Egy fiatal csapat felnőtté válásáról szól a sorozat a 80-as évek Magyarországán. Ez A besúgó, az HBO Max első, saját ötletből készült magyar sorozata. Márkus Luca (Panka), a most fiatal színésznő szemével gondolkodtunk arról a korról, amelyben nem is élt, a Kádár-rendszer ellen szervezkedő egyetemi diákcsoportról, melynek része lett, a magas szinten kitalált és kivitelezett projekről, a csapatszellemről, és a személyes találkozások varázsáról.
– Mitől volt más ez a casting, forgatás?
– Átkapcsolt bennem valamit. Így is lehet? Igényesen, figyelmesen? Az a szellemiség, ahogyan Szentgyörgyi Bálint – aki író-rendezője is a sorozatnak – castingolt, végigvonult az egész sorozaton. Az, hogy a 29 évével milyen tehetségesen, érzékenyen nyúlt hozzá mindenhez, számomra elképesztő élmény volt. Hitt a csapatban és erősítette azt. Szerintem minden kockán érződik, hogy milyen jól működtünk együtt mi, az egyetemistákat alakító fiatal színészek.
– Milyen a sorsszerű kiválasztódottság érzése?
– Olyan „nekünkdolgunkvanegymással” érzés. Ott, akkor, azokkal az emberekkel nem nekem van dolgom. Ha pedig nem jön össze egy munka, akkor arra gondolok, hogy azzal nincs dolgom. Ez a felfogás segít, mert így elengedek egy csomó görcsöt.
– A forgatás kapcsán volt olyan jel, amely arra utalt, hogy ez a sorozat nagyot fog ütni?
– Már a ruhapróba is ilyen volt. Ott még nem találkoztak a szereplők egymással, viszont jelen voltak az alkotók, a rendezők, a producerek, akik leokézták, hogy hogyan fogsz kinézni a sorozatban. Drága Brekcl Jani volt a jelmeztervezőnk, aki azóta sajnos nincs köztünk. Már akkor biztonságban éreztem magam, mikor felvettem a ruhákat. Ha nem volt jó rám valamelyik, szűk volt, vagy nagyon előnytelen, akkor nem az történt, mint sok más ruhapróbán, hogy azt éreztették velem, hogy bele kellene férnem az adott ruhába, hanem mosolyogva azt mondták: ,,Dobd le gyorsan, próbáld fel inkább ezt!” Ez így egy egészen más hozzáállás! Az első, amit megkérdeztek, hogy hogy érzem magam a ruhában. Ezek olyan apróságok, amelyek nagyon sokat számítanak. A csapattal kapcsolatos pillanatok között nehéz találnom ilyen meghatározó momentumot, mert már az elején kiderült, hogy nagyon jó lesz együtt dolgozni. Egy hosszú forgatási időszak alatt vannak nehéz időszakok is, de ez a jó közösség azokon is átsegített.
– Átjött neked az az életérzés, amely átlengte ezt a korszakot?
– Láng Imola olyan díszletet tervezett, hogy csak ámuldoztunk. Ezeket a részletgazdag tereket nem volt nehéz megtölteni élettel, mert adta magát. Én nem éltem ebben az időszakban, de azért még én is találkoztam a kor maradványaival mondjuk a dédimamámnál, és a családi fotók is sokat meséltek, szóval néha azért megdobbant a szívem, ha láttam ugyanazokat a tárgyakat, bútorokat a díszletben.
– A szervezkedés titkos, tiltott láza milyen hatással volt rád?
– Érdekes volt találkozni azzal a ráhangoló jelenséggel, hogy milyen elindulni egy tüntetésre. A sorozatban találkoztam életemben először azzal az élménnyel, hogy vonulok, kokárdát tűzök, zászlót lengetek és egy emberként üvöltök sok fiatal lélekkel együtt. Függetlenül attól, hogy mit gondolok a rendszerről, mint magánember, odáig valahogy nem jutok el, hogy kimenjek az utcára. Egyszerűen nem vagyok ez az alkat. Mégis volt ennek egy olyan ereje, amit nagyon jó volt megtapasztalni.
– A karaktered mennyiben változott a történet közben?
– A történet szempontjából Panka alapvetően nem egy központi figura, viszonylag keveset tudunk meg róla, de szerves része a társaságnak. Panka egy nagyon kedves, jókedélyű, vicces lány, de Karcsi csatolmánya. Róluk mindig lehet valamit hallani a kollégiumban. Üvöltöznek, szakítanak, kibékülnek, aztán ugyanez fordítva. Ez egy szenvedélyes szerelmi kapcsolat. Karcsi kapcsán kerül be Panka a változást akaró egyetemi közegbe. Nyilván a sztori kapcsán a vele való viszonya domborodik ki leginkább. Át tudtam emelni magamból bizonyos elemeket Pankába, hisz egyébként egy talpraesett, önazonos, bátor csaj, aki támogató csapatjátékos is egyben. Jó energiái vannak és mindig ott van, amikor kell. Lehet, hogy néha naivan szólal meg, de azt is vállalja. Izgalmas volt, hogy a háttérben, akkor is, amikor nem rajtam van a fókusz, megtaláljak a jellemében valami olyat, ami érdekes lehet, attól függetlenül, hogy nem ő a mozgató rugója a történetnek.
– Érdekes, de a néző tudja, érzi hogy a társaságból mindenki ott van, még ha a kamera fókuszában csak a főbb szereplőket látjuk!
– Ilyen esetben akár legyinthet is az ember, hogy úgysem látszom, nem rajtam van a kamera. Pontosan attól lesz ez a sorozat izgalmas, élő, mert a háttérben lévő tíz ember is ugyanolyan fontosnak érzi a dolgát, mint azok, akik premier plánban látszanak. Ettől lesz életszagú. Ettől szeretik olyan sokan, mert akik hátrébb ülnek, nem csak statisztálnak, hanem élik az életüket. Erre nagyon figyelt mindhárom rendező. Egyszer Miklauzic Bence odajött hozzám az egyik jelenet után, és elmondta, hogy számára nagyon fontos, hogy amikor Száva Zsolt kimondja azt a bizonyos mondatot, milyen tempóban nézek át a Karcsira. Pedig ezzel általában nem foglalkoznak a rendezők. Sokszor pont annyira voltam kezelve, mint amilyen messze vagyok a kamerától. Ez a pici dolog is megmutatja, hogy milyen igényes munka folyik A besúgó kapcsán.
– Ez a fajta munkamorál mennyire változtatta meg a hozzáállásodat más munkák irányában?
– Lett egy szint, amit minden szempontból megütött ez a sorozat. Ehhez képest a következő munkákat el lehet helyezni valahova. Adott egyfajta tartást ez a sorozat. Ezzel együtt tisztában vagyok, hogy egy napi sorozatnál nincs annyi idő, pénz és ezek olyan tényezők, amelyek mellett nem lehet elmenni. De a kategóriáján belül A besúgó mindenképpen egy minőségi lenyomat. És büszke vagyok rá, hogy ennek én is a részese vagyok.
– Tudnál szeretni egy ilyen besúgót?
– Mindenkit meg lehet zsarolni valakivel, vagy valamivel. Ha Geri történetét nézem és beleképzelem magam az ő helyébe, elgondolkodtató a szituáció. Ha engem zsarolnának, mondjuk a bátyámmal, nem biztos, hogy azt mondanám, nem teszem meg, amit kérnek. Amúgy is azt vallom, hogy minden esetben törekedni kell arra, hogy megértsük a másikat, és megismerjük a dolgok hátterét, mielőtt véleményt formálunk. Nem zárnám ki, hogy tudnék szeretni egy ilyen besúgót, aki a családja miatt tett olyasmit, ami amúgy elítélendő. Lehet erkölcsi hálókat építgetni magunk köré, és mondogathatjuk, hogy milyen elvek szerint élünk, aztán történik valami és borul az egész! Nem érdemes ítélkezni, mert az ember nem tudhatja, hogy hogyan cselekedne egy ilyen szituációban, amíg meg nem történik vele.
– A 80-as években, nem volt telefon, mégis tudtuk, hogy egy baráti társaságon belül ki hol van éppen és mit csinál. Ez a társadalmi attitűd is nagyon átjött A besúgóban. Neked hogy tetszett?
– Éreztem is ezt minden pillanatban. Amellett, hogy manapság egy kattintással elérhetem a barátaimat, jobban vágynék arra, hogy ezek személyes találkozások legyenek. A besúgóban van egy jelenet, amikor a Rambo közös megtekintésére gyűlnek össze a fiatalok. Ez egy titkos videózás másolt kazettával, így fordulhat elő, hogy nem azt a filmet nézik, amit beharangoztak. Nyilván nem éltem abban a korban, de a forgatáson beleszagolhattunk abba, hogy ez milyen lehetett. Anyukáméknál vidéken az utcában volt egy tévé, úgyhogy odament mindenki és bámulta az egyetlen képernyőt. Vagy például nekünk volt először vonalas telefonunk a bérházban, ezért hozzánk jártak fel telefonálni.
– Tudnál élni abban a korban?
– Igen. Jobban vágynék arra a fajta közösségi erőre. Engem zavar, hogy megszámlálhatatlan mennyiségben ömlik ránk az információ. Minden elérhető. Ezért nincs már értéke annak, amink van. Tudom, hogy mekkora dolog volt például, ha valakinek lett egy jó farmere. És azt meg is becsülték. Régen úgy mentünk nyaralni, hogy egy film volt nálunk, ha az betelt, betelt. Így megválogattuk, hogy mit fényképezünk le. Mikor kézbe veszem azokat a képeket, sokat jelentenek nekem. Lehet, hogy rossz korba születtem. Szívesebben élnék egy olyan korban, ahol még számítottak a valódi emberi találkozások. Mindent jobban megélve éltek az emberek. Ez a sorozat sok mindenre felnyitotta a szememet. A sok rossz mellett azért voltak jó dolgok is abban a korban.
Írta: Tarnócai Éva
