Verebes István egyre jobban úgy érzi, hogy az ő rendezési stílusára, a régi iskolára egyre kevesebb az igény. A színházról alkotott képéről, a visszavonulás gondolatáról és az idő múlásáról, a világ megváltozásáról mesélt a Pepita magazinnak.
Januárban jelent meg egy beszélgetés Önnel, amiben a lélektani drámáról is mesélt többek között. Egészen pontosan arról, hogy Ön inkább a régi iskola híve. Mennyire érzi úgy, hogy ez a stílus kikopott a színházból? Igaz az, hogy a lélektani drámák, mint olyanok már nincsenek divatban?
Ez a kérdés nagyon az elevenembe vág. Olyannyira, hogy jelenleg is azzal foglalkozom, hogy ennek a kérdésnek a gyökereit megtaláljam. Illetve pontosítok, hiszen nagyon nem kellett keresnem. Az én felvetésem szerint ez az 1970-es évekre tehető, amikor is egy olyan generációváltás következett be, ahol az én nemzedékem elkezdett egy sokkal expresszívebb, progresszívebb színházat csinálni. Miközben a mestereink némileg elavultak, vagy legalábbis addigra elfáradtak már. A világ is ebbe az irányba tartott, ahogy a fiatalok is. A legnagyobb probléma az volt, hogy azokat az értékeket, amiket az én mestereim képviseltek a nemzedékem nem vitte tovább olyan értelemben, hogy tisztelettel viseltetett volna irányába. Ledöntötték a szobrokat, egyre másra a csapatszínház kezdett divatba jönni. Meg kell hagyni, hogy tehetségesen, de sokkal kevésbé a titkok mélyére hatolva. Sokkal nagyobb hangsúlyt helyeztek a feszültségekre, az ellentmondásokra. Ez mára odáig jutott, hogy az egész kánon a fölkorbácsoltság, hangosság árnyalatlan ábrázolásává vált a kilátástalanságnak.
Természetesen nem általánosíthatok. Ma is vannak olyan előadások, ahol bizonyos belső értékeket képviselők játszanak. De nem ez a divat. A világ triviális lett, az amerikai filmek hatásvadász ritmusa ide is begyűrűzött. Mindig kell valami nagy dolog, állandó a verseny, hogy ki tud rendkívülibb világot teremteni egy irracionális térben.
Említette, hogy ma is vannak olyan alkotók, akik inkább az Ön által kedvelt irányzatot képviselik. Ki tudna esetleg olyanokat emelni, akiknek a rendezése, munkássága kifejezetten megfogta?
Nagyon tehetséges munkákat látok, olyanokat is, amit nem mondhatok az én színházamnak. Ilyen volt nemrég a Horváth Csaba által rendezett Kivilágos kivirradtig Szombathelyen. Az egész darab merő lendület volt, de olyan színészek, olyan csöndek, olyan humor volt benne, ami után felteszem a kezem, hogy ez igen. De Szikszai Rémusznak is több előadását láttam, ami sorsokról, emberi viszonyokról, titkokról szóltak. Az én nemzedékemből pedig Ascher Tamást tudnám kiemelni, korábban láttam a Háztűznézőt a rendezésében. Engem nehéz megnevettetni, de olyan újszerű megoldásokat fedeztem fel benne, amiket végül én is elloptam és beleépítettem a saját rendezéseimbe. A fiatalabbak közül Zsótér Sándort mondanám, azokat a darabjait, amikor a közlésre koncentrál. Ilyen volt a III. Richárd, ami egy szobában játszódott és megismerhettem magát a királyt.
Visszakanyarodva a lélektani drámák felé. Többször is említette, hogy nem érdekli a társadalomkritika a színházban. Színház azonban nincsen enélkül, hiszen a legjobb darabok reflektálnak a korra, amiben íródnak, illetve a jelenkorra is.
Az, hogy nem érdekel már nagyon régen a társadalomkritika nem azt jelenti, hogy ne legyen ilyen színház. Annyit tesz, hogy szerintem már nem lehet újat mondani a hatalomról, a társadalmi viszonyokról. A hatalom mindig hatalom. Bestiális, aljas, kicsit aljas, vagy nagyon aljas. De mindig aljas. Ha beszélünk róla, ábrázoljuk, akkor nem azt fogjuk megjeleníteni, hogy milyen remek, kiváló dolog. Olyan előadás még nem született, hogy milyen fantasztikus álomországban élünk. De mondok inkább egy példát. Szép Ernő a Vőlegényt az 1910-es években írta és egy árva szó nem esik a hatalomról. Arról van szó ehelyett, hogy a pénzért hogyan áldozzák föl az emberek a legelemibb érzelmeiket és az individuális értékeiket. Arról a társadalomról szól, amiben éppen bemutatják. Ettől válik egyetemes művé. De mondhatnám Csehov Sirályát is. Ezek mind-mind a társadalomról szólnak. De nem néznek engem hülyének, hanem az emberen keresztül mutatják be a kort, amiben élünk. Azért nincs ennek már divatja, mert ehhez jobban kell tudni a szakmát. Meg kellett volna tanulnunk mestereinktől, hogy hogyan kell a színészekkel bánni, hogyan kell rendezni.
Ön mi alapján választ ki egy művet?
10 éve nem én döntök, hanem felajánlanak nekem lehetőségeket. Én pedig vagy igent, vagy nemet mondok. Ahhoz, hogy én dönthessek úgymond hatalmon, divatban kellett lennem. Akkoriban méltó darabokat ajánlottak föl, méltó sikereim voltak. Az elmúlt 10 évben azonban nagyon ritkán kaptam olyan lehetőségeket, amit nem szakmából csináltam meg, hanem azért, mert szerettem volna. Az, hogy most véletlen két olyan ajánlatot is kaptam, puszta véletlen. Ez most a Karinthy Színházban a Vonó Ignác, illetve Nyíregyházán a Macskajáték. Az én generációm már nem érdekes, már nem számít eseménynek egy színház, hiszen lényegében minden sarkon van egy színház, ebben a dömpingben pedig megy a levesbe a legjobb rendezésem ugyanúgy, mint a legrosszabb. De én már kifele megyek ebből a történetből. Magának bevallom, hogy már kicsit el is ment a kedvem. Méltó befejezése lenne a pályámnak ez a két darab…
