Ifj. Vidnyánszky Attila, miután a Vígben már eljátszotta Hamletet, most a Katona József Színházban meg is rendezte. Illetve annak egy különös változatát, Némacsend címen, amiben alig beszélnek.
Az első jelenetekben még szerepe van a szónak, aztán mind kevesebb. A színészek nem pistultak bele a szövegtanulásba. A súgó sem gebed bele a munkába. Az első jelenet sejteti, hogy miért ez a nagy megkukulás. Egy riporter, Mészáros Béla személyében, meglehetős erőszakossággal, faggatni próbálja a túlélő, Lengyel Benjámin által játszott, Horatiót, hogy mi is történt, miért volt ennyi vér és halál? De csak szabódást, fejrázást, tartózkodást kap válaszul. Nincs felelet. Nincs feltárása az okoknak. Nem tudni pontosan miért, de érezhető, hogy a „fortélyos félelem igazgat.” A színpadon történő izgésből-mozgásból, rohangálásból kitetszik, hogy valami pokolian nem stimmel. Felbolydult méhkasként lótnak-futnak, nyugtalankodnak a szereplők. Láthatóan idegzsábák. Be vannak sózva, nem tudnak megülni, megállni a helyükön, tán ezért is lett zömében mozgásszínház ebből a produkcióból.
Nincsenek rá szavak
Dermesztően súlyos megrázkódtatás esetén szokták mondani, akár már közhelyesen is, hogy nincsenek rá szavak. A világunk sok tekintetben eljutott már ide. A szereplők nem tudják, nem merik megfogalmazni a gondolataikat. Összezavarodtak attól a káosztól, ami körbe veszi őket. Hangokat hallatnak, hörögnek, szörcsögnek, szipákolnak, sikítanak, hangosan veszik a levegőt, mintha olyan kortárs zeneművet hallanánk, ami zajokból, zörejekből áll, ám a szó, a mondat nem áll össze a szájukban. Amúgy a zenének, amiért Urbán Kristóf a felelős, az erőteljes, olykor fülsiketítő hanghatásoknak, az idegesítően villódzó fények orgiájának, igencsak hangsúlyos szerep jut. Segítenek megteremteni a lidérces, kiismerhetetlen, félelemmel teli közeg lúdbőröztető atmoszféráját.
A díszlet szinte egy az egyben a Színház- és Filmművészeti Egyetem sok fényes időszakot látott Ódry Színpadának előtere, az intézmény aulája. Temérdek vizsgaelőadás volt ezen a színpadon, amit amikor jött a viharos, sztrájkkal és tüntetéssel is járó vezetőségváltás, bezártak, majd ismét kinyitottak, aztán megint becsuktak, hogy most éppen mi van ott, én már nem tudom követni. Lényeg az, hogy ikonikus hely volt, sok meghatározó produkcióval, temérdek emlék, élmény fűződik hozzá. Színházművészek „születésének” helye. Közel sem biztos, hogy a Katona nézőterén mindenki felismeri, és rájön, hogy miért ez a díszlet. Itt végzett ifj. Vidnyánszky, a rendező is. És ezt az egyetemet foglalta el, minden tiltakozás dacára, a már régóta színházi nagyhatalommá vált édesapja intenciói szerint, egy jobbára új garnitúra. Ha úgy tetszik trónbitorlók, mint Claudius a Hamletben. Amiben hangsúlyos az apa-fiú viszony, a kisemmizettség, a lét-nem lét kérdése. Most akkor van Ódry Színpad vagy nincs? Van élhető közeg, ha úgy tetszik élhető ország, vagy nincs?
Állandósul a nyughatatlanság
Schnábel Zita díszlete tényleg az eredeti aula lekoppintása, azzal a különbséggel, hogy ezúttal több minden megmozdul, vagy mozdítják, freskó, szobor, portásfülke előtti forgó korlát, miegymás, mintha inogna a talaj, kizökken a helyéből, mint Shakespeare művében az idő. A szereplők, Berecz István és Kondákor Ajsa Panka koreográfus által kiötlött mozdulatokat hajtanak végre, melyek gyakran szaggatottak, groteszkek, akár ideges rángatózásokra emlékeztetők.
Lényegében mozgásszínházat látunk, nyilván igencsak kemény munkával létrehozva, gyakran villódzó, erős fényhatásokkal. Szinte rezeg a levegő. Állandósul a nyughatatlanság.
Hamletként Gloviczki Bernát mintha egy ideig mégis próbálna hinni abban, hogy helyre tolható az idő, de aztán ő is rádöbben, hogy szinte a totális reménytelenséggel kell megküzdeni. A megölt apjaként, Szellemként Fekete Ernő időnként feltűnik, ő az örök figyelmeztető jel, hogy ideje lenne már hathatósan cselekedni. Dankó István Claudiusként hatalomtól megrészegült, mindenre elszánt akarnok. Rezes Judit Gertrúdja őrlődik az újdonsült férje és a fia között.
Nem virágozhat ki a szerelem
Valamennyi szereplő nekikeseredetten elvadultabb, indulatosabb, féktelenebb a szokásosnál. A Jakab Tamás megformálta Laertesben kapásból veszedelmesen forr a düh. Pásztor Dániel és Molnár András Rosencrantz, illetve Guildenstern szerepében gátlástalanul ármánykodnak. Keresztes Tamás Poloniusa már-már küldetéstudattal hallgatózik. Opheliának, Kanyó Kata alakításában, pillanatnyi boldogságra sincs esélye ebben az állandósult fertőben. Itt nem virágozhat ki a szerelem. Cs. Kiss Zsuzsanna jelmezei, ahogy a díszlet szintén, nem sok kétséget hagynak afelől, hogy a jelenben járunk. A sok megpróbáltatástól majd szétzilálódnak, összegyűrődnek, elnyűtté válnak a ruhák, a viselőik szintén. És összevéreződnek.
Dermesztően elfajzott világot tükröz a Katona előadása. Olyan világot, amiből eltűnik a szó, mert már nem lehet szót érteni. Marad az elszabadult testbeszéd, a zsigeri indulat. És a vérfagyasztó néma csend.
