Schmied Zoltán szerint a színház nemcsak történetmesélés, hanem önismereti út is. A népszerű színész őszintén beszélt a párkapcsolatok törékenységéről, a színészi kettősség kihívásairól és arról, miért kulcsfontosságú a kommunikáció. Schmied kérdésünkre felidézte színészi pályája mélypontját is, amikor elbizonytalanodott, ma viszont már úgy látja: minden új szerep egy újrakezdés – és egy újabb lépés önmaga felé. A filmezés kapcsán a rendezők iránti bizalmát emelte ki, és hangsúlyozta: a szerepeit le tudja tenni, de gondolati szinten tovább dolgoznak benne.
A testőr a Centrál Színházban egy klasszikus, mégis nagyon mai darab – téged mi fogott meg leginkább ebben a szerepben, és hogyan találtad meg benne a saját hangodat?
– Elsősorban az, hogy Molnár Ferenc darabja – bár több mint száz éve született – ma is döbbenetesen aktuális. Ugyanazokról a kérdésekről beszél, amelyekkel mi is nap mint nap szembesülünk: hogyan működik egy kapcsolat, mikor válik unalmassá, és mit lehet tenni azért, hogy megújuljon. Ez a fajta őszinteség nagyon közel áll hozzám.
Emellett a nyelvezete is lenyűgöző. Molnár Ferenc olyan örökérvényű mondatokat írt, amelyek egyszerre elegánsak és elevenek. Igaz, ma már nem beszélünk így, mégis természetesen hatnak. Színészként külön öröm ezeket megszólaltatni, de azt gondolom, a nézők számára is élmény hallgatni.
A szerepet a saját tapasztalataimon keresztül próbáltam megérteni: mitől működik egy kapcsolat, miért romlik el, és hogyan lehet újraéleszteni. Ezek nem elvont kérdések, hanem nagyon is személyesek.
A mű mely rétegei jelentették számodra a legnagyobb kihívást?
– Az egyik legizgalmasabb – és egyben legnehezebb – réteg az a különös játék, hogy a karakter tulajdonképpen saját maga alteregóját alakítja. Egy olyan figurát kell megformálnom, aki nem én vagyok, mégis belőlem születik.
Ez egyfajta abszurd helyzet, hiszen a darab is kimondja: a valóságban ez nem működne. Mégis el kell hitetnünk a nézővel, hogy igenis működhet. Színészként ez folyamatos keresés: hogyan tudok egyszerre ugyanaz lenni és mégis valaki más. Ez a kettősség a mai napig kihívás számomra.
Kovács Patríciával, a Bármit mondasz címet viselő darabban kifejezetten intim térben játszotok. Miben más egy ilyen csupasz színházi helyzet, ahol nincs hova bújni a színpadon?
– A Bármit mondasz egy teljesen más színészi működést kíván. Itt a nézők szinte bent ülnek velünk a térben, mintha a saját konyhánkban lennének. Valóban nincs hová elbújni, nincs távolság, ami segítene.
Ugyanakkor ez a szabadsága is. Nem kell felnagyítani a gesztusokat, nem kell technikai megoldásokkal élni. Egyszerűen csak jelen kell lenni, igaznak kell lenni. Ez nagyon felszabadító, és szerintem a nézők is érzik ezt az őszinteséget.
Az elején talán zavarba ejtő számukra a közelség, de hamar átvált egyfajta bevonódássá. Olyan, mintha ők is részesei lennének a történetnek.
Hiszel abban, hogy egy kapcsolat „újratanulható”?
– Igen, hiszek benne. De abban is, hogy jobb, ha nem jutunk el addig a pontig, ahol már mindent újra kell építeni. Ha időben kommunikálunk, ha elmondjuk az érzéseinket, sok fájdalmat meg lehet előzni.
Ugyanakkor, ha mégis megtörténik a törés, akkor is van esély a megoldásra. Nehezebb, de nem lehetetlen.
Ha megtanulnánk jobban beszélni ezekről a helyzetekről, talán kevesebb sérüléssel járnának a konfliktusok. Én magam is sokat tanultam ebből: nemcsak arról, hogyan lehet „jól” elválni, hanem arról is, hogyan lehet jobban működni egy kapcsolatban.
Mennyire marad veled az előadások után egy-egy szereped?
– Lelkileg általában le tudom tenni őket. Ezt meg kell tanulni ebben a szakmában, különben nem lehetne hosszú távon csinálni. Ugyanakkor gondolati szinten természetesen tovább él bennem. Előadás után gyakran beszélgetünk a kollégákkal arról, mi történt, mit lehetne másképp csinálni. Ezek a reflexiók fontosak. De másnap már egy új előadás vár, új helyzetekkel. Ez a folyamatos újrakezdés része a szakmának.
A közönség nagy része inkább filmekből és sorozatokból ismer. Milyen pluszt ad számodra a kamera előtti munka, amit a színpad nem?
– A filmezés egészen másfajta bizalmi helyzet. Ott sokkal inkább a rendező kezében vagyunk. A színházban van egy azonnali visszajelzés a nézőktől, míg a kameránál ez hiányzik – ott el kell hinnem, hogy amit csinálok, az működik. Én ezt a bizalmat kifejezetten szeretem. Jó érzés úgy dolgozni, hogy teljesen rá tudom bízni magam a rendezőre. Emellett a forgatások hangulata is különleges: egy közös alkotói folyamat, amelynek végén valami maradandó születik. És nyilván az is vonzó, hogy egy film vagy sorozat sokkal több emberhez jut el.
Volt olyan pont az életedben, amikor megkérdőjelezted a pályádat?
– Igen, volt. Amikor a Nemzeti Színházból elküldtek, volt egy időszak, amikor elbizonytalanodtam. Felmerült bennem, hogy van-e helyem ebben a szakmában. Aztán valahogy mégis tovább sodort az élet. Ma már úgy látom, ez is része annak a folyamatnak, hogy az ember folyamatosan újradefiniálja magát. Minden próba elején ott van bennem a kérdés: mit keresek itt? Aztán lassan újra megtalálom a helyem.
Mi az a felismerés, amit a színház adott neked, és máshonnan nem kaptad volna meg?
– Talán az, hogy önmagunkat keresni az egyik legfontosabb dolog az életben. A színház ebben segít: mások bőrébe bújva saját magunkat is jobban megértjük. Néha meglepődöm, amikor egy szerepben felfedezek magamban valamit. Máskor épp az ellenkezőjét érzem: hogy ez teljesen idegen tőlem. De mindkettő tanít.
És közben ott van a játék öröme. Az, hogy bár kemény munka, mégis olyan, mintha játszanék. Engem ez tesz boldoggá: emberekkel foglalkozni, történeteket mesélni, és közben egy kicsit mindig közelebb kerülni önmagamhoz.
