Egyik kedvenc jelenetem a Nemzeti Színházban 2002-ből: Az ember tragédiája, Sztárek Andrea Heléne, az Anya szerepében. Ilyen viccesen nő által „kirugdosni” embereket színpadról még nem láttam soha, s a szöveg, ami évekre belém égett: Élvezni voltunk… – kezdte Heléne – …. a természetet. Akkor úgy gondoltam egy született komikát látok, de nem, ez egy komoly dráma volt, parádés szereposztásban, Szikora János rendezésében. Sztárek Andrea, 40 éve végzett a főiskolán, ma 65 éves és még mindig nagyon csinos.
Mik azok a pillanatok a pályádon, amit időtől függetlenül megmutatnál egy producernek?
Életem egyik legfontosabb szerepe Az utolsó hősszerelmes című, kétszereplős, háromfelvonásos, briliáns vígjátékban volt. Neil Simon sziporkázó humorral ötvözi a keserű igazságot. Arról szól, hogy egy „woodyalleni” figura házasságtörésre készül, édesanyja lakására hív három különböző karakterű nőt, akiknek próbál imponálni, persze sikertelenül. Nagyon szellemes a darab, pazar nyelvi bravúr minden sora. Mikó István meghívására érkeztem az előadásba, amelyben egy férfi játszik és három nő. Mind a három nő szerepét rám osztotta. Ez a feladat bár nem a pályám legelején ért, de nagyon meghatározó élmény, komoly szakmai mérföldkő az életemben. Több hozadéka volt ennek a feladatnak. Egyrészt Mikó István ezután le is szerződtetett a Tháliába, ami később Művész Színház lett, ahonnan ugyanazzal a lendülettel ki is rúgtak minket. Így kerültünk Mikóval Sopronba, ahol Az utolsó hősszerelmessel nyitottunk óriási sikerrel Várkonyi Gábor, aki rendezte Az utolsó hősszerelmest, akkor kezdte forgatni a Kisváros című sorozatot. Annyira tetszettem neki a három karakterben, hogy utólag külön szerepet írt nekem és beletett a sorozatba.
A Barátok köztben is voltak szép pillanataid!
Egy börtönpszichológust, dr. Mórocz Emíliát alakítottam. Szerintem, amikor kiírtak a sorozatból, a búcsúm nagyon meghatóra sikerült. Talán azt is megmutatnám annak a képzeletbeli proucernek…
Olyannyira sikerült felejthetetlenné tenned a távozásod, hogy volt, aki Oscar-díjas alakításként jellemezte ezt az utolsó jelenetet.
Két évet voltam ott. Szerettem volna a vicces oldalamat megmutatni, de hát ez egy pszichológus szerep volt, pláne börtönben. Így nem adott akkora amplitúdójú mozgáslehetőséget, hogy megmosolyogtassam a nézőket.
A komikai vénád azért minden szerepben ott rejtőzködött, Andris!
Igen, mindig az volt a törekvésem, hogy vagy vicces legyek, vagy megható. Vagy nevettessek, vagy ríkassak. De nevettetni nehezebb! Örülök, hogy a nevemen szólítottál, születésem óta Andris vagyok. Anyukámnak nagyon tetszett ez a név, így is hívott, az Andreát csak alibiből kaptam. Mindenki így hív. Egyedül a pasijaimnak volt nehéz megszokni, de végül ők is így neveztek, neveznek.
A mosolyra csábítás genetikailag benned van. Szerintem ezt a fajta képességedet még mindig nem aknázták ki teljesen.
Amikor főiskolás voltam, mindig drámai szerepeket kaptam, pedig komika szerettem volna lenni. Nem értették, hogy miért akarok nevettetni, hisz az akkor még inkább a testes hölgyek sajátja volt. Én viszont filigrán nőként, bármilyen vicces karaktert formálok meg, mindig magamból indulok ki. Képes vagyok magamat kinevetni. Persze van kivétel. Például amikor a 65. születésnapomat betöltöttem február 1-én.
Téged soha nem érdekelt a korod…
Nem. Nem fájt se a 40, se az 50, még a 60 se. De ez, ez a 65, ez fájt! Három nappal a szülinapom előtt beteg lettem, ami nem jellemző rám. Sosincs lázam. Volt perforált vakbélgyulladásom hőemelkedés nélkül! Állítólag 24 órám volt hátra, amikor megműtöttek, mert nem jelzett a szervezetem. Vallom, hogy minden betegség pszichés eredetű. De most, jelzett a szervezetem. Lázas lettem és nagyon beteg. Kidőltem három napra, mert nagyon mélyre ment ez a 65! Már papírom van arról, hogy öreg vagyok. Nincs mese! Ez már nyugdíj kor. Meglepett, hogy a tudatalattim ilyen erősen lereagálta.
Jaj, olyan gyermeki, őszinte megnyilvánulásaid vannak!
Igen? Úgy látszik, naiv maradok, amíg élek! Átverhető, megbántható vagyok, miközben nagyszájú, szókimondó nőként ismernek.
Beszéljünk az anyaságodról, hisz ha valaki, te hihetetlen fókusszal élted meg ikreiddel ezt a szereposztást is!
Nem könnyen jöttek. Kis segítség is kellett, – minimális orvosi beavatkozás – így nem véletlenül lettek ikrek. Nem is értettem, hogy nekem ez miért ment ilyen keservesen, hisz ha valaki, hát én nagyon szerettem volna gyereket. Lett is. Egy fiam és egy lányom. Most 29 évesek. Sajnálom azokat az embereket, akiknek ez nem adatik meg.
Mennyiben gátolta a művészi kiteljesedésedet az anyaságod?
Semennyire. Ha nem is könnyen, de össze tudtam egyeztetni. Mindig úgy tekintettem magamra, mint színésznőre, aki anyuka. Nem választottam szét ezt a két dolgot. Ha fizikai áldozatokat követelt a helyzet, akkor megtettem azokat. Amikor Szolnokon voltam szerződéssel és kicsik voltak a gyerekek, én minden este hazautaztam előadás után. Még akkor is, ha másnap délelőtt 10-kor már újra Szolnokon kellett legyek a próbán. Mikor éjszaka hazaértem, ugyan aludtak a gyerekek, de a kislányom minden éjjel 1-kor felkelt, hogy megölelhessen. Kiderült, hogy felhúzta az óráját. Ezért. Hiába nem én fektettem le őket, de a tudat, hogy éjjel hazajövök, megnyugtató volt számukra. Reggel persze vittem őket oviba, majd suliba. De nekem ez nem esett nehezemre. Önként vállaltam. Mert ha az ember úgy dönt, hogy anya lesz, annak bizony konzekvenciái vannak. De azt hiszem, a hiányosságok nem kérhetők számon rajtunk. Hisz te nő vagy, és a hivatásod mellett még vállalod az anyaságot is, ergo nem vagy számonkérhető. Igyekszel, hogy elférjen az életedben mindkettő.
Édesanyád, életében is elfért mindkettő, színházrendező volt, Angyal Mária.
Ő vidéken rendezett, de nem ingázott, mint én. Hol Győrben, hol Kecskeméten, majd Szegeden. Én meg nőttem itt Budapesten a papámmal meg a nagymamámmal, de soha nem vetettem anyukám szemére, pedig nyilván hiányzott. De abban biztos voltam, hogy nem akarok olyan anyuka lenni, mint ő. Talán ezért is hiányzott nekem nagyon egy testvér, aki gondolom átsegített volna ezen az anyahiányon.
Szakmai indíttatást jelentett számodra anyukád foglalkozása?
Nyilván, bár ő soha nem presszionált, hogy színházi ember legyek. Apukám vegyészmérnök volt, de fel sem merült bennem, hogy mondjuk, kövessem őt a pályáján. A választásomat nem ellenezték a szüleim, de nem is ujjongtak érte.
Akkor folytassuk… a producer valami miatt idejött hozzád. Minek örülnél?
Egy vicces nagymama szerepnek egy filmben. Szerintem azért jött ide hozzám, arra castingol. Ezt a nagymamát remélem, éri majd valami trauma, mert azért a lelkemet is megmutatnám…
