Kemény Henrik, Kossuth-díjas bábszínész ma lenne 100 éves. Ez a nagy művész csaknem haláláig püfölte Vitéz Lászlóval az ördögöket, fogyhatatlan energiákkal szolgáltatta az igazságot.
Delejezően hatott rám, amikor tízéves koromban Kőbányán, valami szabadtéri rendezvényen, először láttam játszani. Nem tudtam betelni Vitéz Lászlóval! Megmámorosodva bámultam a nagypofájú ördögverőt. Imádtam, hogy palacsintasütővel veri a gonoszokat, és a fából készült fejük úgy koppan, hogy attól koldulnak. Abba még nem gondoltam bele, hogy ez a hangoskodó népi bábhős lényegében gyilkol. Halálra püföli, megsemmisíti a gonoszt. Mi pedig ennek örülünk, ami akárhogy is vesszük, tulajdonképpen borzasztó. Azért nem az, mert roppant játékosan, temérdek humorral, groteszkbe hajlóan teszi. Maga a figura is már-már karikatúra, a magyar huszár és a bohóc keveréke. Fogyhatatlan energiával, be nem álló szájjal, ahogy ő mondja, pampulával. Véletlenül, vagy készakarva, félre is hall dolgokat, elferdít szavakat, ez újabb és újabb humorforrás. Miközben rettenthetetlennek tűnik, azért emberien félős, mulatságosan be tud rezelni. Hősies cselekedetekre képes, de van benne valami szertelenül gyermeki, hasonlít egy kíváncsi, túlmozgásos kiskamaszra.
Kemény Henrik, halhatatlan alakítója, is hasonlított rá. Pajkos gyerkőc maradt csaknem haláláig, akkor is, amikor már nehezen mozgott, akkor is, amikor betegség kínozta, és félni lehetett attól, hogy egyik fellépését mondja le a másik után. És még akkor is, amikor időnként arról beszélt, hogy nem szeretne már élni. Ezt esetleg elmondta, amikor elhaló hangon fölvette a telefont, aztán újra teltté, pajkossá változott a hangja, már hatalmas lendülettel beszélt valamiről, ami bosszantotta, és ilyen mindig akadt. Persze hamarosan szó esett Vitéz Lászlóról, hogy például most éppen faragja egy új figura fejét, vagy varrja a ruháját, hiszen sokat elajándékozott belőle külföldi fellépései során, akár hírneves embereknek is.
Ezermester volt. Állandóan fúrt és faragott, nagy lakása a VII. kerületben, a Vörösmarty utcában, annyira telis-tele volt általa készített tárgyakkal, régi emlékekkel, hogy a bejárati ajtót is alig lehetett kinyitni, és csak oldalazva lehetett bemenni. A tárgyai akár a szó szoros értelmében véve a plafonig voltak felstószolva, mutatva, hogy neki a bábjáték a világon a legeslegfontosabb.
Hatéves kora óta fellépett édesapja népligeti bábszínházában. És nem csupán Vitéz Lászlóként. Adta például még iskolásként a Koldus és királyfi kettős szerepét, másfél órás előadásban, súgó nélkül. A tanítónő el is vette tőle a szöveget, amikor órán ahelyett, hogy figyelt volna, azt tanulta. Megbukott, de aztán pótolta a mulasztását. A Jancsi és Juliskában ő volt Juliska. Már akkor pazarul el tudta változtatni a hangját, később így formálhatott meg egészen különböző karakterű alakokat.
Édesapja a munkaszolgálatból soha nem jött vissza. Mátyást, a testvérét, aki népligeti bábszínházuk meglétéig szintén játszott, az oroszok szedték össze malenykij robotra, és Cegléden tartották fogva. Henrik minden furfangját latba vetette, hogy kiszabadítsa, ami éppen mielőtt már vitték volna Oroszországba, sikerült. Addig pedig a háború után egyedül lépett fel a Népligetben, az édesanyja volt a pénztáros. Amikor hazajött Mátyás felváltva játszottak, akár folyamatosan. Aki kezdés előtt jött, attól a mama elvette a jegyét, de aki késve, bent maradhatott a következő előadásra. Ezért voltak, akik szándékosan késtek.
Burzsoá csökevénynek minősítve, 1952-ben felszámolták a népligeti mutatványos negyedet. Közben törtek-zúztak a pribékek. A bábok jelentős részét éjszaka sikerült titokban átmenekíteni az Állami Bábszínház műhelyvezetőjéhez, Jakovits Józsefhez, és Bálint Endre festőművészhez, akiknek egymás mellett volt a műtermük. Kemény ekkor már a bábszínház műhelyében is dolgozott, szükség volt ezermester tudományára. Aztán persze színészként foglalkoztatták, ehhez kötelező volt elvégeznie a bábszínészképző stúdiót, abszurditás, hogy ott már maga is tananyag volt.
Majd amikor végre tehette, önállósította magát, egyszemélyes bábszínházával járta az országot. Ezután a Kolibri Színház lett a szakmai otthona, itt is játszhatta az előadásait. Halála után itt került dombormű róla a falra. A Kossuth-díjáról szóló érdemrendet volt, hogy Vitéz László nyakába akasztotta, hiszen döntőrészt neki köszönhette, teljesen összeforrott ezzel a figurával. A televízió felvette a produkcióit, így mindenki számára ismertté váltak, ma is láthatók az interneten. Örvendetesen nagy a nézettségük. A Zsebtévé két népszerű figuráját, a mohón éhes Hakapeszi Makit és az agyas, szőrmók, Furfangos Frigyest szintén ő testesítette meg. És ő volt a nem csökkenő népszerűségű, váltig kedvenc Süsü sárkány mozgatója.
Láttam a drezdai bábvilágfesztiválon egy hatalmas vásárcsarnokban úgy játszani, hogy mentő állt be közvetlenül a paravánja mellé, a doktornő pedig beült az első sorba, mert az orvos eltiltotta a játéktól. De ő ennek ellenére Vitéz Lászlóval nagy vehemenciával halálra püfölte az ördögöket, ám ezt követően hiába ellenkezett, rögtön utána szívinfarktus gyanúval kórházba robogott vele a mentő. És láttam halála előtt is nem sokkal. Már-megingott a paraván mögött, és ilyenkor akkor is eltűntek a bábok, ha nem kellett volna. De újra erőt gyűjtött, és jókora elánnal folytatta ott, ahol abbahagyta.
Gyereke nincs, így megszakadt a családi hagyomány. De Pályi János, a kaposvári bábszínház igazgatója, ha máshogy is mint ő, régóta izgalmasan játszik Vitéz Lászlót. És mind többen akadnak követői. Kemény Henriknek, ennek az örök kölyöknek, nyílt, őszinte embernek, nagy művésznek az életműve nem ment feledésbe. Vitéz László ma is püföli a gonoszt, és sajnos egyre több munkája akad.
