„Én nem hiszem, hogy normális vagyok” – énekelte Kibédi Ervin egy kupléban, és ebből a fanyar előadói stílusa, az eleve fancsali ábrázata miatt, amit a színpadon még el is túlzott, hatalmas sláger lett. De tán nem csak emiatt. A nem normális mögé nem csupán őt, hanem sokan másokat, akár az egész országot is odaértették, és így a könnyed dalocska már fajsúlyt kapott, áthallásossá vált. Miközben nevetni is lehetett rajta, arra is gondolhattunk, hogy nahát, hol élünk!?
Jól állt neki ez a dal, mert amúgy is rendszeresen görbe tükörben látta a világot és saját magát. Nem feltétlenül vette komolyan önmagát, a világra meg leginkább legyintett, kicsit az volt az érzésem, valahogy át akar lavírozni az életen, és a többit majd meglátja. Tán ezért is nézett túl gyakran a pohár fenekére. Adott magára, ezért részegként is jól vasalt, elegáns volt, igazi úriember, szinte mindig választékos öltözetben, finom zakóban. De nyakkendő helyett, tán, hogy mindezt kicsit karikírozza is, szinte a védjegyeként, egy cipőpertlihez hasonlatos hosszúkás bőrdarabka lógott le róla, ami a nyakán lévő, medálszerű díszből eredt. Először furcsa volt ezt látni, de aztán már nélküle lett volna ő különös.
Eredetileg operaénekesnek készült. Világhírű tenorista szeretett volna lenni mindenáron. Ám előbb-utóbb csak kénytelen volt szembesülni azzal, hogy bariton hangja van. Azért mégis elvégezte a Zeneakadémiát, lesz ami lesz alapon. Utána viszont nem halmozták el, nemhogy tenor, de bariton főszerepekkel sem az Operaházban. Úgy gondolta Dunát lehet rekeszteni baritonokból. Örökös önkontrolljával rájött, hogy nem akkora tehetség, mint a világhírű Saljapin. Nem akart élet-halál harcot folytatni kis szerepekért. És akkoriban még nem voltak vidéki operatársulatok. Konstatálta, hogy jó buffo epizódszereplő lehetne, ahogy aztán lényegében prózai szerepekben is az lett. Meggyőződésem, hogy tehetsége alapján több járt volna neki, de így is annyira markánsan egyedi volt a személyisége, karaktere, hogy élményszámba mentek a fellépései, erőteljes színfolt volt a magyar színházi palettán.
Képtelen volt az önérvényesítésre, nem tudott harcolni önmagáért, ez tán hozzátartozott ahhoz az életszemléletéhez, hogy mindenre egy kicsit legyint. Az volt az alapelve, hogy hagyni kell menni a maguk útján a dolgokat. És ő hagyta, ha miután lediplomázott a Vígszínházhoz hívták és nem az Operaházhoz, hát akkor oda ment. Hét évig volt tag ott, később már nehéz volt elképzelni, hogy valaha olyan klasszikus darabokban is játszott, mint amilyen a Szent Johanna vagy a Cyrano. Sőt, még Peer Gynt szerepét is adta, igaz nem a színpadon, nem teljes testi valójában, hanem csak hangban, rádiójátékban megformálva. Ez viszont akkora siker volt, hogy többször megismételték. A Vígből átinvitálták a Vidám Színpadra, a kabaré akkori hazai fellegvárába. Ha odahívták, hát oda szerződött, és ott is maradt élete végéig, örökös tagja lett az azóta megszüntetett színháznak. Megélte ott a fénykort, amikor a Révay utcai teátrum pénztárától egészen az Operaházig húzódott a jegyet remélők hosszú sora. Érdekesség, hogy a leleményes portás, Ede bácsi, előre felvásárolta a jegyek jelentős részét, és tekintélyes felárral adott túl rajtuk, a nagy dorbézolások után leégett színészek hozzá jártak kölcsönkérni.
Itt is és országszerte megformálta a klasszikussá vált Hacseket, a kávéházban zsörtölődő kabaréfigurát, leginkább Hlatky László Sajója mellett. Rengeteg jó-rossz kabaréjelenetben szerepelt a tévében. Időnként elhatalmasodott rajta az alkoholizmusa, többször előfordult, hogy emiatt ki kellett tuszkolni a színpadról, mert már nem volt egészen önmagánál, kínossá vált, amit csinált. Bodrogi Gyula, a Vidám Színpad akkori direktora, akinek az volt a hitvallása, hogy minden elintézhető a színészbüfében is, egy ilyen alkalom után azért az igazgatói irodájába hívatta, és megkérdezte tőle, mit tenne az ő helyében. Kibédi kicsit eltöprengett, majd a maga gunyoros módján kijelentette, hogy „semmit.” Mire Bodrogi, akit soha nem hagy el a humora, rávágta, hogy „ kérlek szépen, rendben, el van intézve.” Kezet adtak rá és Kibédi kiment az irodából. Ez az anekdota a mainál még kedélyesebb, bohémabb színi világból származik, amibe ez még belefért, és aminek Kibédi máig emlékezetes, markáns színfoltja.
Jellegzetes alakját filmen is gyakran használták, sokszor csak villanásokra. Utolsó filmjének, a Palásthy György által rendezett Retúrnak, már nem élhette meg a bemutatóját. Ebben nyugdíjas férfiak, kihasználva a már számukra ingyenes utazási lehetőséget, rendszeresen éjszakai távolsági személyvonatra vesznek jegyet, és egy kupéban élnek társas életet, jókat dumálnak, miközben persze hajba is kapnak, össze is vesznek. Kibédivel nagy színészek ültek együtt ebben a vasúti fülkében. Sinkovits Imre, Agárdy Gábor, Bárdy György, Gera Zoltán. Mindegyikük legendássá vált. Ahogy Kibédi is, aki leginkább rövid jelenetekben volt nagy, de ettől még jelentős az életműve.
Írta: Bóta Gábor