Mind elképesztőbben abszurdabb a világ, ezért az abszurd drámák immár egyik klasszikusa, A kopasz énekesnő, váltig aktuális. Tompa Gábor rendezőként ezzel aratta, nemzetközi szinten is, legnagyobb sikerét, nem véletlenül tér hozzá vissza notóriusan, mint ahogy a szerzőjéhez, Ionesco-hoz ugyancsak.
A kopasz énekesnőt 1992-ben rendezte meg először az akkor már általa igazgatott Kolozsvári Állami Magyar Színházban. Egy évvel később már hathetes angliai turnéra indultak vele, a kritikusok abban a szezonban az év legjobb külföldi előadásának választották. Ezt európai vendégszereplések is követték, Budapestre is eljutottak. Ez igencsak megnövelte a színház ázsióját, szívesen látott vendéggé vált külhoni országokban. Díjak sorát söpörték be.
Párizsban is színre vitte
Tompa többek között, Párizsban is színre vitte a darabot, ahol az ő verziójában, nem kevesebbszer, mint 211-szer adták, a kolozsvári produkció pedig 170 előadást ért meg. Most újra nekiveselkedett, ezúttal ugyancsak Erdélyben, de nem kolozsvári művészekkel, hanem a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának tagjaival, akikkel még soha nem dolgozott, pedig Harag az egyik meghatározó mestere volt. Az előadást az Interferenciák 10. Nemzetközi Színházi Fesztiválon láttam, a Kolozsvári Lucian Blaga Nemzeti Színházban.

Nem állítható, hogy a mostani verzió homlokegyenest más, mint az 1992-es. Most is a díszlet- és jelmeztervezővel, Dobre-Kóthay Judittal kigondolt koncepció érvényesül, hogy az antitörténet, amiben egyébként a címadó kopasz énekesnő meg sem jelenik, lényegében olyan, mintha egy babaházat ábrázoló kis felhúzható játékgépezetben esne meg. Mintha valami szerkezet mozgatná a szereplőket, akik nem is egészen hatnak hús-vér embereknek. A kezdéskor játékbabákkal „kitapétázott”, hatalmas falat látunk, azt hihetjük, hogy majd ezelőtt zajlanak az események. De nem, mert miután a darabban eredetileg nem szereplő, de már a korábbi verzióban is jelen lévő, Játékmester, Nagy Tamás megformálásában, aki hasonlatos fizimiskájában egy vásári kikiáltóhoz, bár inkább kifejező mimikával és gesztusokkal van jelen, mint hangos szóval, elindítja az előadást, ez a „babás fal” felemelkedik. Mögötte pedig ott egy átlagos, angol nyárspolgári szoba, ahol beindul az angol nyelvtankönyveket idéző, rövid közhelyes mondatokból álló, tartalmatlan csevegés. Papagájszerűen ismétlődő üres mondatokkal. Ez kommunikáció imitáció, ám valós kommunikáció nélkül. Egymásra árasztott üres szavak, kifejezéstelen gesztikulációval.
Beletespedtek a mindennapi rutinba
Furcsa módon a mindent leuraló internetes kommunikáció, ami gyakran már csak szófoszlányok tömegéből áll, ráerősít a darabra, még aktuálisabbá teszi. A színészek, Nagy Csongor Zsolt Mr. Smith-ként, a feleségeként Moldován Blanka, Mr. Martinként Szabó János Szilárd, Mrs. Martinként Rappert-Vencz Stella bamba ábrázattal, a többiekre nem figyelő üres tekintettel, szerepük szerint eléggé érzéstelenül, szajkózzák a szövegüket. Monotonok. Nincs új közlendőjük. Unatkozva beszélnek. Bágyadt újságcikkekkel iparkodnak fenntartani a maguk és társaságuk érdeklődését. Álszenszációkra fel-felfigyelnek, majd ismét lankadnak. Blődek. Röhejesek, de ők maguk nem veszik észre, mert már beletespedtek a mindennapi rutinba. Elhasználódtak a gondolkodásra késztető agysejtjeik. Megcsappant az egymás iránti érdeklődésük. Belefújják a levegőbe az érdektelen mondataikat. Végeérhetetlen folyammá teszik a semmitmondásukat. Olykor hallgatnak is, mert még a szokásos közhelyeik sem tolulnak a szájukra.

A logikának befellegzett
Némi érdeklődést kelt, amikor, nem tudni miért, megjelenik a Tűzoltóparancsnok, amúgy amikor becsönget, nincs az ajtó előtt, aztán amikor ismét csönget, megint nincs, amiből le lehet vonni azt a szereplők észjárása szerint totálisan logikus következtetést, hogyha csengetnek, nincs ott senki, így aztán a logikának annyi. Ráadásul egyszer csak mégis ott terem.
A produkció amúgy pontosan erről is regél, hogy a logikának befellegzett, teljesen tébolyult dolgok történnek, a Tűzoltóparancsnok például arra hivatkozva megy el, hogy sietnie kell, mert nem sokára a város másik pontján tűz tör ki. Hogy ezt ugyan már honnan tudja így előre, az a kérdés föl sem merül, megy a maga dolgára, a Smith család meg a baráti házaspár ismét nekifeszül az „érdekfeszítő” társalgásuknak. Lényegi érzelmi amplitúdók nélkül, „darálják” és „darálják” a mondataikat. Belebambulnak a levegőbe. Átnéznek egymáson is. Tán magukat sem látják, ahogy a körülöttük lévő világot sem. Fontoskodnak, de mintha nem is léteznének.

Tompa, ahogy szintén már az első variációban is, beletett a produkcióba még egy plusz szereplőt, a Harlequin személyében, Orbán Zsolt alakításában. Egy bohócot, aki sok mindent lát, egy kívülállót, akinek az arcán ott a véleménye. Aki megremeg ezektől az emberektől, ettől az elgépiesedetten üres világtól. Ha nem is röhög hangosan, de azért mosolyogni próbál rajta. Ezzel is tudatja, hogy ami történik, illetve nem történik, az az élet, a világ csődje, az nagyon nincs rendben. A röhögést nekünk hagyja. De persze rá kell jönnünk, hogy azért bizony gyakran magunkon röhögünk, akkor is, ha ezt igyekszünk elhessegetni magunktól, nem észrevenni.










