5 éve halt meg Verebély Iván. Az epizódszerepek nagy tudora, a szórakoztatás mestere volt, az öltözője ajtaján mégis egy táblán ez a felirat állt. „Dr. Verebély Iván, az orvostudományok kandidátusa, a Vidám Színpad örökös professzora. Rendel, a hét minden napján.”
Ezt a kedves réztáblát szeretett kollégái készíttették a 60. születésnapjára. Köztudottan hipochonder volt ugyanis. Kis öltözője telis-tele volt mindenféle gyógyszerrel, fájdalomcsillapítóval, idegnyugtatóval, görcsoldóval, lázcsillapítóval, kencével, ki tudja, még mi fenével, és ő jó tanácsok kíséretében adott is ezekből a rászorulóknak. De ennél valószínűleg fontosabb volt, hogy mindenki búját-baját meghallgatta, és a hatalmas lelkével, empatikusan reagált rá. Meg a szarkasztikus humorával, ami szintén szolgálhatott gyógyírként.
Latabár Kálmán elbűvölte
Egyébként benne volt a pakliban, hogy orvos lesz, hiszen az édesapja a Vígszínház háziorvosa volt, és emiatt a lakásukban lévő rendelőben rengeteg színész megfordult, így csaknem olyan volt, mint egy színházi társalgó. Oda járt a komikus zseni, Latabár Kálmán is, aki Ivánt elbűvölte. Össze is haverkodtak. A példaképévé vált. Ha törik, ha szakad, olyan akart lenni, mint ő. Szavalt az iskolai ünnepségeken, szerepelt színjátszókörökben, ahol csak lehetett. Még egy Latabárt utánzó versenyen is nagy buzgalommal résztvett, amit úgy nyert meg, hogy maga a nagy színész is elindult rajta, és csupán a második lett.
A szülei kívánságára beadta ugyan a jelentkezését az orvosi egyetemre, ám a felvételire már nem ment el, mert addigra fölvették a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Akkoriban két évre kötelező volt vidékre szerződni, ő Miskolcra került. De aztán öt helyre is hívták Pestre. Naná, hogy a Fővárosi Operettszínházat választotta, hiszen ott játszott nagy példaképe, Latabár. Megkötötték, Szlovák László igazgatói irodájában, a szerződést. Madarat lehetett volna vele fogatni jókora örömében. Boldogan ment volna ki a színházból, de a portás megállította, hogy visszahívják a direktorhoz. Aki mindkettőjük szívfájdalmára közölte, hogy most telefonált a Nemzeti Színház igazgatója, Meruk Vilmos, hogy oda akarja szerződtetni, és hát nem tehet semmit, a Nemzetinek előjoga van.
Hat évet töltött ott. Jeles kollégák mellett, jó szerepeket játszva, de a színház profiljából fakadóan kevés volt az általa annyira vágyott komikus szerep. Más stílusban játszott, mint az ottaniak. Időnként meg is kapta, hogy „ezt majd a Vidám Színpadon!” Kezdték azonban külső fellépéseken foglalkoztatni. Egy a tévében az Erkel Színházból közvetített, Honthy Hanna köré szervezett gálaesten, meglátta Kabos László, és a Vidám Színpad legendás gazdasági igazgatója, Lázár Egon. Annyira megtetszett nekik, hogy átinvitálták őt a saját társulatukhoz, ami akkoriban a fénykorát élte. Például Kellér Dezső, Kazal László, Kibédi Ervin, Benedek Tibor ott léptek fel. Helyére került. Ide kötődött negyven esztendeig. Aztán amikor a Vidámból Centrál Színház lett, ugyanott maradt még 12 évig, a haláláig. Örökös taggá is választották.
Parádés karaktereket formált meg
Szerette az életet, imádta a nőket és ők is őt, bár soha nem volt szépfiú. Kiadós sármmal, hódító humorral azonban rendelkezett. Tán ezért is voltak annyira telivérek az alakításai. Második felesége és közte 26 év korkülönbség volt. Így aztán az a furcsa szituáció állt elő, hogy a második gyermeke, Marci fia születése után mindössze három hét különbséggel látott napvilágot az unokája. Harmadik gyermeke és közte már 53 és fél év korkülönbség volt.
Parádés karaktereket, kabaré figurákat formált meg színházban, filmen, tévé-jelenetekben. Gyakran fancsali ábrázatúakat, igencsak jellegzeteseket, szabálytalan alkatúakat. Tudott elegáns lenni, lepukkant szintúgy. Képes volt szórni a poénokat, ha arra volt szükség.
Nyolcvan évén túl kikapott egy szívelégtelenséggel párosított tüdőgyulladást. Hosszú kórház lett a vége, de még volt ereje, akarata visszatérni a színpadra. Ekkor már mindössze két szerepet játszott. Az Illatszertárban szinte csak statisztált, de így is kitűnt. A My Fair Ladyben viszont röpke bravúrjáért méltán nyíltszíni tapsot kapott. Az álságos finomkodásnak fricskát mutatott, hogy az udvari jelenetben, királynőként, persze abszolút élvezve, hogy női nagyestélyit viselhet, emelt fővel, méltóságteljes lépésekkel, jött le a lépcsőn. Ünnepélyesen blazírt volt az ábrázata. Fenséges lenézéssel bámult körbe. Kifigurázta a nagyzoló beképzeltséget. Meg kellett pukkadni a röhögéstől.
Isteni epizódszínész volt.
