Tötyögünk egy helyben, méltán érezzük úgy, hogy kihúzzák a lábunk alól a talajt, nem jutunk egyről a kettőre, elértéktelenítik, megsemmisítik azt, amit még mindig próbálunk értéknek tartani, új idők, új gazdagok, új undokok jönnek, akik esetleg jobban alkalmazkodnak az új világhoz, akkor is, ha netán bunkók.
Ilyesmiről regél Csehov hihetetlenül modernnek ható klasszikusa, a Cseresznyéskert, amit nem véletlenül vesznek elő szinte menetrendszerű rendszerességgel itt is, ott is, amott is, most éppen a Katona József Színházban Tarnóczi Jakab rendező „vágta bele a fejszéjét”. Eredetileg az Istenek alkonyát szerette volna színre vinni, csak ezt nem tehette, mert a kultúra területén – bár azért nem mindenütt –, még kényszerűbben nagyobb a takarékoskodás mint másutt, és az nyilván drágább produkció lett volna. Most tehát látványos díszlet helyett lett szinte teljesen üres színpad. Jó, jó, persze ez koncepció is, kifejezheti, hogy kiüresedik a világ, a Jurányiban is ilyen csaknem üres térben adják Csehov darabját, Demerung címen, de ott legalább egy pódiumot felépítenek, amit az előadás végén lebontanak a szereplők alól, hogy végül ott is a lehangoló, puszta semmiség maradjon. De túl sokszor látok mostanában ilyen üres teret, ami nem vitás, hogy gyakran anyagi kényszerűség, de többször már modernkedő modorosságnak is éreztem. Most Kálmán Eszter csak néhány széket, egy hosszú asztalt tesz bele, és lejárót a nézőtér felé, hogy még inkább érezzük, nem múltbéli történetet látunk, a szereplők akár közülünk is kikerülhetnének.
A teret meghatározza még egy jókora csillár, ami formájában régi, patinás darabot idéz, engem emlékeztet például a kolozsvári magyar színház csillárjára, de dermesztően rideg fényű neoncsövekből áll össze, a modern kor célratörő hidegségét árasztva magából. Morcsányi Géza fordítása is hangsúlyosan mai, szlengszavakat, megrövidült mondatokat, félbemaradt megnyilvánulásokat, durvábbá vált kifejezéseket tartalmaz. Tarnóczi és a dramaturg Kukk Zsófia, hozzáértő, logikus „haszonelvűséggel” meghúzták a szöveget, hogy ne legyen két óránál hosszabb az előadás. Fiatal rendezőként Alföldi Róbertet sokat támadták azért, hogy elhagyja a mellékszálakat, nem érzékelteti a darab számtalan árnyalatát, finomságát, a saját koncepciójának megfelelően igencsak megnyesegeti, és célirányosan halad előre. Most ez divat lett. Hol jól sül el, hol rosszul. Szerintem most meglehetősen jól.
Igaz, én is visszanosztalgiázom a kolozsvári teátrum egykori, Vlad Mogur által rendezett nagy előadását, amikor még „becsülettel” végig játszották a szöveget, annak minden ága-bogával, bonyolult jelentéstartalmával együtt. És láttuk azt a házat, ami megtestesítette az egykori értékeket, nem véletlenül kaparta róla elkerülhetetlen távoztában a falat Ranyevszkaja kiváló alakítója Stief Magda. Ő még eljátszotta az igazi, kulturált nagyasszonyt, és a Firszet alakító nagy színész, Senkálszky Endre még frakkban volt, még szálfaderekú, elegáns bölcs volt, akinek halála tényleg komoly értékek pusztulását tette fájóan érzékletessé.
A Katonában már nemigen látjuk, inkább csak az elhangzott mondatokban halljuk, hogy mi vész el visszafordíthatatlanul, menthetetlenül. Itt már eleve eléggé kisszerű emberek tobzódnak a deszkákon. Olykor már-már Beckett véglényei is eszembe jutnak róluk, meg a csupasz színpadról, bár azért a ruhák még nem annyira toprongyosak, inkább sportosak, kifejezve a modern kor zaklatott rohanását, ami közben mégis sokan egy helyben álldogálnak, ahogy amúgy a Godotra várva antihősei is többször elmondják, hogy „menjünk!”, és notóriusan ugyanott maradnak.
Ónodi Eszter Ranyevszkajája már csak nyomokban tartalmaz formátumot. Akarja mutatni a nagy nőt, az intelligenst, a kifinomultat, a műveltet, a jó származásút, de állandóan kilóg a lóláb, hogy egy párizsi albérletben lakó, már nagyzolni sem hitelesen képes, lecsúszott nő, aki hazalátogatva még iparkodik elhitetni, hogy változatlanul a fénykorát éli. Aki tényleg kezdi a fénykorát élni, az a Vizi Dávid által adott Lopahin. A paraszti származású újgazdag, aki kezdetben nem is akarja elhinni, hogy bekerült ebbe a „díszes” társaságba. Vizi szemléletesen megmutatja a kisebbségi érzés számtalan jelét, miközben pénzemberként már övé az újkor hatalma. De amikor már mindenki távozni kényszerül miatta innen, mert megvette a birtokot, pusztulásra ítélte a Cseresznyéskertet, akkor is próbál „hódolni” a többieknek, tálcán pezsgőt kínálva nekik. Elkedvetlenedik, amikor lenézésük, kiközösítésük megnyilvánulásaként senki nem fogadja el tőle. Jelképes elpusztításuk közben is még szeretne közéjük tartozni, de hát ez nem megy, ezt pénzzel nem lehet megvásárolni, bár azért manapság ilyesmire is láttunk példákat.
Firsz, az alacsony származású inas, egyáltalán nem érdekli Lopahint, aki amúgy a Trojka Színház előadásában, Kulka János alakításában, még egy jókorát be is húzott neki felháborodásában. Ilyen durvaságra amúgy nem szoktak Cseresznyéskert előadásokban vetemedni, de amúgy a Katona előadása is átlagosnál keményebb. Több ponton megvan benne az a feszültség, hogy pillanatokon belül tettlegességig fajul a dolog. Nem üldögélnek, inkább álldogálnak a szereplők, mindenki szinte be van sózva, képtelen nyugton maradni. A forgószínpad csaknem egyfolytában működik, akár még attól is odébb „forognak” a szereplők, akivel éppen beszélgetnek, a mondat végét sem megvárva.
Az említetteken kívül Rujder Vivien, Pálmai Anna, Kocsis Gergely, Tasnádi Bence, Elek Ferenc, Rezes Judit, Gloviczki Bernát, Pálos Hanna, Pásztor Dániel vesznek részt az előadásban, jókora intenzitással, játékos kedvvel, abszurdba hajló humorral. És egy „meglepetés vendég”, akit Egy arra járóként tüntet fel a színlap, de nem nevez meg, egy villanásnyi szerepben, csuklyával a fején, ám a hangjából egyértelműen felismerhetően, keresztül ment a színpadon Udvaros Dorottya, afféle szegénylegényként. Ha úgy tetszik ő a nép, a valóság, amiről ez a magát sirató kompánia nem hajlandó tudomást venni. Ennek a röpke jelenlétnek komoly fajsúlya kell, hogy legyen, Tarnóczi majd mindig mást hív meg erre a nyúlfarknyi, de fontos szerepre.
És igen nagy fajsúlya kell legyen Firsznek is. Az RS9 Színház Cseresznyéskert variációjában maga az igazgató, Lábán Katalin adta, világossá téve, hogy a színház léte is veszélybe került. Ezúttal nem Szacsvay László a kiöregedett inas. Megroggyant testben és lélekben, alig csoszog. Halála előtt nem mond monológfélét, nem tesz-vesz, ügyködik még, tán meg sem hal. Ha úgy tetszik, a rendező elveszi tőle a nagyjelenetét. Csak bejelenti, hogy mindenki elment, itt hagyták, vége a komédiának. De ez már nem akkora ügy, mint ahogyan Csehov megírta, nem kell akkora feneket keríteni neki. Mondhatni mindennapos. Csaknem bármit és bárkit le lehet dózerolni, el lehet takarítani az útból, igencsak könnyen végveszélybe lehet kerülni.
Írta: Bóta Gábor
Fotók: Horváth Judit
