A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színész és rendező szakának hallgatója volt, ma a Veszprémi Petőfi Színház színművésze. A Nyitott ablak című előadásában nyújtott alakításáért megkapta a 2019-es Magyar Teátrumi Nyári Fesztiválon a Legjobb férfi főszereplő díjat. Emellett előadóművészeket segít Epika alapítványán keresztül. A Magyar Színházi Diáktalálkozó és a Fiatalok Szabadtéri Színpada fesztivál főszervezője és megálmodója, az Epic Theatre Company vezetője, rendez de legfőképpen gondolkodik.
– Mikor figyelted magad utoljára kívülről a színpadon?
– Amikor fáradt vagyok és nincsen kedvem játszani, olyankor visszairányítom magam a szituációba, de alapvetően nem szabad figyelni magunkat. Tanítottam fiatalabb színészeknek is, hogy ha többen vagyunk a színpadon, sosem szabad magunkra figyelni, mindig csak a partnerre, meg a közönségre. De vannak szélsőséges szituációk. Pár hete összeestem, utána bottal kellett játszanom. No, akkor valóban figyelnem kellett magamra, hogy ne essek össze újra.
– Mi történt?
– Rettenetesen kimerültem. Folyamatosan játszottam Veszprémben, jobbnál jobb feladataim voltak, közben rendeztem egy darabot Budapesten. Van egy alapítványom, amellyel nyertem pályázaton és meghívtam tizennégy színészt, – többek között Esztergályos Cecíliát, Andai Katit, Sütő Andrist – akikkel összehoztunk egy zenés színházi előadást, Háy János, Házasságon innen és túl első zenés változatát. Ez volt az első bemutatója színházi társaságomnak az Epic Theatre Companynak. A Déryné Központtól nyertük a pályázatot, innen visszük tovább.
– A pandémia alatt online tanítottál, Pilinszkyn edződve…
– Igen, kollégákat. Verseket elemeztünk. Nekem nagyon jó volt, mert rengeteget fejlődtem. Elkezdtem foglalkozni Pilinszkyvel és nagyon megszerettem. Megmagyarázhatatlanul, kozmikus erővel képes hatni, a metafizikai színház szintjén, elrugaszkodva a valóságtól. Folyamatosan keresi Istent, hisz benne, de tudja, hogy nem létezik, és emiatt az ellentmondásosság miatt feszültek a versei. Ezen keresztül próbálja elmagyarázni a szerelmet, barátságot, az elkeseredettséget, a háborút, miközben persze keresi Istent. Ez az óriási bizonytalanság az, amely igazzá és gyönyörűvé teszi a verseit. Nagyon sok köze van a Robert Wilsoni formai tökélyre törekvő, de a valóságtól jócskán elrugaszkodó színházhoz. Pilinszky is szerelmes lett Franciaországban ebbe a fajta színházba és én is, amikor Erdélyben tanultam Bocsárdi Lászlótól. (Jászai Mari-díjas romániai magyar rendező, színházigazgató, a romániai és az összmagyar színházi élet egyik legfontosabb rendezője. /a szerk/) Ez a wilsoni színház sokkal közelebb áll hozzám, mint a realista színház, ahogy Pilinszky verseinek gondolatisága által a színház is sokkal érthetőbbé vált számomra. Felfedeztem a sorok között egy állítást: Mintha azt mondaná, hogy hisz Istenben, de nem tudja biztosan, hogy létezik, viszont Isten sem tudja, hogy mi létezünk, de Isten is hisz mibennünk. Szóval ezt nevezhetem tanításnak, de ez inkább egy közös kutatás volt.
– Mi az, ami igazán betalált nálad Pilinszkynél, az a sajátos bizonytalanság, az ellentmondásos istenhit, vagy az a minden soron átvibráló feszültség?
– Talán mindegyik egyszerre, de inkább a belső hangot szoktam érezni.
– Ezt a belső hangot mikor érezted utoljára színpadon?
– Bármikor, bármilyen pillanatban, amikor hirtelen jelenné válok. Amikor sem én, sem a partnerem nem játszik, hanem el kezdünk létezni. Azért ez ritka egy musicalben, mert most főképp azt játszom. Tegnap volt egy olyan pillanat mikor éreztem: Igen, ennek van értelme.
– És ezt a nézők is azonnal megérzik. Melyik volt az igazán nagy jelenlétű szereped?
– Veszprémben játszottam a Holt költők társaságában Charley Daltont, a Nyitott ablak című eladásban pedig Novotny karakterét, Shakespeare Ahogy Tetszikében, pedig Próbakőhöz volt szerencsém. Ezekben a szerepekben voltak olyan ívek, amelyet éreztem, tudtam és élveztem. A másik most volt Budapesten, Kálvin Jánost játszottam, a fiatalt is és az időset is, Sütő András Csillag a máglyán című előadásában, Létmányi Attila rendezésében. Nagyon jó partnerem volt, Szabó Sebestyén, a Nemzeti Színház művésze. Olyan színpadi kémia alakult ki kettőnk között, amely által minden igazzá vált, és Kálvin János minden problémáját megértettem. Napról napra annyira sok gondolat szövevénye tárult fel előttem, hogy próbálni is felemelő volt ezt a Sütő darabot.
– Szerep közben fejlődsz igazán, vagy amikor élsz?
– Ahhoz, hogy fejlődjek, rengeteget kell olvasni, értelmezni és gondolkodni. És tudom, persze élni is. Hogy milyen arányban? Azt nem tudom. Vidéki repertoár színészként megéltem egy olyan évadot, hogy sokszor csak a jelmezekből tudtuk, hogy milyen előadásunk lesz, mert szinte minden nap játszottunk és próbáltunk. Az az igazság, hogy mi – vidéki színészek – több időt fordítottunk a szerepeinkre, az életünk idejéből, mint amennyit valójában megéltünk színpadon kívül. Grotowszki például elvitte a társulatát az erdőbe, ahol csak saját maguknak játszottak. Érdekesnek tartom. Ismerek egy olyan táncművész koreográfus, rendezőt, aki a társulatával, egy adott témára, mikor felkel a nap, ösztönszerűen elkezdenek táncolni a szabadban, és teszik azt addig, míg le nem megy a nap. Ezek olyan elementáris dolgok, amit egy színésznek legalább egyszer fontos lenne átélnie.
– A színész specializálódhat?
– Szerintem inkább minden színésznek ki kell választania egy utat, bátran kell váltani, csipegetni mindenből, szemlélődni, és folyamatosan gyakorolni. Legutóbb szavanként értelmeztem egy angol abszurd darabot, ugyanis nem tudtam, hogy mennyiben különbözik a groteszktől. Sokszor fél órákat gondolkodtam, hogy ezt hogyan csinálta a színész? Ösztönből? Tudatosan? Hogyan tudnám én is megcsinálni azt, amit ő, de úgy, hogy igaz legyen. Azért állítottam meg szavanként a felvételt sokszori megnézés után, hogy megtaláljam benne a logikát.
– Van ebben logika?
– Matematikusnak tanultam két évig az ELTE-n, naponta 200 definíciót kellett megtanulnom, s akarva akaratanul kialakult az agyamban egy modell, egyfajta algoritmus. Véges matematikából, logikából és valószínűség számításból voltam a legjobb, egy idő után már annyira átláttam a dolgokat, hogy nem is kellett számolnom. Ugyanígy kezdtem el gondolkodni az emberek viselkedéséről. Mondják, hogy erről nem lehet képletet gyártani, de a matematikus agy ezt nem hiszi el. Viszont ha olyan mélységekhez jutok, ami már tényleg megfejthetetlen a logika nyelvén, akkor figyelek. Mindent és mindenkit és igyekszem az ösztöneimre, a belső hangra hallgatni. A matematikai gondokodásmódomhoz rengeteget hozzá tett nagyapám, Dr. Gaál Dezső, az MTA köztestületi tagja, matematika és fizika tanár, 56-os forradalmár volt. Idén halt meg, most, október 23-án, ő verhetetlen volt logikából, sokat köszönhetek neki!
– Abban az abszurd előadásban végül megtaláltad a logikát?
– Hogyne, fel is írtam, hogy mi a szabályrendszere és megtanítottam a színészeimnek. Egy hónap alatt megtanulták.
– Mi a te utad?
– Színházcsinálónak tartom magam. Ebben benne van a szervezés, a színjátszás, a rendezés, a performance jellegű dolgok, a kutatás, a tanítás. Most vagyok abban a korban, amikor nagy erővel, nagy tetteket tudok végrehajtani. Nagyon remélem, hogy megtalálnak még engem nagyszerű szerepek, feladatok.
– Mit tartasz nagyszerű szerepeknek?
– Nagyon szeretnék Shakespeare-t, Csehovot játszani, Brechtet, Beckettet, Örkényt. Nagyon szeretem ezeket a szövegeket. Itt is kaptam már nagyszerű szerepeket, például az Ahogy Tetszikben, Próbakő udvari bolond szerepét. Éppen akkor lettem covidos, majd az igazgató úr is, Oberfrank Pál, aki rendezte az előadást. Sokan azt mondják, hogy ez nem a legjobb Shakespeare darab, mert nehéz, túl bonyolult. Szerintem pedig ez a darab az egyik csúcspontja az írásainak. Rengeteg színt fedeztem fel a darabban, és abban az időben kezdtem újra gondolni a színjátszási stílusomat. Akkor fedeztem fel, hogy addig rossz irányba építettem fel a karaktereimet. Amikor ösztönből játszottam, akkor jól játszottam, de amikor tudatosan építettem fel a szerepeimet, rossz irányba mentem. A Próbakő szerepe által jöttem rá a megoldásra! Addig arra koncentráltam, hogy bizonyos cselekedetek, mondatok miért és hogyan szólalnak meg, ahhoz mindig egy szándékot, gondolatot társítottam és azt próbáltam játszani.
– Azért ez nem rossz megközelítés!
– Nem rossz. Van ennél rosszabb, amikor a színész a szöveget, a tartalmat játssza, mert ha nem a szituációt, a helyzetet fogja meg, akkor nagyon felszínes lesz. Szerencsére soha nem akartam szöveget játszani, mindig a szándékra fókuszáltam. De ez is hibás volt, mert a szándékot eljátszani nem lehet, azzal csak azonosulhat a színész. De hogyan azonosulhatsz a szándékkal? Mit kell játszani, ha sem a szöveget, sem a szándékot nem lehet? Mondták, hogy játszd a szituációt! De hogyan? Az ösztönös, jó színész azt játssza, ahogyan viszonyul ahhoz, amit éppen mond, ami amúgy egy teljesen önkéntelen reflexe az embernek, akár a hétköznapokban is. Vagyis ahogy viszonyulok a színpadi szerelmemhez, a barátaimhoz, apámhoz, testvéremhez, ellenségemhez, az mind játszható. A viszonyulások tehát játszhatóak. Ez egy kívülről befelé építkezés, de van egy belülről kifele irányuló építkezés is, ami a szándékból virágzik ki. Ez sokkal bonyolultabb. Ez még újabb felfedezésekre vár részemről. Rájöttem, hogyha a Próbakő szerepénél a szavak tartalmát, a mögöttes szándékot próbálnám eljátszani, akkor a néző nem értené ezt a ma már nehezen érthető szöveget. De ha pontosan megfejtem, hogy mit is akar mondani a karakterem és én azt játszom el, hogy ő hogyan viszonyul ahhoz a problémához, amiről beszél, akkor már a néző is tud azonosulni a szöveggel. Ha mondjuk az a szándékom, hogy a szerepem szerint el akarom hívni a lányt randira, de közben titkolom, akkor a nézőnek nem marad semmi. Tudja, látja, hallja, amit kell. De ha végig közömbös maradok, és belül lángolok a vágytól, akkor a néző elkezd kutatni, kíváncsi lesz, és az ő arca is elkezd megváltozni. Ez a különbség a kettő között. Ha kívülről nézem a viszonyulás értelmét, az nem biztos, hogy azonos az igazsággal. Csehovnál lehet ezt igazán megérteni. Az ember nem mindig mondja azt, amit gondol, illetve nem mindig az akarata szerint cselekszik.
– Most, hogy ezeket a dolgokat meg tudod fogalmazni, érzékeled a különböző színvonalú színészi játékokat magad körül?
– Persze. Olykor borzasztó felismeréseim vannak, de meglepően jó élmények is érnek.
– Ha ezt a tudást elmondanád pályakezdő önmagadnak, megértené?
– Ha elmagyaráznám akkori önmagamnak részletesen, hogy ez miért van így és le is vezetném neki, akkor sem értené meg, mert ez csak tapasztalati úton érthető meg. Lehet, hogy ez az út másnak rövidebb, az is lehet, hogy valakibe ez genetikailag bele van kódolva, de van olyan is, aki nem jön rá soha arra, hogy ezt miért így kell csinálni, mégis tudja. Ez nálam is megtörtént, csak ezt észre kellett vegyem magamon, hogy tudjam is, ne csak ösztönösen csináljam. Amikor belekerülök ebbe az „ösztöngömbbe”, az oké, de mindennap nem lehet ezt csinálni, ezért kellett tudatosítanom. Az egyik osztályfőnöknőmtől, Gecse Ramónától annak idején azt az üzenetet kaptam, hogy „Ösztönös vagy, ez kincs. Tudatosítsd.” Rá nyolc évre sikerült elkezdenem tudatosítani azt az energiát, ami bennem van.
– Mi visz téged előre?
– Az igaz emberi találkozások. Ha hirtelen szerelembe esünk, vagy hirtelen rájövünk, hogy a másik ember a barátunk, vagy mennyire szeretjük édesanyánkat. Az a legcsodálatosabb, ha az a másik ember is éppen akkor jön rá. Ha látjuk annak a lánynak, vagy fiúnak a szemében azt, hogy ő is szeret bennünket. Vagy pont ugyanarra gondoltunk. Az ilyen találkozások a színházban mindennaposak, szerepeken keresztül történnek meg. Ezek azok az élmények, amiért csinálom ezt a hivatást.
– Ezeknek a színpadi találkozásoknak az érzését, amiről beszélsz, mikor élted meg a hétköznapokban?
– Most, amikor elkezdtem rendezni a Házasságon innen és túl-t. Felmentem Háy Jánoshoz és elkezdtem kérdezgetni a darabról. Nagyon jó dolgokat mondott, például egy számomra akkor még megfoghatatlan gondolatot, hogy a történet főszereplője az idő. Ennek kapcsán rajzolódott ki az én vágyam, hogy az előadás alatt az emberek nyissák ki a szemüket, mert mindannyian magunkkal vagyunk elfoglalva, minden annyira énközpontú. Rám is nagy hatással volt a próbafolyamat, ugyanis alapvetően a színészek kicsit nárcisztikusak, azt hiszik, hogy minden róluk szól, vagy éppen nekik akarnak rosszat. De ha úgy csinálok, hogy neked, nekik, a környezetemben élőknek jó legyen, akkor nekem is jobb lesz. Ahogy elkezdtem e gondolat mentén rendezni, sokkal türelmesebb és kedvesebb lettem az édesanyámmal is. Voltak ugyanis olyan helyzetek a közelmúltban, amelyek bizonyos bonyodalmakat idéztek elő a kapcsolatunkban. Vagyis minden lenyugodott bennem, ugyanakkor a főpróba alatt beigazolódott, hogy van ehhez tehetségünk, és működik az a gondolatmenet, amit szerettem volna megvalósítani, mert aki először megnézte a főpróbát, könnyes szemekkel rohant, hogy felhívja a párját. Elképesztő, hogy éppen ezt akartam elérni! Óriási köszönettel tartozom a Veszprémi Petőfi Színháznak, mert az a rengeteg karakter, akit eljátszhattam, olyan kapukat nyitott ki bennem, hogy most már nemcsak érzem, hanem tudom is használni azt az erőt, amely csak pislákolt bennem az egyetemen. Nagyon felemelő érzés, hogy van egy eszköz a kezemben, amellyel tudok dolgozni.
Írta: Tarnócai Éva
Fotók: Veszprémi Petőfi Színház
