Stohl túl fogja élni az Ázsia Expresszt is szakmai szempontból. Neki sikerülni szokott ami másoknak nem, a színpadra semmi nem kerül át abból az ízlésficamból amit a tévében netán elkövet. Két legutóbbi alakítása is remek.
Maga minősítette elmebeteg ökörködésnek, amit egykor reggeli tévéműsorokban csinált. Emiatt késztette választásra a volt osztályfőnöke, akire atyai figuraként is tekint,- Zsámbéki Gábor, – hogy válasszon, vagy szeretett szakmai otthona, a Katona József Színház, vagy a tévés marháskodás, de a kettő nem egyeztethető össze. Mivel volt tetemes házrészlete, meg a színészi fizetések már akkor is gyalázatosak voltak, így a tévézés mellett szólt a döntés, miközben a lelke azért a színházhoz húzta, azt mondta, soha többé nem lesz olyan, mint amilyen a Katonában volt. De ő szeret giga show-kat vezetni, részt venni bennük, zsűrizni, olyan csilli-villi ruhákban parádézni, amiket ráadnak, de amúgy ilyeneket föl nem venne. Civilben a lehető legpuritánabbul öltözik. Kalandokat meg tud magának is csinálni, nem kell ahhoz Ázsiába utaznia, és éppen akár nélkülözést játszania, hiszen amúgy tudható, hogy szereti a pénzt, meg hát van öt gyermeke is, bár persze olyanok is, akik már felnőttek. A nagy népszerűséget is kedveli, amit kétségtelenül a tévé ad meg. És nyilván temérdek tapasztalatot is jelent. Stohl nem szokott mismásolni, képes keményen szembenézni magával. „A saját hazugságaimmal szembesülök” – mondta a Váltótársak című sorozat kapcsán, de mondhatta volna a Házassági lecke középhaladóknak című előadás apropójából is, amiben a Centrál Színházban egy feleségét csaló férjet játszik, aki tényleg úgy hazudik, mint a vízfolyás. Egyik mondata képmutatóbb, mint a másik. Egész mondatfolyamok törnek elő belőle, amelyek valóságtartalma meglehetősen csekély. A Stohl által játszott pasas közben tud mélyen szembenézni, meggyőző arckifejezést vágni, akár ma született báránynak mutatkozni. És valami iszonyatos felháborodást, hatalmas ribilliót produkálni, amikor rájön arra, hogy őt is megvezették. Egészen oda van. Nagy hangon kikéri magának. Egyáltalán nem érti, hogyan is lehet ilyet csinálni, és legfőképpen vele ennyire szörnyűséges dolgot megtenni. Még erkölcsi magaslatról igencsak sértetten papolni is kezd. Kioktat másokat arról, hogy teljes lehetetlenség amit csinálnak, holott ugyanezt hatványozottan megteszi ő is.
Megcsalós, nevettető bohózatról van szó, de Stohl ezer fokon ég egy látszólagos könnyedségben is, hihetetlen energiával játszik, ahogy szinte mindig ezt teszi. Munkakutya. Azt is nyilatkozta valahol, hogy a színpadon alig hazudott. Ezt nyugodtan el lehet neki hinni. Mindig előhozza belőle a legjobb énjét a színpad, ahol bőven meríthet a legrosszabb énjéből, felhasználhatja azt a nem éppen keveset, amit megélt. Eddigi legutolsó bemutatója Az ügynök halála címszerepe volt, a Centrál Színházban, Willy Loman, a házaló ügynök, egyenesen élethazugságban él. Sikeres életet hazudik a családjának és magának is. Elkeseredésében falrengető dühkitörései vannak. Kifakad, kiabál, elege van a világból, a cégből, ahol dolgozik, a családjából, magából, és ennek velőtrázó, hátborzongató formában hangot is ad. De ezt nem öblös hangon teszi, nem formál az utazó ügynökből nagy formátumú hőst. Kisembert mintáz, ám olyat, aki még tele van energiával, inkább tán a lelke fáradt el, mint a teste. Érzékelteti a totális kiábrándultságot. Üres tekintettel belebámul a levegőbe. Szája lefelé fittyed. Olykor olyasmiket beszél, amiket nyilvánvalóan ő sem hisz, vagy igyekszik győzködni legalább saját magát. Időnként idegesen hadaróvá válnak a mondatai. Gyakran elbizonytalanodik, vagy hangosan próbálja bizonygatni, hogy ő az úr a háznál, ami szintén lehet a jele annak, hogy kicsúszott a lába alól a talaj. De újra és újra talpra akar állni, és ismét meg ismét padlóra kerül.
Stohl is vasakarattal képes talpra állni, balesetek, börtön, piálás, drog, válás után. Valaha állandóan bizonyítani akart. Hajszolta a szeretetet. De már érzi, hogy rengetegen szeretik. Az a keresztje pedig feltehetően örökre megmarad, hogy sokan még mindig a baleseteire, balhéira emlékeznek, belelátják ezeket a személyiségébe, az alakításaiba.
Ritkaság az, hogy valaki teljesen hétköznapi, eseménytelenül becsületes polgári életet él, és olyan iszonytató dúvad tud lenni a deszkákon, mint amilyen volt az Úri muriban, a Nemzetiben. Ezt a szerepet ő sok tekintetben megalapozta civilben is. Egy borissza, kiabálós, éjjel-nappal mulató, másokat és magát kikészítő, elállatiasodott alakot játszott, egy antihőst, akinek a szeme se áll jól. A zsigeri indulat olyan fokon tört elő belőle, hogy az dermesztő, fenyegető volt, tényleg meg lehetett tőle ijedni, hinni lehetett, hogyha ő nekiindul, akkor aztán kő kövön nem marad.
Stohl, nem a klasszikus, Bessenyei Ferenc típusú, öblös hangú, nagy testalkatú hős. Hétköznapibbnak látszik nála, nevezhető akár átlagos testalkatúnak, a hangja alapján pedig nem gondolnánk operaénekesnek. Ő a modern kori hős, vagy éppen antihős, aki nem áll piedesztálon, hasonlít hozzánk, és még azokat a balfogásokat is sűrítetten hordozza magában, amiket netán mi is képesek vagyunk elkövetni. Olykor egy hebrencs, meggondolatlan ember, aki bizonyos esetekben nem tudott ellenállni az alkoholnak, a kábítószernek, esetleg igencsak megszédül a nőktől, és miattuk netán kalamajkába is keveredik. Ugyanakkor nála odaadóbban, több energiával, átéltséggel és felelősségtudattal kevesen próbálnak. Megszállottan imádja a hivatását, és istenadta tehetség, amiből időnként elherdál valamit, lemegy a pokol legmélyére, a gödör alján köt ki, hogy aztán újra és újra talpra álljon, és felragyogtassa művészetét.
A Vígszínház őszi premierjén, Molnár Ferenc remekében, Az üvegcipőben, Sipos úrként, a férfi főszereplőként, lépett elénk, az egészében is kiváló előadásban. Minden mogorvasága, búskomorsága, faragatlansága dacára megmutatja, hogy Sipos markáns férfi, akire nem véletlenül hajtanak a nők. Tizenkettő nem egy tucat belőle. Igazi egyéniség. Így ami taszító benne, az is lehet vonzó. Széles érzelmi amplitúdón játszik, ami máskor is jellemző rá, akár komikus és tragikus momentumokat képes ugyanabban a pillanatban érzékeltetni.
Tudja az ellentéteket magában egyesíteni, ezért képes végleteket megjeleníteni a deszkákon. Alföldi Róbert igazgatása idején, ottani utolsó rendezésében, a Nemzetiben, a Mephistóban, például olyan formátumos színészt alakított, aki minden talentuma dacára rútul paktál a totálisan elaljasodott hatalommal. Egyszerre mutatta meg a méltánylandó tehetséget, és azt a mind pitiánerebbé váló férget, aki érvényesülésért cserébe bármilyen árulásra kész, és akár az ördöggel is szövetséget köt.
Aztán, amikor átszerződött a Vígszínházba, ottani első feladatában, a Danton halála címszerepében, ugyancsak egyszerre volt világrengető forradalmár, aki elszántan hozza új idők új dalait, és vérengzővé váló fenevad, aki számára akár már élvezet is a nyaktiló működése.
A Nemzeti régi érájából mindössze egy produkció élt még tovább hosszabb ideig a Játékszínben. Székely Csaba Bányavirág című telibe találó abszurdjában állás nélkül maradt bányászt adott, aki a haverjával együtt szinte már csak abban próbál vigaszt találni, hogy csaknem folyamatosan a föld alá issza magát, ezzel amúgy is lepukkant állapotát módszeresen tovább rongálva. Stohl ismeri a lepusztultság, a reményvesztettség, a teljes kilátástalanság, a letargia ezer árnyalatát. Ugyanakkor jócskán láthattuk celeb műsorban, sikeres menő sztárnak mutatkozni, amikor az rítt le róla, hogy ő a Jani, ki ha ő nem! De egy lélekben teljesen megnyomorított, olyan ember megszemélyesítésére is képes, akitől csaknem elvettek minden életlehetőséget. Hogy aztán esetleg másnap Az Őrült Nők Ketrece című musicalben parádézzon az Átriumban. Vagy például a Vígben az Istenítélet előadásában, igazáért példamutatóan, a végletekig kiálló kisembert adott, aki békésen élt, de betört a lakásába is a hatalom, ezért kénytelen hőssé felmagasztosulni. Szemléletesen mutatta meg azt a döbbenetes folyamatot, ahogy az eredetileg jámbor ember ráébred arra, hogyan akarnak vele és a többiekkel kibabrálni, milyen elvetemülten lidérces, álságos eszközöket alkalmaznak, és, hogy az igazságszolgáltatástól sem lehet sok jót várni. Megmutatta, ahogy az egykor a fejét homokba dugó férfinak mindinkább kinyílik a szeme, és egyre inkább sarkára áll, már közel sem csak magáért, hanem mindazokért, akiket sárba tipornak.
Ahogy nyilatkozta, az Eszenyi Enikő keltette rossz hangulat miatt ment el a Vígből, és azon nyomban visszaszerződött, amikor Rudolf Péter lett az igazgató. Újra rálelt szakmai otthonára. Rengeteget dolgozik, bámulatos a munkabírása, rendszeresen túlhajtja magát. És hozzá most itt van az Ázsia Expressz is, ami nyilván temérdek embernek jó szórakozás. Ennek nem én vagyok a célközönsége. Színpadi munkáiban viszont Stohlra kitartóan vevő vagyok.
Vitatható személyiség, akiről homlokegyenest ellentétes vélemények is vannak. De nagyszerű színész!
Írta: Bóta Gábor
Fotó: Emmer László
