Amikor meghallom Polyák Lilla gyönyörű hangját, valahogy mindig úgy érzem, én is tudok énekelni. Viszont most először láttam a művésznőt a maga természetes szépségében. Izgalmasan, derűsen, nőies huncutsággal élve meg a boldogságát, kávé felett üzenve a színpadon túli feltöltődés, az anyaság, a törődés és a család lényegéről.
– Szakmailag mi lesz a képen úgy öt év múlva?
– Lehet, hogy furcsán hangzik, de nem tervezek előre szakmailag. Nem azért, mert azt gondolom, hogy mindent elértem, amit lehetett, hanem mert elégedett vagyok. Egy nagyon jól sikerült negyed évszázad van mögöttem, és úgy érzem, mindig megtalál az a feladat, amire valami miatt éppen nyitottá kell válnom. Mivel a családom a bázisa a létezésemnek, ők a legfontosabbak. Ők adnak egyensúlyt az életemben, ebből építkezem. Az a fő, hogy ők rendben legyenek, éppen ezért nagyon sok munkát, energiát teszek bele. Talán emiatt nem látok öt évvel előre. Minden más ajándék. Biztos lesznek izgalmas feladataim akkor is. Mindig nyitott voltam az új utakra, szerettem próbálgatni a szárnyaimat, imádtam egyszerre sokfélét csinálni. Talán az a legizgalmasabb ebben a szakmában, hogy rendkívül változatos és sokszínű.
– Ezek szerint nem tervezgető típus.
– Nem. A mai világban az nyer, aki alkalmazkodni tud az adott helyzetekhez. Abban látom a kihívást, hogy az adott szituációban mindig megtaláljam a szépet és a jót.
– Amikor kap egy feladatot, mi néz meg először?
– Hogy van-e kedvem hozzá. Bár nem engedhetjük meg magunknak anyagilag, hogy ne dolgozzunk, mégis megengedem magamnak azt a luxust, hogy azt csináljam, amit szeretek, élvezek, amiben látok fantáziát. Ez nagyon fontos. Mondtam úgy nemet, hogy kicsit megijedtem, hogy jézusom, mit fogok most csinálni, de határozottan tudtam, hogy azt a munkát nem szeretném. Az élet erre is nyomott nekem egy okét. Idővel megjöttek a megfelelő feladatok, az is előfordult, hogy éppen egy „nem” miatt tudott bejönni egy olyan „igen”, amire vágytam.
A cikk folytatása a Pepita magazin szeptemberi számában olvasható…
