Némiképp elátkoztam kezdetben az Örkény Színházat, hogy az Arénában tartja a 20 éves születésnapi buliját. Nem és nem! Nem tudom megszokni ezt a sportcsarnokos „vircsaftot”, hogy ott ülök, mégsem a színpadot nézem, mert ott a messzeségbe tűnő, parányi bolhák pattognak, hanem a kivetítőt, ahol már jóval nagyobb méretben egészen ember formájúnak tűnnek ezek a bolhák.
Mi a fenét keresnek egy kis művészszínház tagjai az Arénában? Miért nem volt nekik elég a jubileumuk megünneplésére például a még emberi léptékű Erkel Színház? Az eseményeket akár élőben lehetett volna közvetíteni a Facebookon azok számára, akik nem férnek be, vagy nem tudnak eljönni, végtére a kivetítő, vagy a képernyő bámulása olyan nagyon nem is különbözik egymástól.
De persze azért impozáns, és nagyon bírom, hogy az Örkény közönsége csaknem teljesen megtölti az Arénát, és így együtt vagyunk. Ennek a színháznak a nézők előtt már régóta hitele van, bármit is csinál. És tényleg sokan feltétlenül ott akarnak lenni a kerek születésnapján, ahogy én is.
Sok a barátságos, szimpatikus arc
Jó ismerősöket látni. Jó velük pár szót váltani. Sok a barátságos, szimpatikus arc, ez az az értően érzékeny közönség, amit az Örkény Színház megteremtett magának. Jön persze Mácsai Pál, ő kezdi az estét a szokásos intellektuálisan szarkasztikus stílusában, hiszen ő vezette az elmúlt időszakban a társulatot, amit ő is szervezett, és nyilvánvalóan sok tekintetben szellemi szempontból is meghatározott. És hogy felhőtlenül lehet ünnepelni, sok tekintetben áldatlan országos színházi állapotok között, abban döntő szerepe van annak is, hogy sikerült átadnia a direktorságot akinek a társulattal együtt akarta, Gáspár Máténak, és Polgár Csaba lett a művészeti vezető, akik megőrizve a színház arculatát, feltehetően meg is újítják azt. Polgár színészként megjelenik a pódiumon, Gáspár nem, hiányoltam, szép gesztus lett volna, ha a leköszönő igazgató a nagyközönség előtt jelképesen is átadja, ő pedig átveszi a stafétabotot. Mácsai felteszi a kérdést magának, hogy izgulnak-e?, és meg is válaszolja, hogy bizony, igen. A többségüknek nem ismert terep ez az Aréna méret.
A színészek zöme elénekel egy dalt. Bíró Kriszta kezdi. Vagányul belehasít a hangja a nagy légtérbe, ráadásul ekkor még zenekari kíséret nélkül, hogy aztán bekapcsolódjon a zenekar is, naná, hogy Kákosi Árpád irányításával, ő a színház meglehetősen kreatív zenei vezetője. Gyakran mutatja a kamera, amint átszellemülten játszik a zongorán, és tulajdonképpen megadja az este ritmusát. Érezhetően a színház viszonylag széles körű drukktábora van itt, mindenki nagyon akarja, hogy ez az este összejöjjön. Az újabb és újabb fellépőt egyaránt lelkesen fogadja a publikum. Tényleg mindenkinek örül, mert az Örkénybe járók számára szinte mindenki kedvenc.
Az este zömében az egyik színész jön a másik után, és előadnak egy dalt. Takács Nóra Dia például elképesztő, ilyen hatalmas térben is falrepesztően messze vivő a hangja, és átütőerejű a személyisége. Für Anikó pazar színészete mellett mindig remek énekesnő is volt. Csákányi Eszter karcos fanyarsága minden körülmények között hat. Hajduk Károly Karády Katalin örökzölddel is tud szólni a mai világfájdalmas korhangulatról. Znamenák István meglehetősen gunyoros, ahogy ez csaknem alapjárat nála. Máthé Zsolt féktelen energiával énekel, és zeneszerzőként is jeleskedik, ahogyan ez szokása. És sorolhatnám a végtelenségig. Csaknem mindenki jó, és árulkodik a lelkületéről az a dal, amit előad.
Az ünnepi szónok paródiája
De azért azt imádom igazán, amikor a színház háttérdolgozói, meg a nézőteresek kórusa zendít rá, és ekkor érzékelhető, hogy ők is odaadók, tán színházrajongók is, a társulat teljes értékű, nagyszerű, összetartó tagjai. A túlzott meghatódást meggátolandó, időnként szűk öltönyben, mellényben, nyakkendőben, gondosan kisuvickolt cipőben megjelenik Terhes Sándor, mint ünnepi szónok, illetve annak a paródiája. Megemelt hangon, blazírt ábrázattal, saját fontosságának tántoríthatatlanságában, közhelyeket pufogtat ez a feltehetően hivatalnok-politikus. Nem veszi észre, hogy kiröhögteti magát.
Molnár Piroska és Pogány Judit megrendítőek. A legjobb barátnők. Ez le is rí róluk abból, ahogyan egymásra néznek. Molnár arról énekel, Mácsai gitárkíséretével, hogy se hetven, se nyolcvan évesek nem lesznek már, és ezt annyira szívből jövően teszi, hogy Pogánynál eltörik a mécses. Akkor pedig nálam törik el, amikor Pogány elmondja József Attila Hazám című versét. „Bűn, öngyilkosság, lelki restség, /mely hitetlen, csodára vár,/nem elegendő, hogy kitessék:/föl kéne szabadulni már!”, mondja például. De nem fennhangon teszi, véletlenül sem ágál, sőt le is mer ülni, mintha egy szobányi térben dilemmázna, töprengene, mesélne.
Ez az Arénában istenkísértés, de hát az egészen nagyok, és pogány az, kísérthetik. Egy kis termetű, törékeny színésznő, aki elveszhetne ebben az óriási térben, uralja azt. Fontos közlendője van, és át akarja adni. Csak egy parányi pontot látok belőle, de ez kivetítőn is abszolút átjön. Ha nem látnám, a hangja, amivel annyi baja volt, akkor is hatna. Ezt nevezik kisugárzásnak, karizmának, bűverőnek. Ha nem is ilyen nagyságrendben, de a 20 éves Örkényben is sokan rendelkeznek vele. Ez adja a biztos alapokat a következő húsz esztendőhöz.
