Hat éve a Van, aki forrón szereti című musicalban láttam Osgood Fieldinget, a hóbortos milliomost játszani a Pesti Magyar Színházban. Meg is lepődtem, hisz Gazdag Tibor ritka vendége a vígjátéknak, számomra amolyan hősi karakter, hisz 17 évig főszereplő dokija volt a Jóban Rosszban sorozatnak. Azóta zeneszerzőként is kipróbálta magát, és civil munkája mellett a Vidám Színpadon és a József Attila Színházban is játszik.
Meghatározza az embert, ha 16 évig egy sorozat főszereplőjeként benne van az emberek mindennapjaiban. Nem hiányzik a kamera?
Tisztában voltam azzal, hogy ez így lesz. A film területén sajnos most nincs mozgás számomra, természetesen hiányzik is. Szívesen forgatnék, ha megint úgy hozná a sors, hisz közel húsz évig csináltam. Azt hittem, nehezebb lesz az elválás, de viszonylag hamar hozzászoktam, hogy nem kell egy héten többször mennem forgatni. Viszont a színház megmaradt számomra. Egy hét múlva kezdek próbálni a József Attila Színházban a Sírpiknik című darabban. Ez egy rendkívül jó és szórakoztató tragikomédia. Fontos dolgokról szól, több van benne, mint amit a címe ígér.
Mi az a több?
Elég ritka az az előadás, amelyben az életük vége felé járó emberek nyilvánulnak meg az elmúlással kapcsolatban. Mivel ez egy vígjáték, teszik ezt humorosan, mégis nagyon mélyrehatóan. A darab beszél az egyedüllétről, az öregségről, az egyedül maradásról és az ezzel járó örökös harcról. Ugyan nem egy szívmelengető téma az ember magányossága, mégis annyira szépen, megfelelő mélységgel és jófajta humorral nyúl hozzá a szerző és a rendezés, hogy reméljük, azzal a jóérzéssel megy majd haza a közönség az áprilisi bemutató után, hogy az élet szép. Sok fiatal színész és egy jó rendezői generáció érkezett a színházba, ezáltal a szó szoros értelmében friss szelek fújdogálnak a József Attila Színházban. Ezt nagyon jó szemmel nézem, bár hozzá teszem, én vendégként szerepelek a darabban, nem én vagyok a fontos, csak drukkolok nekik.
Szerinted az nem véletlen, hogy bizonyos darabok csak úgy rátalálnak a színészre?
Szerintem nagy szerencséje van a színésznek, hogyha olyan darabokkal, szerepekkel, problémákkal találkozik az élete különböző szakaszában, amelyek őt magát is izgatják. Óriási szerencsénk ez, hisz ezáltal nem egyedül kell megküzdenünk ezekkel a nagy kérdésekkel, hanem terápiás jelleggel a szerepen keresztül át is élhetjük és úgymond ki is játszhatjuk magunkból.
Utoljára mikor volt olyan élményed, amikor olyan karaktert játszhattál, ami teljesen idegennek tűnt számodra?
A veszprémi Pannon Várszínház Hegedűs a háztetőn című darabjában Tevje szerepe. Nem gondoltam volna, hogy el fogom játszani, mert amikor megkaptam ezt a szerepet, fiatalabbnak éreztem magam. Később derült ki, hogy ez nem egy öregember, negyven körüli, csak a mi fejünkben él úgy a film után, amelyben Topol egy jó hatvanasnak nézett ki.
Aztán olyan jól sikerült, hogy a 2013/14-es évad legsikeresebb előadása díjat nyerte el, téged meg Tevje alakításáért díjaztak. Mire ébresztett rá a tejesember tradicionális, „férfiszavadöntő” sztorija, ez a mai Ukrajna területén játszódó történet?
Elég szabadon kezeltük ezt a történetet és nagyon felszabadultan próbáltam abban a darabban. A jó humor és a mélység itt is együtt volt. Nagyon szeretem ezeket a többrétegű figurákat. Sok mindent le lehet bontani egyetlen emberről, és Tevje volt az egyik legbonyolultabb figura, amelyet eljátszhattam eddigi életemben.
Te is igyekszel több lábon élni, vagy elhivatott színészként próbálsz talpon maradni?
Több lábon kell, hogy éljek, hisz a mi szakmánk már nem egy biztos pálya. A testvéreimnek van egy civil cége Veszprémben, ott dolgozom én is, de vannak olyan rendesek, ha színházi, vagy egyéb feladatom van, akkor nyugodtan, szabadon megtehetem.
Ha teljesülhetne egy kívánságod, mit kívánnál?
Viszonylag reálisan gondolkozom, és két lábon állok a földön, ezért nem álmodozom. Tisztában vagyok azzal, hogy Magyarországon nem piaci viszonyok szerint működnek a dolgok, ezért nem hiszem, hogy az elkövetkezendő két-három évben kamera elé állok, tekintve a sorozatszínészi múltamat. Ezzel együtt szívesen forgatnék.
Mit üzennél a 18 éves Gazdag Tibornak?
Keressen egy másik szakmát. Nem biztos, hogy ezt a bizonytalan pályát kellene végigcsinálnia. Hjajj, de közben annyira behúzott engem ez az amúgy csodálatos hivatás! Talán a zenével próbálkoznék. De annak nagyon komolyan kellene nekiállni. Gondolok itt a hangszertanulásra.
De hát van közöd a zenéhez és nagyon jól énekelsz!
Ahhoz képest, hogy színész vagyok, de egy zenésznek nem lenne elég az én tudásom. Annyira tudok énekelni, amennyit a színházi szakma megkövetel. Nagyon sajnálom, hogy nem tanultam meg komoly szinten hangszeren játszani! Ezzel együtt sok zenés darabban játszottam, és élveztem minden pillanatát.
A színház szerepe megmarad az életünkben?
Ha az elmúlt évek tendenciáit nézem, elgondolkodtató a helyzet. A pandémia alatt nagyon megijedtünk, de az elmúlt két évben is sokszor csak fél házak előtt játszottunk. Ebben az évadban kezdett emelkedni a nézőszám. Ez az, amit én látok azokban a színházakban, amelyekben játszom. Szerintem megmarad a színház, muszáj, hogy megmaradjon, mert szükség van erre az élő műfajra. Ez a fajta személyes találkozás a nézőkkel mindig ad egy plusz impulzust. Sokkal értékesebb és összetettebb hatást nyújt, és jobban behúzza a nézőt, mintha a tévé előtt nézne bármit is. Megismételhetetlen, komplex művészet. Ezt a speciális élményt pedig csak a színházban kapja meg az ember.
Gondolom, megismernek az utcán.
Meg, meg. Nagyon jó érzés. Szerencsére olyan figurát játszottam a Jóban Rosszban, aki szeretetre méltó ember.
Nem kérték még a segítségedet, doktor úr?
De igen. Hazudnék, ha azt mondanám, nem esett jól, hiszen többek között ezért is akartam színész lenni, hogy megismerjenek, és szeressék az, amit csinálok.
Írta: Tarnócai Éva
