Székely Csaba a borzalmaknak is meg tudja mutatni a fonákját, szörnyűségekből is képes nevetést fakasztani. Az igazság gyertyái című darabjában is érzékelteti, hogy a humor valóban a túlélés eszköze lehet.
A székely szombatosok kereszténység helyett a zsidó vallást választó erdélyiek. A történetük nyomán írt darab, és az abból készült előadás iránt felfokozott az érdeklődés. A Városmajori Szabadtéri Színpad nézőterén még soha nem láttam ennyi pótszéket. Húsba vájóan fájdalmas, és sok tekintetben förmedvényesen aktuális a II. Világháborúban Bözödújfalun megesett történet. Észak-Erdélyt 1940-1944-ig Romániától visszacsatolták Magyarországhoz, és a magyar hatóságokat túlzottan is érdekelni kezdte az ott élők sorsa, az úgynevezett szombatosoké pedig különösen. Vitatható volt, hogy ők zsidók vagy székelyek, hogyan kell őket kezelni, személyre szabottan is rendelkezés született róluk, majd végül lényegében egy kalap alá véve őket gettóba kerültek, haláltáborba szállítás fenyegette őket.
Székely Csaba kinagyítja Bözödújfalu, s azon belül is egy négy tagú család, Kovácsék történetét. A kis mikrokozmoszra fókuszálva világméretű problémákról regél. Arról, hogy ahol valaha a lehető legtermészetesebb módon békében éltek magyarok, románok, zsidók, keresztények, cigányok, ott a mind ádázabb gyűlöletkeltés, az elharapódzó pogromok, az elaljasult rendeletek és azok elvakult végrehajtói totálisan szétzilálják az életet. Alá- és fölérendeltséget teremtenek, bűnbakokat kiáltanak ki, őket okolva nélkülözésért, szenvedésért, háborúért. Mind többen csatlakoznak hozzájuk törleszkedésből, már meggyőződésből is, mert a hamis propaganda, az eltökélt hazugság sajnos egyre inkább táptalajra talál.
Székely nem idealizál. Nem teszi ezt azokkal sem, akik mellett kiáll. Kovácsék közel sem mintacsalád. De nagyon életszagúak. Egy mindent meghatározni akaró, vasmarkú, elszántan, ha törik, ha szakad, zsidó vallású anya, B. Fülöp Erzsébet meglehetősen markáns alakításában. Rigolyásnak játssza, olykor nehezen elviselhetőnek, túlzottan, rögeszmésen is az íráshoz ragaszkodónak. Egyenes gerincű, hajlíthatatlan, semmiféle engedményre nem hajlandó. Döbbenetes jelenet, amikor Ráduly István plébános eléri, hogy engedjék ki a szombatosokat a gettóból, hiszen ők nem zsidók, hanem ugyanúgy székelyek, mint a gettóparancsnok, akkor ő nem akar szabadulni. Próbálja kifelé vonszolni a lánya és a fia is. De ő igencsak megmakacsolja magát. Lecövekel. Szinte földbe gyökerezteti a lábát. Zsigerből fakadó meggyőződéssel, magából kikelve üvölti, hogy ő zsidó!!! Húzza vissza magát a gettóba. Arcán elszánt elkeseredés, hogy ő visszavonszolja magát az övéihez. Nem tágít. Odatartozik. Nem érdeklik a következmények, nem érdekli a sorsa. Kitart mellettük, punktum. Nem tehet mást. Vér szerinti zsidónak érzi magát, már eggyé vált velük, akkor is, ha valójában nem az, akkor is, ha ez most halállal jár. Ebben nincs semmiféle megalkuvás. A Henn János által adott férje egészen más. A házasságot nem tekinti szentségnek, félre-félre lép, el is tűnik hosszú időre, már halottnak is gondolják, majd visszatér, de a legnagyobb vészben is lelécel, a könnyebb ellenállást igyekszik keresni. A jég hátán is iparkodik valahogy megélni, hogy a családjával mi lesz, az különösebben nem zaklatja fel. A Varga Balázs megformálta Samu sok magánéleti ingadozás után, menekülne a gettóból, de végül nem bírja magára hagyni az anyját. Összekapaszkodva, dermesztő eltökéltséggel tartanak a végzetükbe. Kiss Bora a bicebócán járó, némiképp habókos de sok mindent tisztán látó, férfira vágyó Kovács lány, Sára. Ő tölti be a narrátor szerepét is. Időnként a közönség felé fordul, és objektíven, de mégis felzaklató átéltséggel meséli el a történteket.
Sebestyén Aba Székely Csaba műveinek nagy értője, a Bányatrilógiából két darab ősbemutatójának rendezője, hatalmas sikerre vivője. Ezért is lehetett előre megorrontani, ha ő megint Székely ősbemutatót állít színpadra, az eseményszámba megy majd. Peremartoni Krisztina jó érzékkel válogatta be a Városmajori Szabadtéri Színpad Szemle Plusz versenyprogramjába. Sebestyén általában erősen vonzódik a groteszkhez, sőt a kemény, kegyetlenné váló abszurdhoz, most azonban a darab jelentős részét csaknem úgy rendezte meg, mintha populáris népszínművet látnánk, ami aztán igencsak elkomorul, tragédiába torkollik. A kiváló színészekkel együtt gondosan megteremti egy falu jellegzetes, kissé komikus figuráit, bemutatja a civakodó, de azért kezdetben alapjában meghatóan békés mindennapjaikat. Tanító, falubíró, plébános, lelkész…, boldogulni igyekvő emberek, serénykednek, szeretnek, veszekednek, szerelmesek, fellángolnak, lelohadnak, léteznek, élnek, jól megvannak egymással. Ebbe rondít bele a háború, a felülről keltett, ordas eszmékkel megideologizált gyűlölet. Tollas Gábor és Ördög Miklós Levente két csendőrtisztje ennek a két lábon járó, korlátolt megtestesülése. Bartha László Zsolt plébánosáé pedig a vészkorszakban is megnyilvánuló humánumé, a bátor emberségé. Megjelenik a gettóban, a szombatosok zsidóságból való kitérési igazolásaival, és kiszabadítja őket. Hihetetlennek tűnik, ami mégiscsak megtörtént. Az előadásban beóvakodik a gettóparancsnoki irodába Ráduly. Láthatóan fél, de fölülkerekedik ezen. Elrebegi mit akar. Meszesi Oszkár teljhatalommal felruházott gettóparancsnok helyettese fenyegető értetlenséggel bámul rá. Az a legvalószínűbb, hogy mindjárt kihajítja, vagy akár őt is bevágja a foglyok közé. Egymásra merednek. Beszédes ez a vészjósló csend. Orosz rulettként sorsfordító, ami végül a székelyek elengedésével, és a vér szerinti zsidók halálba küldésével zárul.
Lehetetlen felsorolni, hogy ki milyen hitelesen pazar figurát teremt. Sokan vannak a deszkákon. Galló Ernő, Nagy István, László Csaba, Nagy Dorottya, Gecse Ramóna, és még jó néhányan, teljes tehetség- és erőbedobással járulnak hozzá a sikerhez. A zenészekről nem is beszélve, akik Cári Tibor Romániában az elmúlt évadban méltán legjobb színpadi zenének minősülő, széles érzelmi amplitúdójú, fészek-meleget és halálos fenyegetést egyaránt érzékeltető, az előadás szerves részévé váló szerzeményét játsszák lefegyverző átéltséggel. Sós Beáta nyers fa építménye Dávid csillaggal a tetején, megjeleníti a falu közegét, Hatházi Rebeka jelmezei megmutatják a fokozatos elszegényedést, lerongyolódást.
Az előadás pedig jó állapotban lévő társulatot mutat, amelyik egy igen vékony ízléspallón járva mer harsány lenni, hideglelősen tragikus dolgokkal viccelni. Mer olykor akár megosztó lenni, miközben nagyszerű egyéni teljesítményekkel elsőrangú összmunkára képesen, elsöprő sikert arat megelevenítve egy szomorú aktualitásokkal teli, sokak által már elfeledett, az emlékezés számára mindenképpen megőrzendő történetet.
Írta: Bóta Gábor
Fotók: Bereczky Sándor
