Öt év telt el azóta, hogy először találkoztunk. Akkor egy frissen felfedezett tehetség ült velem szemben – egy lány, aki az első hazai premierjén járt, és élete első interjúját adta. Most pedig ugyanazt a látom a szemében, csak mélyebb árnyalatokkal: mintha közben belenőtt volna egy tágasabb világba, amelyben Olaszország és Magyarország között ingázik, városok és filmes műhelyek között, egyszerre több nyelven és több életben létezve.
Wrochna Fanni most a budapesti Mittelcinemafest vendégeként jött haza, annak a filmnek a bemutatójára, amely a nagy olasz tragika, Eleonora Duse életéről készült, aki a modern színjátszás egyik legnagyobb újítója volt. Fanni a díva árnyékaként megjelenő, szinte láthatatlan, mégis mindent mozgató figurát, Désirée von Wertheimsteint alakítja, aki egyszerre társa, bizalmasa, jobbkeze és mindenes kísérője a színésznőnek.
Duse hitt abban, hogy a művész a halhatatlanságért fizet az életével. Te mit adnál a maradandóságért?
Semmit. Igyekszem nem kapaszkodni az életbe. Pont attól értékes, hogy múlandó. Nap mint nap edzem magam arra, hogy az elképesztő halálfélelem, ami átitatja minden pillanatomat, átalakuljon a halál elfogadásába, és merjem teljes nyitottsággal habzsolni az életet addig, amíg van, és a szeretteimet addig, amíg vannak. És megtanulni elengedni a félelmet, ami lehetetlenné teszi a dolgok valódi megélését.
Mi marad meg a művészből, ha elnémul a taps? Mi az a nyom, amit szeretnél hagyni magad után?
Életszeretetet, reményt, bátorságot. Nem gondolom, hogy egy naiv, álomvilágban élő ember lennék. Pontosan látom, és folyamatosan összetörik a szívem attól, ami a világban zajlik. Nagyon ijesztő és kiábrándító, amit a haiti, szudáni, jemeni, kubai, kongói, szír néppel tesznek – vagy bármelyik országban az elnyomott réteggel. De én abban hiszek, hogy a kitartó harc a szeretetért, az egyenlőségért, az elfogadásért, mind előre viszik az emberiséget. És bár sajnos úgy néz ki, hogy a történelem mindig ismétli önmagát, mégsem szabad feladni. A letargia és nihilizmus biztos, hogy nem mozdítják előre a világot. Sőt. Minél jobban visz minket ez a kor az individualizmus, a virtuális szféra, a szétszakadás irányába, annál fontosabb tudatosan tenni ellene.
Hol van az a pont, amikor a szenvedély már nem hajt, hanem éget? Ha a hivatásod egyszer „el akarna nyelni”, tudnál nemet mondani neki?
A hivatásom biztos nem fog tudni elnyelni. A művészet, az alkotás, a játék mind biztonság és életöröm nekem. Inkább néha az kérdés számomra, hogy hogyan tudom az életet is hasonlóan intenzíven és mélyen megélni, mint ahogyan egy jelenetet élek meg. A szakmánk, az tud égető lenni. Az, hogy teljesen kiszámíthatatlan, hogy milyen lehetőségek várnak, hogy fogsz-e tudni nagyokat játszani, hogy fogsz-e pénzt keresni, hogy konstans a lehetőségeket kell keresni, hogy nap mint nap saját magad főnöke vagy, hogy nincs soha szünet és leállás. De arra nagyon tudatosan figyelek, hogy a szenvedélyem soha ne enyhüljön. Van egy erős művészi bázis, ahova mindig vissza tudok térni: Paolo Antonio Simioni kurzusai és a vele való közös munka egy örök inspirációforrás, ahol mindig ezer fokon ég az alkotás öröme és a művészet ereje.
Van olyan szerep, amitől nehezen tudtál megszabadulni? Ami veled maradt, mint valami tetoválás?
Mindegyik szerep velem marad. De nem mint egy tetoválás, hanem a személyiségem részévé válnak. Az a tapasztalatom, hogy ha komolyan veszem a szerepet, és mélyen belemegyek a megértésébe és a felélesztésébe, és nem magamat és a saját frusztrációmat helyezem előtérbe, akkor a szerep által rengeteg új dolgot tudok felfedezni saját magamról és mindazt magammal vinni.
De ahogy a filmben, úgy manapság is a hivatás és a család sokszor ütközik. Ha választanod kellene egy nagy szerep vagy egy nagy szerelem között, melyik kerülne ki győztesként?
Azt a nagy szerelmet választom, aki nem várja el, hogy válasszak a kettő közül. Sőt, akit boldoggá tesz, ha az engem boldoggá tevő szerepet választom. Persze minden kapcsolat kompromisszumokat követel, de az az első perctől tiszta, hogy a színészet sok kihívással jár a partner számára: rendszertelen életvitel, szerelmes jelenetek másokkal, egy-egy olyan időszak, amikor a full fókusz a munkába megy. De ha két ember köteléke erős, és tudnak őszintén és bátran kommunikálni a vágyaikról és a határaikról, akkor szerintem ilyen kérdés meg sem fogalmazódik. Ha mégis feltennék nekem, akkor biztos, hogy a színészetet választanám.
írta: Wolf Géza
