Ma lenne 74 éves Dunai Tamás. Hirtelen hagyott itt minket februárban, sajnos ilyen a tüdőembólia természetrajza. Élettel, sőt életörömmel, kedvességgel, férfi sármmal volt tele, játszott itt-ott-amott, munkája miatt ingázott Budapest és Kecskemét között, mert amikor ott hagyta addigi fő szakmai otthonát, a Madách Színházat, ahová rendre visszajárt, – de már csak szerepre szerződött, – a kecskeméti teátrum lett a törzshelye.
Nem színésznek kezdett tanulni, hanem a szegedi egyetem bölcsészkarára járt, és itt esett igazán szerelembe a színészettel, az ottani egyetemi színpadon, ami nem csoda, mert akkoriban a karizmatikus Paál István vezette. Nagyon erős csapatot formált, már-már kommunához hasonlító beütésekkel, szertartásszerűen markáns, országos hírnévre szert tevő, máig emlékezetes előadásokkal. Tamás számára ez lett az örök mérce, színvonal, munkamorál, odaadás, lelkesedés, társadalmi érzékenység tekintetében. És ezt bizony a későbbi színházak, amelyekben játszott, gyakran nem tudták megugrani, elmaradtak a várakozásaitól, úgy érezte nem is használják mindig a tehetségének megfelelően. Ezért jött el a Madách Színházból is. Paál, akit a mesterének tekintett, mondott egy nagyon kemény, de sok tekintetben meghatározó mondatot, azt, hogy vagy táncoskomikus lesz, vagy hős, de egyik se igazán. Amikor erről egyszer beszélgettük, remélte, hogy most már mindkettő. És tényleg jó volt a humora, megtanult táncolni, remek muzikális érzékkel rendelkezett, így kiváló volt zenés darabokban, komédiákban, amikben meglehetősen fontos a remek ritmusérzék. Hősként nem volt a klasszikus robusztus alkat, és bár nagyon szép hangja volt, gyönyörűen is beszélt, amiért méltán Kazinczy-díjat is kapott, nem volt olyan messze vivően öblös , mint például Bessenyei Ferencnek, aki klasszikus hősszínésznek számított. Ő a Hegedűs a háztetőn tejesembereként, Tevjeként nagy formátumú hőst alakított, csaknem olyat, mintha Lear király lenne, robusztus volt, kiengedte falrepesztő hangját. Dunai tényleg kisembert adott, olyat, aki az eredeti regényben is szerepel. Egy közvetlen, csupa szív embert, aki népszerű a falujában, akinek zsidó gyökerei elszakíthatatlanok, de szembe kell néznie azzal, hogy mindaz a hagyomány, ami neki még lételeme, a fiatalok, a gyermekei számára már nem feltétlen azok.
Volt kötődése a zsidó kultúrához, rendszeresen fellépett a Budapest Klezmer Banddal, ilyenkor nem csupán kivirult képpel, teli tüdőből, igencsak átélten énekelt, hanem teli tüdőből fújta a szaxofonját, vagy klarinétját. Ami az önálló estjein is előkerült, de a Madách legendás súgójának, Tarr Marinak a Mesék a súgólyukból című estjén is, amiben klarinétszó kötötte össze a különböző anekdotákat.
Az osztályfőnöke, Szinetár Miklós által rendezett igencsak emlékezetes vizsgaelőadásban, a Kabaré című musicalben már idős embert, a zsidó zöldséges Schultz urat adta, aki hajlott kora ellenére szerelemes lesz az ébredő fasizmus idején egy szobákat kiadó panziós nőbe, aki a borzadályos történelmi események miatt, bár a vonzalom kölcsönös, nem meri vállalni a kapcsolatot. Máig emlékszem arra, ahogy Dunai egy akkoriban Európában ritkaságszámba menően drága ananász ajándékba hozatalával félszegen udvarolt, és közben fájdalmas szépséggel énekelt. Benne volt ebben a bizakodás, hogy újra kezdhető az élete, hogy hisz abban, a párja megtalálásával boldog lehet, és mesterségének szeretete, hogy nem virággal, hanem értékes gyümölccsel udvarol. Már ekkor kiviláglott a tehetsége, fiatalon képes volt egy idős ember érzelmeinek átélésére.
Az ember tragédiájában lehetett Ádám és Lucifer is, a Macskákban pedig Gastrofar George, iróniával, humorral, játékos kedvvel adta a régi szerepeire elhomályosuló tekintettel visszaemlékező, némileg öntömjénező nagy színészt. A háromszázadik előadás után állt csak be a produkcióba, amit kedvelt, úgy érezte vannak benne káprázatos pillanatok, de azért színészileg nem feltétlenül ilyesmire vágyott, azt mondta róla, jót tesz kondíciójának, és ingyen aerobiknak nevezte. Mindig vágyott olyan szerepre ami pofán csapja. Azt hiszem a Caligula helytartójában Barakiás, a jeruzsálemi zsidó főpap ilyen volt. Egy gondolkodó, tisztán érvelő ember, aki maximálisan kiáll a népéért, amikor le akarják igázni. És egy másik ember, Petronius, adott esetben Kőszegi Ákos megszemélyesítésében, a hódító, a helytartó, aki képes az ellenfelét meghallgatni, és annak hatására még a véleményét is megváltoztatni. A két színész között tényleg szinte felszikrázott a levegő. Feszült szócsaták tanúi lehettünk. Csaknem láttuk, ahogyan pörög a két ember agya, amint szellemi sakkjátszmát folytatnak, és ettől „beindulnak” az érzelmeik is.
Utoljára színpadon Thornton Wilder A mi kis városunk című darabjának kecskeméti előadásában láttam, Mr. Gibbs szerepében. Pedáns családapát adott, aki megkövetelte, hogy a hétköznapokban is együtt, és ugyanakkor étkezzen a család, őrizni igyekezett szülővárosának békéjét, nyugalmát, hagyományait. Ő maga szintén kisvárosban, Mohácson született, aminek díszpolgárává is választották. Budapesten pedig a XIII. kerületben, „Lipóciában” élt, ami sok tekintetben város a városban.
Közvetlen, kedves, minden művészieskedő allűrtől mentes ember volt, és kiváló színész, akit meglehetősen sokan szerettek.
Írta: Bóta Gábor