Zsigerből jövő, dühből, elkeseredésből táplálkozó energiabomba, felsebzett segélykiáltás, az Alföldi Róbert rendezte, Stohl András címszereplésével, Vári Bertalan koreográfiájával, a Zikkurat Színpadi Ügynökség jóvoltából, a Városmajori Szabadtéri Színpadon bemutatott, de majd máshol is látható, Szörényi-Bródy rockopera, a Kőmíves Kelemen.
Öltönyös, nyakkendős férfiak jönnek be a deszkákra, még lényegében nem csinálnak semmit, de már érződik rajtuk a feszültség. Az, hogy nem csak a melegtől izzadnak. Hosszú asztalhoz ülnek. Nem tűnnek kőműveseknek, inkább mondjuk építési vállalkozóknak. De akár gondolhatjuk őket politikusoknak is, akik egy fontos építkezés sorsáról, netán az ország helyzetéről, újjá építéséről tárgyalnak, mert hát ugye az a szöveg, amit Sarkadi Imre írt a mondából, is erőteljesen áthallásos volt. 1947-48-ban kísérelt meg belőle darabot formálni, ami töredékes maradt. Kelemen vagy Boldizsár ráadásul időnként egy emelvényre lép, és a többieket győzködve, hasonlatosan beszél, mint a politikusok.
Döbbenetes, hogy Sarkadi már akkor megsejthette a szocializmus felépítésének pokoli nehézségét, lehetetlenségét, és örök érvényű mondatokat fogalmazott meg áldozatvállalásról, alkotásról, arról, hogy „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.” De arról a dilemmáról is, hogy mekkora áldozat engedhető meg azért, hogy valami felépüljön, mikor kell már nemet mondani?
Gyászolva hagyták el a termet
A Szegedi Egyetemi Színpadon csináltak a hagyatékból darabot, aminek ősbemutatóját 1973-ban tartották, a nagy formátumú Paál István elgondolásai szerint, akinek ez lett a döbbenetes erejű, legjobb rendezése. A későbbi jeles rendező, Ács János, aki 10 éve halt meg, címszereplésével. Pesti vendégjátékon, a Fővárosi Művelődési Ház körtermében, még gimnazistaként láttam. Két előadást tartottak egymás után. Olyan elementáris hatással volt rám, hogy a másodikra visszalógtam, mert rögvest újra meg akartam nézni. A legeslegnagyobb színházi élményeim közé tartozik. Elképesztő volt, hogy senki nem tudott tapsolni, csak mély némaságban ültünk egy ideig, majd pisszenés nélkül, gyászolva hagytuk el a termet.
Annyiban lehet előzménye a későbbi rockballadának, hogy bár ez próza, erőteljes volt a produkció zeneisége, ritmikája, és rengeteg mozgás volt benne. Gyakran fejvesztett izgatottsággal rohangásztak a szereplők. Mi pedig körbe ültük a játékteret, tán csak húsz centire tőlünk fékeztek le, az utolsó pillanatban. Ráadásul én az első sorban ültem. A gyilkos indulatok tényleg a frászt hozták rám. A közös lábbal való dobbantások, csettintések, üvöltések, hangutánzó szavak hideglelős kiabálása, a nyughatatlannak tűnő testek kiszámíthatatlan mozgása, egymásnak csapódása, földre elterülése, lidércessé, bárkire fenyegetővé váltak. És ez passzolt is a történethez, hiszen bárkinek felesége érkezik hozzájuk, azt megölik, beépítik a falba, hogy a monda szerint ne omoljon újra és újra le „magos” Déva vára. Forradalmi hevület tört elő a produkcióból. A fennálló elsöprésének az akarata, az 1968-as párizsi diáklázadások szellemisége.
A Pesti Színházban 1982-ben tartott zenés változat ősbemutatója Szörényi zenéjével, Bródy dalszövegeivel, Ivánka Csaba a Sarkadi töredéket felhasználó szövegével, Marton László rendezésében, Hegedűs D. Géza címszereplésével, kirobbanó siker lett. Szintén komoly szerepe volt ebben a mozgásnak, táncnak, Novák Ferenc koreográfiája szerint, aki nagymestere volt annak, hogy néptáncelemeknek drámai feszültséget adjon. Ebben is volt tűz, lendület, társadalomkritika, áthallás, de törvényszerűen disztingváltabb, jól fésültebb volt, mint egy színházi szabadcsapat szertelenül áradó, dühösen kétségbeesett kifakadása a világról, előadásba foglalva.
Építeni, alkotni muszáj
Alföldi több mint tíz éve színpadra állította a RaM Colosseumban, a mostanihoz döntő többségben hasonló koncepcióval, és már akkor is Stohl Andrással a címszerepben, Annaként pedig ugyancsak Radnay Csillával. Fontos, hogy akkor még volt élő zenekar, ami most nincs, nyilván anyagi okok miatt, de ezt mégis igencsak nehezményezem. A lendület, a vehemencia, a magával sodró ritmus, azonban megmaradt. Ahogy Kelemen hite is, hogy építeni, alkotni muszáj, és közel sem csak a pénzért, fél véka ezüstért, fél véka aranyért, ahogy ezt azért leginkább a többiek gondolják, akik csüggedten visszatántorodnának a megoldhatatlannak látszó feladattól, amikor újra és újra leomlik a fal, amit felhúztak. De aztán megélhetésből, a család eltartásának szükségességéből csak nekidurálják magukat ismét.
A mondából jól ismert, hogy azután, hogy egymást követik a kudarcok, határozzák el, hogy akinek a felesége először érkezik, megölik, beépítik a falba, és az emberáldozat majd megtartja. Ez a Medveczky Balázs által adott Boldizsár ötlete. Ő sok tekintetben az ellentéte Kelemennek, aki hárít, nagyon nem akarja ezt, ám szorul a hurok, a társai fenyegetően közrefogják. Egy társuk le akar lépni, őt durva erőszakkal visszatartják.
Pusztító ösztönök
Vári Bertalan koreográfus, a melegen kívül, szó szerint is megizzasztja a szereplőket, szerintem ez így lesz télvíz idején is. A táncok közel sem „díszítő sorminták” a produkcióban, hanem a prózai részekkel egyenrangú kifejező erővé válnak. Többször elementárisak. Akár annyira zsigerből jövően tébolyultak, hogy megmutatják az elállatiasodást, a pusztító ösztönök hideglelős, féktelen elszabadulását. Félelmetesek, döbbenetesek. De Alföldi vigyáz rá, hogy a prózának is legyen ilyen hatása. A hideg elszántsággal kiejtett mondatok, az öldöklő szándékkal megvillanó szemek, az olykor lincshangulat, ugyancsak dermesztőek. Senki nem kíméli magát. Minden szereplő belead apait-anyait, fizikai és lelki képességeit egyaránt.
A józan ész, a tapasztalt bölcsesség szavát, egy valamennyire külső szem, a László Zsolt megformálta Vándor képviseli. De nem hallgatnak rá. Amikor elszabadulnak a rémséges indulatok, már szinte lehetetlen azoknak gátat szabni. Kelemen feleségének megjelenésekor csaknem prédára leső fenevadként vetik rá magukat. Förmedvényes, hogy megölése előtt még sorozatban meg is erőszakolják, totálisan eltorzult arccal.
Radnay Csilla igézően vérpiros ruhájában, amilyen szép, olyan gyönyörűen énekel is. Személyében a tisztaságot, az ártatlanságot, az emberséget tarolják le brutálisan. Az eredetiben nincs ez így, de totális elkeseredettségében, fejvesztett felhevültségében, Kelemen vágja el felesége nyakát, tán azért is, hogy megmentse a szégyentől. Jön a bűntudat, de végül eltussolják a bűnt, hivatalosan is bejelentik, hogy a vizsgálat mindenkit ártatlannak talált. Következhet az alkoholgőzös, sörözős, duhajkodó tivornya, amúgy a váron kívül pedig nincs itt semmi látnivaló.
A premier közönsége méltán óriási tetszéssel, hosszas vastapssal, üdvrivalgásokkal fogadta a produkciót, ami szerencsére továbbra is látható lesz Budapesten. Hogy hol, bár nekem, és valószínűleg többeknek megsúgták, valami miatt még nem nyilvános.
