Vérszívók -Idegtépés mesterfokon

Idegtépő előadás A pelikán a Radnóti Színházban. Egy család szereplői végletekig szétcincálják egymás idegeit a deszkákon, az kérdés, hogy a nézőkét mennyire.

Ördög Tamás rendező az idegtépés avatott specialistája. Társulatával, a Dollár Papa Gyermekeivel kis terekben hozza közel a nézőkhöz, mintha egy szobában kukkolnánk, vagy már-már mi lennénk a szereplők, azt amikor az emberek szinte a szó szoros értelmében lenyúzzák egymásról a bőrt. Leginkább persze lelki élve boncolásról van szó. Amikor akár olyan sötét titkok derülnek ki, amit egy fedél alatt élők sem tudtak egymásról. Amikor tombol a szeretetlenség, vagy a túlzott, leuraló szeretet pusztít. Menthetetlenül egymáshoz tartozók képtelenek együtt létezni, vagy éppen fájdalmasan szakítanak, valós vagy átvitt értelemben is elemésztik egymást. Ebben a szezonban például színre vitte végzős egyetemistákkal, vizsgaelőadásként Ibsen Babaház című drámájának erősen megkurtított, de ütősen mély verzióját. Elképesztő, hogy a fiatalok lelkében, erőteljesen felhasználva a személyiségüket, milyen pokolian mélyre ásott. Budaörsön a Latinovits Színházban Tennessee Williams már klasszikusnak számító családi „idegtépőjét”, A vágy villamosát rendezte a minap. És hogy betetőzze erre az évadra az idegek hathatós tépését, előrukkolt Strindberg A pelikán című művével a Radnótiban.

Már a kezdet iszonytatóan erős. Kijön a deszkákra Elise-ként, az Anyaként Tóth Ildikó. Csaknem üres a szín, látjuk a teátrum színpadának kopottas, gyász-fekete falait. Középen egy nagy rózsaszín dívány, Izsák Lili meghatározó díszlete, de egyébként a kongó üresség dominál, ami megfelel a lelkek sivárságának. Az Anya egészen az első sor elé jön és szembefordul velünk. Percekig meg sem szólal. Ez színpadon súlyosan hosszú idő. Szemez a publikummal. Kiemelten egy-egy néző szemébe is fúrja a tekintetét. „Előhang” ez a darabhoz, ahogy ott dekkol előttünk, arcáról ezernyi érzelem olvasható le, és miközben ott áll jó alakúan, kívánatos nőiségében, olyan mint a vészesen pusztító vihar, égszakadás-földindulás játszódik le az arcán, ami förmedvényes. Némán, szinte lefúrt lábbal, egyedül, mondatok nélkül, erre csak hatalmas karizmájú színész képes. Ne kerülgessük a forró kását, Tóth Ildikó nagy színésszé érett. Eljátszik egy abszolút család központja anyát, aki totálisan szétdúl maga körül mindent, úgy rideg, hogy iparkodik szeretetet mímelni, és ez valamennyire sikerül is neki. Amikor éhezik-fázik a család, ő titokban rendre „bekajál”. Csalja a férjét, része van a halálában. Azzal áltatja magát, hogy mint a pelikán, a vérével is táplálja a gyermekeit, de közben igencsak szívja is a vérüket.

Tulajdonképpen innen indul az előadás. Az örökségért való ádáz, kegyetlen, őrjítő küzdelem veszi kezdetét. Ennek viszonylagos szüneteiben, a szereplők a nézőtér felé fordulva, a kanapén ülve, mintha pszichoanalitikus díványán lennének, monológszerűen gyónnak magukról. Vádaskodó, eldurvuló, otromba csaták zajlanak. Villámló tekintetek sorozattüzét látjuk. Sodró Eliza a lánya. Napnál világosabban megmutatja, hogy az anyja elnyomta, nem fejlődött ki a személyisége, a nőisége. Erre rátesz még néhány „lapáttal” Ignjatovic Kristina jelmeztervező, aki olyan zsákruhát eszelt ki neki, hogy egyáltalán nem érvényesül benne az alakja, merő ormótlanság az egész nő. Szinte ugyanez a helyzet Fredrikkel, a testvérével, akit Major Erik formál meg. Rajta kinyúlt atléta trikó, és ódivatú mackónadrág van. Ő agyilag is némiképp „zokni.” a tehetetlenség, kifejletlenség megtestesítője. A családhoz tartozik még Axel, Elise veje, akit Bányai Kelemen Barna a Katona József Színháztól kikölcsönözve formál remekbe. Ő az abszolút férfi, mondhatni, hím. Az Anya meglehetősen önző módon csak azért tukmálta hozzá a lányához, hogy a vejeként a közelében lehessen, és különösebb gond nélkül csalhassa vele a férjét. Az örökségért folytatott nemtelen egymásnak feszülés közben ez is kiderül. Ekkor borul ki igazán a bili. Az üvöltözés, az elkeseredés, az agresszió a tetőfokára hág. Merő idegzsába mindenki. A színészek és Ördög rendezőként, elemükben vannak. Parádés egymásra hangoltsággal érzékeltetik a pusztító széthúzást. Bámulatosan kidolgozott, ugyanakkor hitelesen hideglelős a veszekedésáradat, ami egyértelművé teszi, hogy elkerülhetetlen a tragédia. Végül Fredrik, a másik, nem látható szobában, magukra gyújtja az előtte bezárt házat. Villódznak a vörös fények. Szép jelenet, hogy amikor már nyilvánvaló, hogy nincs menekvés a házból, a két testvér még szót vált egymással, szeretetteljesen összeölelkezik, kibékülve várják a halált.

Húzós előadás. Olyan, mint a folyamatos lórúgás. De azért a testvérek elkésett összefonódása mégiscsak csipetnyi reménysugár, ha nem is a mára, de legalább a jövőre nézve.

Írta: Bóta Gábor

Fotók: Dömölky Dániel