A zseniális Weöres Sándor élvezettel teli pimasz gúnnyal alaposan odapörkölt a történelemnek, a mindenkori jelennek, a köpönyegforgatásnak, a hazugságnak, a kivagyiságnak, a hatalmaskodásnak A kétfejű fenevad című darabjában.
Mindezt a váltig jó formában lévő Miskolci Nemzeti Színház szabadszájúan eszes, diákosan eleven, pajkosan pajzán, monumentálisan megelevenedő tablókkal teli előadásban adja, és a Városmajori Szabadtéri Színpadon is bemutatta.
Szűcs Edit jelmeztervező most aztán igazán kiélhette magát, mert számtalan egészen különböző ruhát tervezhetett. A szereplők zöme ugyanis az érdekeinek megfelelően olyan könnyen vált eszmét, sőt akár nemzetiséget, mint ahogy az egyik ruha kicserélhető a másikra. És emiatt aztán buzgón cserélgetik is a ruháikat rendesen. A darab szerint is nagy gyakorisággal összezavarodnak sokan, hogy akkor most ki kicsoda, mert igazán nem biztos, ha török gúnya van rajta akkor az is, ha magyar akkor pedig az. Bármi lehet bárki, annak megfelelően ki-ki elől menekül, minek akar látszani, hová akar csapódni. Így a szereplők jelentős része is több alakot játszik, más-más gúnyát vagy éppen fejfedőt ölt magára, más tájszólásban, más nyelven szólal meg. A néző is kapkodhatja a fejét, hogy akkor most az ki, mi a fenét akar, és tulajdonképpen kinek az ábrázatjában jelent meg, osztrák, netán francia, katolikus, avagy zsidó, esetleg ki tudja, hogy miféle?
Éber volt a cenzúra
Weöres történelmi köntösben, naná, hogy a saját koráról írt, 1972-ben a pécsi színháznak. Ám a cselekményt 1686-ba, a török megszállás, a három részre szabdalt ország idejére tette. De hát annyira kilógott a lóláb, hogy még a cenzúra is észrevette. Nem is egyszer betiltotta a bemutatási kísérleteket. Én először akkor láttam a nehezen játszható remekművet, amikor a monumentalitást igénylő darabot egy falatnyi helyen, a Térszínház amatőr csapata hősies kísérletként bemutatta 1983-ban. Nekik valahogy megengedték, biztosak lehettek abban, hogy majd kevesen látják. Roppantul bátor vállalkozás volt, részeredményekkel. A szöveg ekkor még messze nem adta ki a színpadi formáját.
Aztán amikor 2010-ben a Katona József Színház bemutatta Máté Gábor rendezésében, már igencsak rácsodálkozhattunk, hogy te úristen, mi minden rejlik ebben a nyelvében is elképesztően gazdag szövegben, amit Miskolcon Szőcs Artur rendezett. Simon Zoltán alakítja Ambrus deákot, aki keresztül vándorol a történelem viharain, és mint valami akcióhős túlél mindent amibe mások már számtalanszor belehaltak volna. Meglehetősen kíváncsian szemléli a világot, tiszta tekintettel, naiv érdeklődéssel. És ugyanilyen kíváncsisággal fekszik be szép nők ágyába, akik általában előszeretettel kitüntetik a kegyeikkel. Ők is erőteljesen érdeklődnek iránta. De ebben a világban senki nem ismerheti ki magát, tán még a magánéletben sem. Az emberek színeváltozása szinte követhetetlen, csakúgy mint a politikáé, és a szerencse forgandósága. A két politikai szomszédvárat Harsányi Attila adja Ibrahimként és Gáspár Tibor I. Lipótként. Kígyót-békát kiabálnak egymásra. A másikra eresztik a gyűlöletcunamit. Hangosak, elviselhetetlenek, önajnározóak. Ugyanakkor a háttérben azért bratyiznak, mutyiznak, paktálnak.
A sötét árnyalatok komédiázásba torkollanak
Sok a paktum. A nyilvánosság kizárásával történő elvtelen megegyezkedés. A sundám-bundám. Valahogy mindenki próbál megélni, elvtelen alkuk, damaszkuszi úton való végigmenetel árán is tovább létezni. Közben van azért tivornyázás, a gőz leeresztése, zene, tánc, pia, szex, nekibúsulás és nekibuzdulás. Darabon belüli színdarab foszlány szórakoztató próbája. A sötét árnyalatok komédiázásba torkollanak és viszont. Nagy az érzelmi amplitúdó. Akár a nemzetelveszejtés réme vegyül kabaréhatásokkal, színes revüelemekkel. De kiszámíthatatlan minden, nem lehet tudni előre, hogy a következő pillanatban kibe fojtják bele a szót, az életet, ki alól húzzák ki a talajt, ami senki lába alatt nem áll biztosan.
A színpad jobboldalának elején néhány tagú zenekar állandóan jelen van, és bizonyos prózai jelenetekhez is hozzáilleszkedve játssza Cser Ádám mindenféle zenei stílust magába olvasztó zenéjét, ami nagyon is illik ehhez a közép-kelet-európai emberi olvasztótégelyhez. Kovács Dániel Ambrus fő díszleteleme egy hatalmas harang, aminek oltalma alá elvileg bárki befér, de azért akkora, hogy szörnyen nyomasztó is, mintha bármikor agyon is nyomhatna bárkit. Ráadásul erőteljesen csorbult, hiányzik belőle egy jókora darab, jelezve, hogy „minden egész eltörött”. Lea megformálója Cvikker Lilla, aki önfeláldozó nőként a hitéről is képes lemondani Ambrusért. De végül Rudolf Szonja, Evelin megszemélyesítőjeként, bámulatos kitartással hazavárja. Bár a megérkezése sem konfliktusmentes.
Az azért csak létrejövő boldog pillanatoknak gyakran szinte rögvest áruk van. Susánnaként Mészöly Anna kezdetben látszólag megközelíthetetlen amazon, de aztán kiderül, hogy egyáltalán nincs ellenére az önadakozás. Fandl Ferenc és Rózsa Krisztián négy-négy különböző szerepben is élvezik és kihasználják a gyors átváltozások, figuracserék lehetőségét. Máhr Ági mókásan nagy bajusszal férfit is játszik. Valamennyi szereplő, az eddig említetteken kívül, Farkas Sándor, Rácz János, Puskás Balázs, Bodoky Márk, Feczesin Kristóf, Varga Andrea, Kerekes Valéria maximálisan állnak a vártán, saját karakterrel rendelkező, érdekes embereket, jó fazonokat teremtenek a deszkákra. Építőkövei a történelmi forgatagnak, a mozgalmas előadásnak. A mozgásért Kocsis Andrea, Lukács Ádám, no meg a sűrűn használt forgószínpad felel.
Ütős, élvezetes, szarkasztikus, nyelvöltögetően gúnyolódó produkció egy olyan világról, amiben mind nehezebb élni.
