Kigúnyolják a pöfeteg basáskodást, az üres fejű nagyzolást, a kivagyiságot, a hatalmaskodó beképzeltséget A Répakirály előadásában. Kovalik Balázs rendező élvezettel kutyul össze kabarét, szatírát, pamflettet, operettet,
Jókora fájdalmat, elkeseredettséget, dühöt rajcsúroznak ki magukból a színészek. Mintha rakoncátlan kölykökként nem férnének a bőrükbe annyit randalíroznak a Budaörsi Latinovits Színház deszkáin. Virgoncak, harsányak, odamondogatnak a fennállónak. Megmutatják, hogy egy senki, egy hólyag is uralkodhat rajtunk, és, ha magas polcra kerül, akármilyen dupla nulla is, rögvest sokan lesznek akik behódolnak neki, hajbókolnak előtte.
Éles politikai szatíra
Az már persze erőteljes karikírozás, hogy Jacques Offenbach és Victorien Sardou egy répát, egy közönséges gyökeret ültet a trónra operettbe oltott éles politikai szatírájában, amit 1872-ben mutattak be Párizsban. A francia operett sokkal szókimondóbb, pimaszabb, gyakran már-már forradalmi, mint a monarchiabeli. Gondoljunk csak a kánkán erotikától túlfűtött, társadalmi korlátokon túllépő, szenvedélyes féktelenségére.
A Répakirályt valaha egy német társulat adta nálunk, de magyar még nem. Na jó, azért most sem az eredetit játsszák, a színlap szerint négyen is nekiestek az átdolgozásának, Kovalik, Ari-Nagy Barbara, Závada Péter és Furák Péter. Nyilván meghúzták és beleírtak. Leporolták, aktualizálták. Kis zenekarra hangszerelték át a nagyoperettet. Dicséretes, hogy van élő zenekar akkor, amikor több a budaörsinél nagyobb fővárosi teátrum ezt zenés darab előadása esetében is elspórolja. Pedig a zenekar és a színészek „összelélegezve” igencsak tudják inspirálni egymást az aznapi hangulatnak megfelelően. Furák a színpad előtt ülve a billentyűs instrumentumánál, olyan vehemenciával vezényli a szín jobboldalán ülő, a szereplőkkel igencsak együtt élő muzsikusokat, hogy időnként majd kiugrik a bőréből.
Hazudik, manipulál
Ilyen nagy közreműködői gárdát még egyik produkció sem mozgatott Budaörsön. A prózai társulat végre szeretett volna zenéset játszani. Nem mindenki tud acélosan énekelni és fergetegesen táncolni. De az összhatás jó. Látszik, hogy a színészek fölöttébb élvezik amit csinálnak. A zömük több szerepben is tündököl, mókásak az alakváltások. Benedek Mari karikaturisztikus, akár önmagukban is mulatságos, jelmezeket tervezett. Mertz Tibor öltözéke a címszerepben parádés. A normál testalkatú színészt valószínűtlenül felpuffasztja. Szaggatottan groteszkké válik a mozgása. Maskara lesz belőle. Úgy néz ki, mintha farsangi bálon hóbortos ötlettől vezérelve, valaki röhejes módon, sárgarépának öltözött volna. Hol a csupasz zöldséget látjuk, hol zakót, fehér inget, nyakkendőt adnak rá, de alul kilóg belőle a répa. És abból amit csinál, mond, rendszeresen kilóg a lóláb, mert hazudik, manipulál, ahogy csak belefér. Amint pozícióba kerül, elhiszi magáról, hogy oda is való, nagy ember, mások fölött áll, és ez feljogosítja őt a parancsolgatásra. Mertz eljátssza ahogy kegyetlenül villannak a szemei, az arca is eltorzulva felfúvódik, pöfeteg karjai határozott utasításra lendülnek. Egyértelművé teszi, hogy ez egy felfuvalkodott senki, pojáca, de most neki áll a zászló. Aztán ki tudja, lehet, hogy majd megy a levesbe.
Fölöttébb hasonlatos ez a figura Alfred Jarry Übü királyához, talán még az sem lehetetlen, hogy ihletet merített belőle. Van az Übü mamának is megfeleltethető elvetemült nőszemély az oldalán, Szőts Orsi megformálásában viszi bele még inkább az elaljasodásba.
A történet szerint XXIV. Fridolin, Sas Zoltán megszemélyesítésében, nem valami fényes uralkodó, bár utódjánál nyilvánvalóan mindenképpen jobb, de kissé pipogya, így aztán megbuktatják. Bánatában vándorútra indul, ide vele tart két segítője, Robin, Juhász Vince megformálásában, és Rosé, férfi álruhában, Szaplonczay Mária alakításában. Aki az utóbbi esetben az operettekben elmaradhatatlan szerelmi szálat orrontja, annak jó a szimata. Ettől kezdve színpadi road movie veszi kezdetét, megfordulnak sokfelé, temérdek kalanddal, tapasztalattal felvértezve térnek majd vissza a Répakirály egy idő után csak törvényszerű bukásakor.
Tetőfokára hág az elkeseredés
Közben persze, mint mindenki, időnként dalra fakadnak, táncra penderülnek. Offenbach remek dallamai most is „időszerűek.” Humor van a dalaiban, élcelődés, gúnyolódás, életismeret. Bodor Johanna koreográfiái soha nem csak dekoratív elemek, svungosak, felfokozott kifejeződései az adott szituációnak. Tudja azt, amit valaha a Szegedi Balett alapítója, Imre Zoltán nagyon tudott, hogy a szerény tánctudású színészek számára is olyan karakteres mozgásokat eszel ki, hogy ez szinte egyáltalán ne legyen észrevehető. Alaposan megmozgat mindenkit. A színváltozásokhoz a forgószínpad is gyakran mozog. Antal Csaba egyszerűen ötletes „jolly joker” díszlete azt ábrázolja, amit a történet szerint oda képzelünk.
Az első rész kissé szertelenül széteső, viccelődősen túl könnyed, és az általam látott előadáson nem is pukkan valamennyi poén. De érezhető, hogy ekkor is bedob mindenki, Böröndi Bence, Spolarics Andrea, Fröhlich Kristóf, Bregyán Péter, Bohoczki Sára, Chován Gábor, Ilyés Róbert, Bognár Anna, Gellért Dorottya, Kerek Dávid apait-anyait. A szünet után igencsak felerősödik a színpadon a düh, az elkeseredés, a harag a tetőfokára hág a Répakirály okozta dermesztő, káosszal, legatyásodással, diktatórikus intézkedésekkel járó állapotok miatt. Rémültté, ugyanakkor elszánttá válnak a tekintetek. Hogy ez tovább így nem mehet, kézenfekvővé válik. Már-már forradalmivá lesz a hangulat, de amúgy is minden szétesik, szanaszét hullik, elrohad magától, ahogy a Répakirály is, aki ráadásul mind elviselhetetlenebb bűzt áraszt. Az eddigi mamelukjai persze kapásból elkezdik újra pozicionálni magukat, oda „sasszéznak”, ahol a következő hatalmat sejtik.
Hogy ilyen dúlás, rombolás után milyen hatalom következhet, és mit tehet, az rejtély, de az előadás segít abban, hogy legalább röhögjünk azon, amin zokognunk kellene.
