatott legfőképpen, ami a múltat végképp eltörölné, meg a film végén annak belátása, hogy próbáljunk lehiggadni kissé, igyekezzünk valamennyire belátni, hogy ez úgyis lehetetlen. Meg aztán netán még tanulni is lehet az elődöktől, ahogy a Latinovits alakította tanársegéd belátta, hogy az általa elavultnak, kiselejtezendőnek ítélt professzor vészhelyzetben, a régi iskolára alapozva, mennyire lenyűgözően áll a vártán.
Azt hiszem, azért tudott korszerű maradni a játékmódja, mert akár sorsdrámaszerűen végzetbe rohanó, neuraszténiás alkata, ami színészi zsenialitással párosult, igencsak rímel a huszadik század végi, huszonegyedik század eleji, csaknem állandósult, beteges korhangulatra. Mint a Mario és a varázsló előadásában Cipollaként, vagy Az ötödik pecsét című filmben, jól vasalt, nyájasan udvarias, de végletekig elaljasodott náciként láthattuk, képes volt a sátáni, eszes kegyetlenség ábrázolására is. Ilyesmivel pedig manapság kórosan gyakran találkozunk.
A rebellis értelmiségit testesítette meg, aki nem bírja elviselni a fennálló rendet. Igyekezett kilépni belőle, ám persze ez nem volt lehetséges, emiatt kitaszítottá vált. Olykor összeférhetetlenné. Alkoholba menekülővé. Gyakran emelt hangon alaposan megmondta a magáét.
Távoznia kellett a Vígszínházból
Szinte törvényszerűen konfliktusba került Várkonyi Zoltánnal, a Vígszínház igazgatójával, aki odaszerződtette, csaknem nevelt fiaként kezelte, és például lehetőséget adott arra, hogy élete nagy szerelmével, Ruttkai Évával, eljátszhassák a Rómeó és Júliát. A Ványa bácsiban is legendásak voltak. A halmozódó konfliktusok miatt azonban Latinovitsnak távoznia kellett a Vígből. Veszprémben bebizonyította, hogy rendezni is tud. És értelmiségiként az ország, a szakma helyzetéről, könyveket is képes írni. Az önálló gondolkodása önfejűségként is párosult. Bátorsággal, de akaratossággal is. Lehet, hogy az igazát, nem ritkán, nehezen elviselhetően képviselte.
Ha van halhatatlan színész, akkor ő az. Több mint 50 éve hagyott itt bennünket. Örök lázadó volt, soha nem állt be a sorba, nem engedett a középszer uralmának. Formátumossága lehengerlő volt, sokan zavarba is jöttek tőle. Nem tudták kezelni ritka talentumát, ő pedig nem tudta kezelni a tehetségtelenséget, kiborult tőle. Próbálta felrúgni az adott kereteket, néha sikerült is neki. Revelációszámba menő könyvének nem véletlenül Ködszurkáló a címe, iparkodott oszlatni a homályt. A színészet zsenije volt. Például Örkény Tóték című darabjának idegbeteg őrnagyát hátborzongatóan adta színpadon és filmen egyaránt. Az életet habzsoló, akkurátusan velős csontot falatozó Szindbádot, aki mámorító élvezettel eszik, és közben jóízűen eltársalog a pincérrel is, ugyancsak remekbe formálta. Ez a szerepe annyira jelképévé vált, hogy amikor a 75 éves születésnapja alkalmából emléknapokat szerveztek, velőcsont partit is rendeztek.
Tényleg színészkirály volt, sokunk emlékezetébe beégett markánsan erőteljes személyisége, és valóban felejthetetlenek az alakításai.
