Ifj. Vidnyánszky Attila fölöttébb kölykös, energiáktól duzzadó, túlmozgásos, túlfűtött erotikájú, fékezhetetlen szájú, kételyeivel együtt is biztos zsenitudatú Mozartot játszik a Pesti Színház Amadeus előadásában.
Nem csak a szája fékezhetetlen, hanem a kezei is. Ha teheti, egyfolytában simogatja, cirógatja, szinte ezer kézzel fogdossa, a szoknyája alá bújik a szerelmének, Constanze-nek, mohóságában csaknem a nyílt színen magáévá teszi. Nem véletlenül van, Egyed Bea személyében, az előadásnak intim koordinátora, aki már Bodó Viktor két rendezésében is közreműködött ilyen minőségben. Nehéz elképzelni, hogy pontosan mit csinált, de mivel koreográfus, valószínűleg ő állította be a szerelmi évődések, civódások, játékok, összekapások mozgását, melyek tényleg fantáziadúsabbak, intenzívebbek, mint ahogy általában az Amadeus előadásokban megszokhattuk. Szilágyi Csenge Constanze szerepében jó partner ebben. Ő is fölöttébb játékos, bakfisosan szeleburdi, kedvesen haragos, míg végképp el nem lehetetlenítik Mozartot, aki ettől mind elviselhetetlenebbé válik, és már csak a komponálásra képes koncentrálni.
Ifj. Vidnyánszky rendezőként, színészként szereti lerángatni a nagyokat a szobortalapzatról, és megmutatni abszolút emberi mivoltukat. Megtette ezt már például Petőfivel, Arannyal, Bartókkal, Kodállyal. Most Mozart van soron Peter Schaffer váltig népszerű, alapvetően bulvár darabjában, ami úgy tesz mintha igen mélyre ásna, de inkább csak ügyes hatásossággal a felszínt karistolja. Ellentmondásos a viszonyom hozzá. Sokak dühét kiváltom, ha azt mondom, nem szeretem. Semmi bajom egy könnyed bulvárral, helyzetkomikumokkal teli jó kis bohózattal, vagy például Schaffer szellemes bűnügyi komédiájával, a Black Comedy-vel. Az Amadeusról az az érzésem, hogy mélyen a szemembe néz, el akarja hitetni, hogy a legkomolyabb kérdésekről beszél, a zsigerekbe hatolva, de inkább csak érinti ezeket, és leginkább könnyed szórakozással szolgál. És ezzel azt gondolom, hogy hazudik. Ugyanakkor kétségtelen, hogy legalább két színésznek, Mozart és Salieri alakítójának, elsőrangú játéklehetőséget biztosít, rendszerint miattuk visz oda a lábam ezekre az előadásokra.
A középszer és a zseni párharca, ami legalábbis időlegesen, abszolút a középszer győzelmével végződik, igencsak aktuálisnak tűnik manapság. A darab, melynek nyomán Milos Forman meglehetősen híressé vált filmet is forgatott, a megírása, 1979 óta csaknem elfuserálhatatlanul siker. Hozzánk is elég hamar eljutott, 1982-ben már műsorára tűzte a Vígszínház. A jogdíj megszerzésében nyilván könnyebbséget jelentett, hogy a Pesti Színházban korábban már bemutatták a szerző egy másik világsikerű darabját, az Equust, aminek ugyanaz a Kapás Dezső volt a rendezője, mint az Amadeusé, és ugyanaz az egyik főszereplője is, Gálffi László személyében. Az Equusban a 26 lovat megvakító, személyiségzavaros, egy pszichológussal – akit Darvas Iván alakított -, párharcot vívó srácot adta. Az Amadeusban pedig ő volt Mozart. Ebben is hangsúlyos a személyiségzavar, hiszen a keretjátékban Salieri elmegyógyintézetben regéli el a történetet, már két évtizeddel az események után. Amúgy az elmegyógyintézet, a mostani, Hegedűs D. Géza által vérprofin rendezett verzióból kimarad, túl sok a középszerű ember manapság ahhoz, és túl sok tehetséget söpörnek félre az útból, ez a mindennapossá vált gyakorlat már legfeljebb elvétve okoz bennük odavezető tudathasadást.
Nem is olyan régen, a József Attila Színházban, Koltai M. Gábor rendezésében, Fila Balázs megformálásában, egészen komoly elmezavart mutatott még a valaha ünnepelt zeneszerző, Salieri. Akit akár a kor legnagyobbjának is tartottak, négykézláb, egy szál alsógatyában, minden méltóságát elveszítve, mászkált a földön. Nem szokták ennyire romhalmazként ábrázolni. Kulka János a Belvárosi Színházban, Szikszai Rémusz rendezésében, például inkább elegáns, jó svádájú ördögi lény volt a szerepben, aki rágódik ugyan a tettein, de azért jócskán önigazolással mentegetőzik. Ötvös András viszont lidércesen hideg fejjel kombináló Salieri, aki racionálisan számba veszi, hogyan tudja módszeresen kikészíteni a nála fényévekkel tehetségesebbet, a zsenit. Istennel is perbe száll, kérleli, de korholja is, mind nehezebben tudja elviselni, hogy neki nem adott ilyen talentumot. Hamar rájön, hiszen végül is mégiscsak képességes, hogy hiába vonnak szinte glóriát a feje fölé, az ő zenéje kismiska a vagányul pimasz, meglehetősen szabadszájú sihederéhez képest. Kulcsjelenet, amikor ő, az udvari komponista és a császár először fogadják Mozartot, akit a híre megelőz. Indulót komponál az alkalom tiszteletére. Vetélytársa az érkezésekor, kotta nélkül simán lejátssza, sőt magabiztos pimaszsággal tovább variálja, egy későbbi ária remek dallamait is „megpendítve”. Salieri teljesen lefagy, kővé dermed. Állnak körülötte a notabilitások. Wunderlich József II. József császárként megengedő szimpátiával nézi, de a többiek megkövült arccal lemerevednek. Próbálják leplezni a megrökönyödésüket, ám az kiül az arcukra. Leginkább a Császári Opera igazgatója, Gados Béla megszemélyesítésében, van kiakadva. De Swieten báró, a Császári Könyvtár prefektusa is alig türtőzteti magát, Telekes Péter alakításában. Karácsonyi Zoltán a császári kamarás. Betokosodott, önelégült hátramozdítók. Márkus Luca Salieri tanítványaként, odahúz, ahol éppen az érvényesülést, karriert jobban reméli. Kútvölgyi Erzsébet szemellenzősen aggódó anyja Constance-nak. Hegedűs D. Leopold Mozartként, Wolfgang Amadeus Mozart szintén muzsikus édesapjaként, fajsúlyos jelenség a színpadon. Sok mindent tisztán lát, de „Wolfi”, ahogy Constanze szólitja, rá sem hallgat. Pater Sparrow fényűzést jelző, főleg aranyszínű függönyökből álló díszletei, Pintér Anina főúri pompát érzékeltető jelmezei erőteljes kontrasztot alkotnak Mozart életének szomorú végkifejletével. Luxusban lévők taszítják nincstelenségbe, halálba.
Hegedűs D. Géza rendezése abszolút biztos alapokon áll a lábán. Ifj. Vidnyánszky és Ötvös András kettőse telitalálat. A produkció méltán hosszú sikerre számíthat.
Írta: Bóta Gábor
Fotó: Vígszínház / Dömölky Dániel