György Lea: Közelről tapasztaltam, miként ápolják a magyar hagyományokat a Távol-Keleten

Angol-matematika szakon végzett, majd felköltözött Budapestre szerencsét próbálni. Külkereskedő szeretett volna lenni, mégis gyártásvezető lett egy animációs stúdióban. Azóta dolgozik a filmparban, és ma már sikeres producer. Az ő nevéhez fűződik a Wichmann Tamásról szóló díjnyertes Magyar lapát című dokumentumfilm és hamarosan bemutatják az első magyar-vietnámi koprodukciós filmjét, Az almafa virágát.

– Amikor belecsöppentél a film világába, érezted, hogy a helyeden vagy?

– Az első év nagyon nehéz volt, hisz azt sem tudtam, mi az a storyboard, hogyan készül a forgatókönyv, hogy színezik a figurákat? De nyitott voltam és napi 12-14 órákat dolgoztam, hogy megtanuljak mindent, ami ehhez a szakmához kapcsolódik. Egy idő után főgyártásvezető lettem. Az utómunka részt, a kifestést és a koprodukciókat irányítottam. Így sikerült együtt dolgoznom Dél-Koreával, a Sony Pictures Animationnal, a New York-i és a Los Angeles-i irodával. Ezalatt igen magas szinten sikerült elsajátítanom a szakmai angolt, valamint a speciális animációs filmnyelvet is. Tetszett a pörgés. 2002-ig dolgoztam animációs területen, majd megszülettek a gyermekeim. Szerencsére sok felkérést kaptam, így nem estem ki a szakmából. 2007-ben végül létrehoztam a saját produkciós cégemet.

– Mikor fordultál az „igazi” filmek irányába?

– Nagyon sok pályázatot készítettem, benne voltam számtalan filmterv fejlesztésében és egyre inkább megtetszett a játékfilmes világ. Több nagyjátékfilmet is legyártottam, számtalan kisfilmet készítettem. Egyszer egy ismerősöm, egy esküvőn felvetette, hogy miért nem csinálunk közösen dokumentumfilmet? Utánaolvastam, aztán elkezdett belülről piszkálni a gondolat, csak nőtt bennem, majd egyszer csak arra ébredtem, hogy miért nem csinálok filmet olyan vietnámiakról, akik Magyarországon tanultak a 70-es években, majd visszamentek hazájukba. Mi lett velük? Elkezdtük kifejteni ezt a gondolatot és megszervezni a film megvalósítását. Inkább üzletembereket kezdtünk felkutatni. Kiderült, hogy közülük sokan az államigazgatás, az oktatás, a kultúra, és a gazdaság meghatározó szereplőivé váltak.  Sikerült a Magyar Média Mecenatúra Pályázatán pénzt nyerni, 2016-ban így Vietnámba utaztam. Nagy kihívás volt, hisz olyan országban kellett interjúkat, tárgyalásokat szervezni, ahol addig soha nem jártam. Szerencsére jó kapcsolatunk volt a saigoni és a hanoi Magyar-Vietnámi Baráti Társasággal. Mindkét szervezetet olyan vietnámi diákok alapították, akik Magyarországon tanultak. Meglepetésemre mindenki nyitott volt, akit megkerestünk ebben az országban. Reggel 8-tól este 11-ig betábláztak minket, ismerkedtünk az országgal, találkoztunk kommunista vezetőkkel, a városi párttitkárral, és rengeteg programot szerveztek nekünk. Az egész olyan volt, mint egy időutazás a 70-es évek Magyarországában. Közben leforgattuk a filmünket, producer társam volt Garami Szilvia. Dunának, Mekongnak egy a hangja című filmünket először a M1-en mutatták be.

– Lett folytatása ennek a vietnámi vonalnak?

– Következő évben felkeresett egy vietnámi producer, hogy szeretnének velünk együtt egy nagyjátékfilmet készíteni. A forgatókönyvet közösen írnánk meg, magyar rendezővel és a finanszírozás is közös lenne. Közben Vietnámi küldetés címmel már elkészült egy újabb dokumentumfilmünk, amely a Magyarországról kiküldött katonákról szólt, akik részt vettek a vietnámi háborúban.

– Harcoltak magyarok a vietnámi háborúban?

– 1973-as párizsi békét követően a Magyar Népköztársaság is küldött katonákat a térségbe, mintegy kétszáz békefenntartót, többségükben hírszerzőket. De készítettünk dokumentumfilmet Partizán szerelem címmel is, amely egy olyan vietnami hölgyről szól, aki 17 évesen a vietnámi háborúban harcolt a Ho Si Minh-ösvényen, itt tanult Magyarországon, de nem költözött vissza a szülőhazájába, hanem magyar férfihoz ment feleségül. Jelenleg Gödöllőn él nyugdíjasként, de genetikusként dolgozott. A nagyjátékfilmes koprodukciós megállapodást ugyan nem sikerült megkötnünk, de a forgatókönyv elkészült. 2019 novemberében kezdtük újra a tárgyalásokat és akkor felpörgetve az állóvizet aláírtam egy megállapodást, miszerint vállaltam, hogy magyar részről 80 %-os beszállási arányban vállaljuk a film költségeit. Blöfföltem egy kicsit, gondoltam bátraké a szerencse! A Filmintézetnél egyre nyitottabbak lettek a koprodukciós filmek iránt. Előzetesen megmutattam a kész forgatókönyvet és mondtam, hogy 2020 februárjában már szeretném aláírni a végleges koprodukciós megállapodást Vietnámban. Az egyik forgatókönyvíró vietnámi volt, a másik magyar, Szűcs Dóra, aki rendezte is a filmet. Hihetetlennek tűnt, de erre azt mondták, hogy jó, írjuk alá a szerződést! Mikor márciusban hazajöttem, jött a Covid és teljesen újra kellett szervezni a dolgokat. Gyártás előkészítésre szerettünk volna pályázni, de azt a választ kaptuk, hogy mivel évek óta „előkészül” a film, adjuk be egyből gyártásra! Ez júniusban történt. Megköszöntük a bizalmat és másfél hét alatt éjjel-nappal dolgoztunk, de megcsináltuk a pályázatot. Minden készen állt, rendező, gyártásvezető, jelmeztervező, lelkesen vártuk a forgatást.

– Ez minden szempontból egy kuriózum filmnek is tekinthető! Bejött a blöff, a bátorság ezúttal aranyat ért!

– Júliusban pozitívan elbírálták a pályázatunkat, augusztus elején kezdtük előkészíteni a filmet. Mivel a Covid második hullámában voltunk, nagyon oda kellett figyelnünk, hogy mi fog kinyitni. Engedélyezték a filmgyártást, így a megfelelő óvintézkedésekkel október 16-án elkezdtünk forgatni. Egyetlen kérésem volt mindenki felé, hogy a forgatás előtt két héttel senki ne menjen buliba és ne utazzon tömegközlekedéssel. Mindenki biciklizett, vagy autózott. Nálunk semmilyen leállás nem volt a Covid miatt. A film egyik részét a BME-n, a Keleti pályaudvaron, vidéken, almás kertben, a Brunszvik kastélyban, a VIII. kerület régi utcáiban, valamint Észak-, és Dél- Vietnámban forgattuk. A film két idősíkban játszódik, a 70-es években és a mában. Sikerült két gyönyörű lányt találnunk Nguyen Narit és Lam Dzhuliy-át valamint két ragyogó fiatal színészt, Koltai-Nagy Balázst és Sütő Andrást. Sokszor elgondolkodom azon, hogy ki az a bolond, aki a Covid közepén életében először kér pénzt a Nemzeti Filmintézettől, megkapja, és neki áll forgatni egy koprodukciós filmet, nem is Európában, hanem a Távol Keleten.

– Mikor lesz látható az Almafa virága, illetve Budapest, ahol a szerelem kezdődik?

– Pontosan egy év csúszásban vagyunk. 2022 március végén kimentem tárgyalni a koprodukciós partnerrel, hogyan állnak, hisz két év lezárásuk volt. Végül áprilisban kiutazott a négyfős stáb két színésznővel, hat nap forgatásunk volt, két nap előkészítéssel. Most fejeztük be az utószinkront, a zenei anyagot elfogadták, a film fényelése megtörtént és október második felében a master végső hangkeverése is elkészült. 2023 február 16-tól lesz a mozikban látható.

– Miért mondják erre a filmre, hogy női film?

– A producerek nők, a rendező nő, a fő operatőr nő (Csepeli Eszter) a jelmeztervező (Szűcs Edit) nő. Persze voltak férfiak is, a világosítók például és azért a férfiak nyújtottak számunkra egyfajta biztonságot.

– Számodra mi volt a legszebb pillanat a filmben?

– Amikor megláttam vásznon a filmet, ugyanis pont így képzeltem el, visszakaptam azt a színvilágot, azt a melegséget, amely 70-es évek varázsát jelképezi sokunk számára, de ugyanúgy visszaköszönt napjaink frissessége is. Úgy gondolom mindkét ország szépségét, báját megmutatja ez a film, ugyanakkor Vietnám hagyományai, a család iránti tisztelet, a szabályok, a szigorúság is megjelenik. 

– 2019-ben is készültek filmjeid! Sőt, Bujtor István-díjat kaptatok a kilencszeres kajak-kenu világbajnok, Wichmann Tamás életét bemutató Kövessy Róbet által rendezett Magyar lapát című portréfilmért. 

– Az egyik film a Patthelyzet, Szűcs Dóra rendezésében. A különdíjas filmünk pedig a Simpla Manus, aminek eredeti címe a Parkolóban volt, Magyar Attila rendezésben, a két főszereplő Szőlőskei Tímea és Hajdú Steve. 2022 november 3-tól kerül a mozikba. Wichmann Tamás Magyar lapát című filmjét is mi készíthettük el. Egyszer csak felhívtak, hogy bezárják Wichmann Tamás kocsmáját. Nagyon gyorsan és hirtelen beadtuk rá a pályázatot és meg is nyertük. 2019 márciusában kezdtük a forgatást, de tudtuk, hogy Tamás már beteg. Olyan akaraterő sugárzott belőle, akkora tisztelettel voltunk iránta, hogy kéthetente forgattunk vele és még kenuzni is megtanított néhányunkat. Sikerült Tamást is beültetnünk a kenuba. Először abba a kenuba szeretett volna beülni, amelyben világbajnokságot nyert, – amúgy kilencszer! – de azt a kemoterápiás kezelések miatt már nem tudta megtartani. Három kamerával vettük… Mindenki érezte, hogy ezt meg kell csinálni, mert nekünk adatott meg ez az utolsó felvétel. És éreztük azt a hatalmas szeretetet, tiszteletet, ami körbe ölelte ezt a nagyszerű embert, és kiváló sportolót.

– Milyen plusz „mellékhatást” adományozott számodra a filmkészítés?

– Nagyon sok emberrel ismerkedtem meg, akiktől sokat tanultam, fiataloktól, idősektől egyaránt. Nem lettem külkereskedő, de rengeteget utaztam. Közelről tapasztaltam, miként ápolják a magyar hagyományokat a Távol-Keleten. Minden út egy-egy tanulság volt, de legjobban hazajönni szeretek. A dokumentumfilmeket teljes egészében a kezemben tartom. Alacsony költségvetéssel dolgozunk ugyan, de figyelek arra, hogy mindenki elégedett legyen. Úgy érzem, mindig össze tudtam tartani a csapatot.

Írta: Tarnócai Éva