Kevés a hely, szűkös a tér, mindenki mindenkinek az útjában van, és mindenki belelát, önkéntelenül belehatol a másik intim szférájába, ami így tulajdonképpen nincs is, az Örkény Színház Bodó Viktor által rendezett Boldogtalanok előadásában.
Bodó több mint húsz éve már színre vitte Füst Milán darabját Marosvásárhelyen, zsigerekbe hatoló, megrendítő előadásban, ami annyira hatott, hogy néhány percig alig tudtunk beszélni utána. Füst, a deszkákon magának nehezen utat törő művének mély ismeretét, szeretetét, valószínűleg megörökölte a mesterétől, Székely Gábortól. Ő évtizedekkel ezelőtt fájdalmasan szép produkciót rendezett belőle Szolnokon, majd néhány év múlva emblematikus előadást a Katona József Színházban. Ahová a szolnoki szereposztásból „átmentette” Csomós Marit Gyarmaky Rózaként, aki aztán jóval később, Szász János elgondolásai szerint, már özv. Húberné volt a Radnótiban. Székelyt egyébként fel is tüntetik mentorként a színlapon. Az ő Boldogtalanok előadásaiban is fullasztó volt a légkör, de nem volt ennyire szűk a tér.
Útban vannak egymásnak
Most Schnábel Zita iszonyúan kis tereket tervezett, hentes műhelyt, amiben a tér jelentős részét kitölti egy kampón lógó féldisznó, kis szobát, falatnyi konyhát, ahol a legtöbbet dekkolnak összezsúfolódva a szereplők. A szó szoros és átvitt értelmében is útban vannak egymásnak. Tulajdonképpen nincs helyük, ellehetetlenült életükhöz ez is hozzájárul. Szinte mindig ott tanyázik valaki az intim szférájukban. Zavaró tényezők egymás számára. Percekig sem lehet nyugtuk. Mindenki menekülne innen, de nincs nagyon hová, meg az elszántság sincs meg hozzá. A szegénység nyomora lelki megnyomorodással is jár. Gyakori egymás szavába vágással, kiabálással. Akár szóbeli, vagy tettleges abúzussal. Egymás levében főnek az itt lakók, itt megfordulók. Nem ritkán kapaszkodnának is a másikba, de az rendszerint lerázza őket, miközben valamilyen szinten mégiscsak „menthetetlenül” összetartoznak. Menekvés sem igen van egymástól.
A nyomasztó rögvaló annyira abszurd, hogy már nevettető is. Halmozódnak a nagyon is reális képtelenségek. Nagy Zsolt Húber Vilmosként, aki beteg, majd haldokló, két éves gyerek anyjával, és egy „friss hússal”, akire már szintén ráunt, él együtt, az ellentmondások embere. Vonzó és taszító. Hihető, hogy több nő is „belezúg”, férfias jelenség, de inkább az ösztönei, vágyai, egója hajtják, hosszútávon nemigen képes szeretni. A két nőhöz is csak éjjel jár haza, mert újak és újak után kajtat.
Nincs nyugta
Állandósult benne a kielégítetlenség. Nagy érzékelteti, hogy nincs nyugta, nincs képessége a boldogságra, a nyomorúságos, bérbe vett lakás egyértelműen mutatja, hogy a boldogulásra sem. És mégis, ahogy Nagy játssza, lerí róla, hogy karakteres ember, ez jelentheti benne a nők számára az izgalmat. Tenki Réka Gyarmaky Róza, gyermekük anyja. Kálmán Eszter jelmeztervező kívül hordott kockás flanel inget adott rá, ami még így is kiemeli nőiesen karcsú testét. Az arcvonásai is finomak. Ám ezek azért torzulnak, ha iszonytató haragvással, kétségbeeséssel néz, ledermedve áll megrökönyödésében. Képtelen megszokni, ami ebben a házban történik. De mégsem tágít innen. Szereti Húbert, aki már nem tudja viszont szeretni őt, egyáltalán már képtelen bárkit is szeretni, mégis van köztük valami kötelék. A szegény gyerek nem különösebben az, ráadásul meg is hal, de addig is alig voltak képesek figyelni rá. Víg Vilma, a fiatal lány, aki ugyancsak itt él, Józsa Bettina. Mintha még csodálkozna dolgokon, mintha még lenne benne naivitás, de már ő is beleposványosodott a rosszba. Özv. Húberné, aki senki által nem kívántan, váratlanul betoppan ide, Csákányi Eszter. Ő azért tud csodálkozni sok mindenen, ami itt történik, és rajta is csodálkoznak. Csákányi érzékelteti, hogy a fiának volt kitől örökölnie összeférhetetlen természetét.
Nagy színésznők szerepe ez. Ez a hetvenéves asszony, aki még mindig dolgozni kényszerül, de kibírhatatlansága miatt innen is, onnan is kirúgják, és már a lánya is eltaszítja maga mellől, tragikus sorsú, ugyanakkor folytonos hazudozásai, pitiáner lopásai, színlelt nagyothallása komikus. Takács Nóra Diána a lánya, Vilmosnak a testvére. Valami miatt nem vállalnak vele közösséget, ezért amikor ő is beállít, a többiek lotyónak nézik. Takács is végleteket játszik, totális elmagányosodást, de ridegen határozott nézésű nőt is, aki mások fölöttinek érzi magát, bár ő is teljesen egyedül van a világban. Személyiségének ellentmondásaiból jócskán fakad humor is, ezt a lehetőséget a színésznő alaposan kiaknázza.
A tragikum humorba fordul
Bodó ezúttal humorral telibb produkciót rendezett, mint amilyet a Boldogtalanokból szoktak. Pitiánerebben kisszerűbbé vált a világ, így kisszerűbbé azok is akik valahogyan elvegetálnak benne, és ez minden tragikum dacára erőteljes humorforrás is. Érdekesség, hogy pár éve Albu István egy vitatható, de figyelemre méltó produkcióban, a Gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházban Húbert nem az eredeti verziónak megfelelően, nyomdásznak játszatta, hanem tévés gyártásvezetőnek. A művészetet iparnak tekintve is kisszerű helyzetekbe keveredett, amik szintén kedveztek bizonyos szituációkban a szarkasztikus humornak.
A hentes, aki kiadja a lakását, Hajduk Károly. Ő vonzerő híján magányos. Ha úgy adódik pénzt is ad a rutinosan végrehajtott „gyönyörért”. Hajduk jeles alakításában megformál egy reményt vesztett embert, akinek lenne mit a tejbe aprítania, de képtelen az élet élvezetére. Novkov Máté az inasaként viszont mintha talpraesettebbnek tűnne mindenkinél, mintha tanulmányozná a többieket, és tán képes is lesz levonni a következtetést, hogy nem így kellene létezni.
Dr. Beck Gyula, orvos, Húber egykori osztálytársa, aki diplomás emberként egzisztenciát teremtett magának, tehát többre vitte mint ő, és ezt érezteti is vele, Terhes Sándor. Neki is van egy egészen fiatal barátnője, Piegler Emília Zita alakításában, aki szinte személytelen kellékként követi őt. Kádár Kinga bébiszittere is csak kellék a családban, amíg meg nem hal a gyerek.
Mondhatni szép kis „állatsereglet”, a szövegben is többször elhangzik az embernek állathoz hasonlítása. Az Örkény ütős előadása hitelesíti ezt a hasonlatot, miközben mégiscsak humánum bujkál a színészek szerepformálásában.
