Hajmási Dávid az elmúlt évek sikerei után ma fát munkál egy műhelyben, miközben önreflexióról, szakmai útkeresésről és a valahová tartozás vágyáról beszél. A család, a siker ára és a bizonytalanság mind-mind formálták a színész döntéseit. Távolodás ez – vagy épp egy újfajta visszatérés előszobája? Erről beszélgettünk A sárkányok Kabul felett művészével.
Az első kérdés adja magát: hova tűntél?
Nem tűntem el, és nem is vonultam vissza, egyszerűen most kevesebb a színészi munkám. Tavaly januárban elkezdtem asztalosként dolgozni, közben volt még egy Alföldi Róbert-féle Kőműves Kelemen előadásom, ami sajnos lekerült a műsorról. Jelenleg egy futó előadásom van, de valóban: most kevésbé vagyok jelen a szakmában. A sárkányok Kabul felett kapcsán lehetett rólam hallani mostanában.
Hogy jött az asztalosság? Elég éles váltásnak tűnik.
Nagyon régóta érdekelt. Talán azért, amit Michelangelo mondott: „Minden kőben benne van a szobor” – és szerintem a fával pontosan ugyanez a helyzet. Elkezdtem YouTube-videókat nézni, sokáig csupán tartalomfogyasztás volt, aztán ez beszippantott. Elvégeztem egy felnőttképzést – eredetileg hobbinak indult, de most úgy tűnik, elindulok ebbe az irányba.
Persze, nagyon más, mint a színészet, de a művészi része ennek is megvan. És itt fizikailag maradandót alkotsz. Ez pedig kifejezetten vonzó számomra. Ellentétben a színházzal, itt olyasmit alkothatok, amit a befogadó – vagy inkább felhasználó – fizikailag is magával vihet. Talán ez a faktor az, ami igazán magával ragadott.
Amikor választani kellett, mégis a színművészet mellett tetted le a voksod. Mi volt akkor a motivációd?
A szüleimmel sokat jártunk színházba, moziba, és mindig csodáltam azokat, akik a színpadon álltak. Főleg gyerekként. Szerettem volna én is ott lenni. Most, hogy nem csinálom annyira aktívan, érzem igazán, hogy játszani szeretnék. A szó olyan értelmében, ahogy Őze Lajos használta: „színjátékos”. Hiszen ez egy játék. Komolyan kell venni, ez természetes, de itt az ember játszik. Megválaszolva a kérdésed: én csupán nagyon szerettem volna szabad lenni.
Érdekes módon sosem voltam igazán extrovertált. Nem voltam az osztály bohóca, nem akartam a társaság közepe lenni – persze nagyon jól esett, amikor az voltam. A színészeten keresztül akartam középpontba kerülni. Ehhez kell egyfajta exhibicionizmus és pofátlanság is – ami belőlem sokáig hiányzott. Ha az embert mellőzik, az indulatot szabadít fel benne. Néha az visz előre.
Nemrég láttam a Radnóti Színház Hűtlenek című előadását. Azon túl, hogy rendkívül nagy hatással volt rám, nagyon emberinek találtam az egészet. Nem mellesleg, ott mindig ezzel az érzéssel állok fel a nézőtérről. Mindamellett, hogy a Vígszínház monumentalitása mellett nem tudok szó nélkül elmenni, hozzám mindig is közelebb álltak ezek a kamaratársulatok. Főleg a Hűtlenek. Nagyon közvetlen és nem csupán a nézőtéren ejt rabul, hanem amikor hazaér az ember. Azt gondolom, hogy az ilyen darabok jelentették és jelentik számomra a motivációt.
Színház, film, sorozat – melyik terület az, ahol igazán szabadnak érzed magad?
Mindig közelebb álltak hozzám a projektszerű munkák. Már az egyetem alatt is nagyon sok darabban vettem részt ilyen formában. Társulatnál mindössze egyetlen évadot töltöttem el, a szombathelyi Weöres Sándor Színházban, ahol az igazgatóváltás után úgy éreztem, hogy nem akarok maradni. Ma is úgy érzem, hogy jól döntöttem. Akkor kezdődött el az életem valójában, amikor ott fölmondtam.
Ugyanakkor most, ahogy telik az idő, egyre erősebb bennem a vágy, hogy tartozzam valahová. Hogy egy csapat megbecsült tagja legyek. Ez korábban kimaradt az életemből, és ennek most érzem a következményeit. Ha az ember akár csak félig is kikerül a szakmából, nagyon nehéz visszalépni. A forgatás mindig más. Három éven keresztül megállás nélkül forgattam. Az koncentráltabb, intenzívebb. Egyébként is ritkán van lehetősége a legtöbb magyar színésznek forgani, ezért a hozzáállás is más a munkához.
Elképesztő az önreflexiód, nagyon keményen reflektálsz magadra. Sokat dolgozol önmagadon?
Túl sokat. Néha ez visszaüt. A túlzott önreflexió miatt az ember kívülről nézi magát, és nem tud teljesen belehelyezkedni a helyzetbe – sem a színpadon, sem az életben. Ez valószínűleg egy megfelelési kényszerből fakadó állandó önelemzés.
Mi számodra a siker? Inkább biztonság vagy nyomás?
Biztonság. Amikor kiválasztanak egy szerepre, azt érzem, bíznak bennem. Persze ott a gondolat, hogy „mi van, ha tévedtek?”, de inkább jófajta izgalom ez. Az Alföldi Róberttel való munka például nem nyomás volt, hanem lehetőség. Tanulni akartam. Amíg ott vagyok, addig dolgozni kell, figyelni kell, fejlődni. A közösségi média más, emiatt ott kétszer is meggondolom, hogy válaszoljak-e. Az az emberek illúziója, hogy ott bármikor elérhetőek, megközelíthetőek vagyunk. Ott határokat kell húzni. Az online megkeresések sokszor nem állnak meg egy üzenetnél. Ugye az utcán találkozunk, beszélgetünk és mindenki megy az útjára. A közösségi média más, emiatt nem is szívesen használom.
Minden szerepnek ára van. Mit gondolsz, vesz el és mit ad egy-egy nagyobb szerep?
Most, hogy családom van, elsősorban az időt veszi el tőlük. A Hazatalálsz sorozat forgatása alatt még csak vártuk a gyermekünket, viszont a S.E.R.E.G.-et akkor kezdtük forgatni, amikor a kisfiam egy hónapos volt. Nem volt könnyű. A Sárkányok Kabul felett, a Kegyelem szintén úgy forgott, hogy otthon várt a kisfiam és a feleségem. Amit ad? Óriási szakmai tapasztalatot. A Sárkányok Kabul felett például technikailag és apparátusban egyaránt elképzelhetetlen méretű produkció volt hazai viszonylatban. Ez a film minden másodpercében visszaköszön. Ezekből rengeteget lehet tanulni.
Amikor felépítesz egy szerepet önmagadból bontod ki, vagy teljes mértékben a háttérbe szorítod saját magad, hogy helyet kapjon a karakterábrázolás minden szegmense?
Nem tudok nem önmagamból építkezni, aki ennek az ellenkezőjét állítja, az valószínűleg blöfföl. Babits Mihály Lírikus epilógja pont ideillik: „én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa”. Ha másból építem fel a karaktert, akkor is én vagyok, hiszen az én perspektívám érvényesül. Csak magamból tudok építkezni.
Az asztaloslét egy kerülőút vagy új irány?
Nem tudom és ez a legizgalmasabb benne. Laboda Kornél, Göndör Laci, Fekete Ádám, Hajmási Péter és én elkezdtünk egy alternatív comedy-t a Magyar Underground Színházban, Tejfakasztó címmel. Életemben nem gondoltam volna, hogy egyszer egy ilyen csapattal fogok comedy clubot csinálni. Egy alkalom volt eddig, legközelebb március 1-én lesz. Úgy vélem, a színészetben épp az a legszebb, hogy sosem tudhatod, mi vár még rád. Az is előfordulhat, hogy soha többé nem állok színpadra – nagyon nehezen, de már elképzeltem.
Most éppen a vágódeszkák és a fadobozok között érzem jól magam. Nem érzem vereségnek. Inkább egy szükséges kanyarnak. Lehet, hogy el kellett távolodnom a színészettől ahhoz, hogy egyszer majd valami egészen új formában tudjak visszatérni. Nem tudom, mit hoz a jövő – de játszani szeretnék. Játszani – és mesélni. Úgy érzem, egyre több mindenről tudnék.
