Nikolas-nak tele van a hócipője a világgal, a szüleivel, magával. A kamaszkor veszélyes „üzem”. Lakmuszpapírként jelzi azt a temérdek bajt, amire egy srác érzékenyen reagál.
Nikolas begubózik. Olyanná válik, mint egy sündisznó. Kifelé szúrós, belül érzékeny, könnyen sebezhető. Eljátssza, hogy reggelente elindul az iskolába, azt is füllenti, hogy ott ez meg az történt, de csak magába süppedve teng-leng. Hogy milyen iskola az, amelyik, ha éppen nem érdeklődnek utána, három hónapig nem jelzi a szülőknek, hogy hírét-hamvát se látták a gyereküknek, arról nem szól a fáma. De amikor ez csak kiderül, bepánikolnak az elvált szülők. Okolják egymást, magukat, a srácot. Kétségbeesve próbálkoznak „kármentéssel”, lélekre beszéléssel, pótlólagos szeretettel, megértéssel, szidalmazással, felhorgadással, békülékenységgel, miegymással. Az eredmény erősen kétséges.
Családi kórkép
Florian Zeller jeles kortárs francia író A fiú című darabjában, amit most a Kőszegi Várszínházzal közös produkcióban, a Karinthy Színházban mutattak be, kellő alapossággal feltérképezi ezt a problémakört. Tulajdonképpen drámatrilógiát írt, a családból fakadó örömöket, nyűgöket, tragédiákat érzékenyen körbejárva. Az anya című drámáját műsorán tartja a Karinthy is. Az apát a Pesti Színház mutatta be.
A darabok egymástól függetlenül is megállják a helyüket, de összességükben kiadják azt a temérdek problémahalmazt, ami a család működésével kapcsolatos. Közel sem végig búskomoran teszik ezt, inkább modern kori tragikomédiák. Megmutatják a mindennapi lét abszurdba torkollását. A létezni muszáj, de alig lehetséges paradoxonát. A nem kellő figyelmet és érzékenységet egymás iránt. A hétköznapok monotonná váló taposómalmát. A kapcsolatok fásulttá váló rutinját. Azt, hogy a pokol felé vezető út akár jó szándékkal van kikövezve.
Veszélyesen értelmes
Tán túlzottan is szeme van Nikolas-nak a világra, amire kíváncsian néz, és olyasmiket is nagyon a lelkére vesz, amiken esetleg a kortársai képesek túltenni magukat. De ő szuperérzékeny, depresszióssá válik, mint oly sokan. Hullámzóvá lesz a hangulata. Az egyik pillanatban életigenlő, a másikban totálisan maga alá kerül. Veszélyesen értelmes. Ráadásul igencsak szókimondó. Ami a szívén, az a száján, nem törődik illemmel, társadalmi konvenciókkal, és az sem érdekli, hogy a szavai kit és miért bántanak meg. Öntörvényű. Fájdalmasan megsebzett amiatt, hogy az apja beleszeretett egy fiatal nőbe, és ott hagyta őket az anyjával, akinek ezzel szintén soha be nem gyógyuló sebeket okozott.
Egy remek dunaújvárosi előadásban, Dicső Dániel rendezésében, a fiút Csiby Gergely adta, akinek tényleg kamaszos, akár kölykös a képe. Ezúttal viszont Karácsony Gergely alakítja. Szürke kezeslábast, szürke sapkát visel, arcán már a felnőttkor elnyűttsége is tükröződik. Már csak azért is, mert a különös rendezői koncepció szerint, az előadás elején az apjával helyet cserélnek, így egymás szemszögéből is láttatják a másikat. Az apját megformáló Sárközi József arcára a játék közben mindinkább kiülnek a megviseltség barázdái. A srác, a felfokozott érzékenységével, a hatalmas lelkével, már akár jóval több mindent átélt, mint a sikeres ügyvéd apja, aki viszont érzelmi szempontból sokkal sivárabb, felszínesebb nála.
Festői képek formálódnak
A dunaújvárosi produkció abszolút realista volt, sokat lehetett nevetni is rajta. Bocsarnikovsz előadása, Narek Tumanian látványvilágával, Umirzakova Saida jelmezeivel, jóval sötétebb tónusú, mintha komor hangulatú, alulvilágított, fekete-fehér filmet látnánk. Gyakran nyomasztó, de költőien elemelt is, stilizált mozgásokkal, amelyekből festői színpadi képek formálódnak.
Dobra Mara az anya, akitől a srác az apához költözik, de aztán ott sem találja a helyét, úgy érzi, hogy a mostohaanyja, akit Kovács Vecei Fanni alakít, és aki minden idejét az apával közös kisbabájukkal tölti, kinézi onnan, útban van neki.
Mindenki hamar felfortyanó idegzsábává válik ebben a négyes kapcsolati viszonyban. Valamennyiüknél pattanásig feszül a húr. Aztán elszégyellik magukat, akár bocsánatot kérnek, de a mindennapi feszültség egyre jobban felőrli őket.
A napi rutinos tevékenységekkel igyekeznek elfedni a bajt. Időnként a fiú is próbálja azt hinni, hogy jobban van, és amúgy ilyen is adódik, csak abban ámítás bízni, hogy ez végleges. Klassz, okos srác lehetne, ahogy tulajdonképpen az is. De megint jön a depresszió „mély hulláma”, kegyetlenül lesújtja, letaglózza. A korosztályában sem lel barátokra, megértésre, mindinkább száguld a végzete felé. Falcolások, elhallgatások, hazugságok, változatlan iskolakerülés, pszichiátria, ahonnan közel sem gyógyultan kikönyörgi magát. Aztán mintha jobban lenne, de ekkor üt be a ménkű…
Nem krimi, de mégsem illik elmesélni a végét, az eddigiekből kikövetkeztethető, hogy nem lesz hepiend. A színészek hatalmas energiával, sokat kiadnak magukból, élve boncolást játszanak. Az előadás második része igencsak felerősödik, jó néhányan távoznak megrendülten a nézőtérről.
