Oidipusz királyból véghajrában lévő miniszterelnök jelölt lett a Radnóti Színház Oidipusz című előadásában. Jövőt teremtünk plakátokkal dekorálták ki még a teátrum szervezésének ablakait is.
A plakátokról Pál András, a címszereplő, néz ránk és az általa megteremteni ígért szebb jövőbe, merev tekintettel, olyan öltönyösen, nyakkendősen, ahogyan rendszerint a pártok mutogatni szokták a jelöltjeiket. Átlagpolitikusnak tűnik. Az előadás elején, amikor a kampányzáró beszédét tartja, sokkal jobbnak tűnik ennél. Átláthatóságot ígér, a múlttal való szembenézést, őszinteséget. Persze hasonlókat fű-fa-virág ígér, de Pál szavahihetőnek, megbízhatónak játssza ezt a férfit, aki határozottan, egyenesen beszél, köntörfalazás nélkül válaszol a kellemetlen újságírói kérdésekre is, és azoknak akik azt firtatják, hogy a származásában, múltjában van netán valami takargatnivaló, közhírré teszi, hogy mindennel szembenéz, nyilvánosságra hozza még az anyakönyvi kivonatát is. Robert Icke angol rendező, drámaíró darabját látjuk, amit Szophoklész nyomán írt, és nálunk most tartották a magyarországi ősbemutatóját. Az erőteljes társadalmi érzékenységről tanúbizonyságot tevő műve, A doktor keresztülsöpört jó néhány országon. A Temesvári Csiky Gergely Színházban a világnagyság Andrei Serban rendezte érdekes, de némiképp elnyúló, hosszadalmas produkcióban. Az Átriumban Alföldi Róbert rendező alaposan meghúzta a szöveget. A 38. évében járó Icke-nek szokásává vált klasszikusok jelenbe való átültetése. A Nóra, a Ványa bácsi, A vadkacsa, a Stuart Mária, az Oreszteia egyaránt a kezei közé került már. A Radnótiban nem tudom, hogy Szikszai Rémusz rendező, aki Hárs Annával együtt a dramaturgiai funkciókat is ellátta, húzott-e, és, ha igen, mennyit Icke szövegéből. De a szín baloldalán látható egy nyilván nem véletlenül vérpiros színű digitális óra, ami visszafelé pörög, mutatja, hogy mennyi van még hátra a 2 órányi játékidőből, amiből azért majd kicsit kicsúsznak a szereplők, és minden feszültsége dacára majd ebben az előadásban is érzek némi elnyújtottságot.
A Zöldy Z Gergely által tervezett célszerűen rideg kampányirodában tesznek-vesznek, szorgoskodnak, fontoskodnak az emberek. A csaknem biztos győzelem tudatában optimista a hangulat. Összecsiszolódott a stáb. Oidipusz mintha otthon lenne, már laza joggingban van, a kampányfőnöke, Kreon, a feleségének az öccse, László Zsolt megszemélyesítésében, váltig tetőtől talpig munkaruhában, az öltöny-nyakkendőhöz még mellény, és fényesre suvickolt cipő is dukál, Szelei Mónika jelmeztervező intenciói szerint. Jokaszté, Oidipusz felesége, Kováts Adél, oldott, természetes, könnyed, segítőkész, látszik, hogy meglehetősen szeretik egymást a férjével, szerelmetesen nézik a másikat, összeölelkeznek, a nyüzsgés, rohangálás, újabb és újabb hírek, intézni valók közepette is nagyon együtt vannak. Három gyermekük, Antigoné, Eteoklész, Polünekiész is jelen vannak, Kozma Veronika, Kuttner Bálint, Major Erik megszemélyesítésében. Gazsó György sofőrként hol betoppan, hol elmegy. Akitől megáll a levegő, az Tiréziász, a vak jós. Bálint András tolókocsiban érkezik, de mégis amikor elmondja Szophoklésztől ismert híres jóslatát, hogy Oidipusz megölte az apját és a saját anyjával kötött házasságából származnak a gyerekei, ennek akkora súlya van, hogy szinte mindenki feje fölé magasodik. Ott a teljes döbbenet az arcokon. Egy időre megszakad a rutinos nyüzsgés, és a vele járó hangzavar. Oidipusz politikai cselszövésnek gondolja ezt, még a saját kampányfőnökére is gyanakodva, hogy ő eszelte ki a lejáratására ezt a képtelenséget, mert netán a pozíciójára tör. Meg van győződve, hogy a győzelem előtti utolsó pillanatban így akarják megbuktatni. Eluralkodik a gyanakvás légköre. Martin Márta, Meropé, akit Oidipusz az anyjának hisz, valójában a nevelőanyja, rendszeresen beszélni akar vele négyszemközt, de örökösen elhessenti maga körül, hogy dolga van, meg amúgy is mindig lábatlankodnak körülöttük. A kampányhelyiség felbolydult méhkasra kezd hasonlítani. Ettől még Likhász, Oidipusz személyi titkára, Berényi Nóra Blanka képében, változatlanul szerelmetes pillantásokat ereszt meg a főnöke irányába, és fölöttébb tüsténkedik. Schneider Zoltán Korinként, Jokaszté testőreként, éberebben, feltűnőbben figyel. Oda az összhangnak, fuccs a látszatidillnek. Idegesebbé, kapkodósabbá válnak a mozdulatok, jelentősen megemelkedik a hangerő, a digitális órán mind fenyegetőbben fogy az idő.
Szép az összjáték, ahogyan a színészek a kis térben összezsúfolódva eljátsszák a reagálások egészen különböző formáit, a teljes döbbenettől az érdektelenségig, a totális mellre szívástól a hárítani próbálásig. Rémisztően érződik a bukás, a tragédia előszele. Pál megmutatja Oidipusz eltökéltségét, hogy ha átláthatóságot ígért, akkor ez rá is vonatkozik, és igenis mindenáron tisztázni akarja a múltat. Többen is igyekeznek erről lebeszélni, párt és magánérdekekből egyaránt, de nincs apelláta. Amit szőnyeg alá söpörtek, az napvilágra kerül, és mint a hirtelen legördülő lavina magával ránt pártot, családot, már beteljesülni látszó reményeket. Az eddig nagyon fent lévők hirtelen a mélybe zuhannak.
Adná magát az aktuálpolitika behozatala a deszkákra, de Szikszai rendezése tartózkodik ettől. Általános folyamatokat, és ezekből következő egyéni tragédiákat mutat. Jokaszté monológját, amiben feltárja az igazságot, majd önként halálba rohanását, hideglelősen megrendítőre formálja Kováts Adél. A tragédia beteljesedik. A kampánynak és a reményeknek vége. Már nem jár az óra. A díszletmunkások, fittyet hányva arra, hogy még többen ott vannak, sietősen bontani kezdik a díszletet. A hatalom reménysége nélkül nem számítanak már az ott lévő emberek. Mint az óra, lenullázódtak. Még a falakat is le lehet bontani körülöttük. Nyilván azon nyomban benyomakodnak helyettük mások. Feltehetően olyanok, akik már csípőből letagadják az igazságot.
Írta: Bóta Gábor
Fotók: Dömölky Dániel
