A József Attila Színházból egy hatalmas isztiméri farmra repítette családját Vaszkó Bence színművész, aki nem sokkal előtte Anastasius volt A pápanőben. Három évvel korábban a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház színészeinek közreműködésével megrendezte a Párnaember című előadást a Művész Stúdióban, majd A pillangók szabadok című darabot, amelyben a vak fiú főszerepét is eljátszotta. Ahogy Don, úgy Bence is belevágott egy teljesen új, önálló életbe.
Amit kitaláltatok az egy fantasztikus, szabad életnek tűnik. Szerződött kőszínházi színészként felhagyva a mindennapi fővárosi mókuskerékkel, kislányotokkal egy farmra költöztetek. Mi maradt meg a színészből?
Nem égettem fel magam mögött semmit. Csak kiszálltam egy kicsit.
De hát színész vagy!
Igen, a hivatásomat nem adtam fel. Úgy fogom fel, hogy az utóbbi három évben művészi szabadságra mentem, töltekezni. Gyűjtöm a tapasztalatokat a valóságban. Rengeteg dolog van, amiről érdemes lenne beszélni. Nem politikai értelemben, az pont nem az én vezérfonalam. Amit csinálok és színházzal kapcsolatos, az egy amatőr színpad, amit már több, mint egy éve fogok össze, ez az Isztiméri Színjátszókör.
Vezeted, rendezel…
Elég széles a spektruma ennek. Ez egy élő közösségi kör, ahol én is rengeteget kapok, élményt, örömet, tapasztalást. Olyan ez kicsiben, mint egy társulat, sok fura, izgalmas emberrel, ahol mindenki hamisítatlan, külön egyénség. Ez egyfajta kísérlet. Még magam sem tudom teljesen, mi az, amit a velük való munka közben megfigyelek, de a megtapasztalása ennek az amatőr színjátszásnak, ennek a többkorosztályos, színi, drámai és személyiségfejlesztésnek – 14 – 76 éves korúak – fantasztikus munka. Most készül a harmadik előadásunk, és nagy meglepetésünkre nyertünk a Petőfi pályázaton. Éppen Petőfi életébe ásom magam. Mindannyian kutatunk, levelezéseket olvasunk, és sok olyan dolog történt Petőfivel, amit még senki nem dolgozott fel. Volt egy fia, volt érdekes szerelmi élete és feldolgozatlan vándorszínész múltja. Apró mozaikokat látok, de lassan összeáll a puzzle.
Elég ez neked?
Ez nem azt jelenti, hogy otthagytam a pályámat. Egy ideig ezt csinálom, de valójában nem is hiányol engem senki. Nem hívnak, tizenöt színész van helyettem. Az hogy most nem vagyok benne a vérkeringésben, nem olyan nagy vesztesége a színházi szakmának.
Ezek a nem igazán inspirált gondolatok mikor születnek a fejedben? Lovaglás, séta, vagy az állatok etetése közben?
(nevet)
Ki vagy te tulajdonképpen, Bence?
Apa. Egy ember, aki még keresi azt a formát, ami a színház és a természet egyvelege. Formálódik, készül bennem valami, amely remélhetőleg egyszer csak kikívánkozik. Gondolkozom, rengeteget olvasok, énekelek, zenélek, nyelveket tanulok.
A váltás, kiköltözés, a jó levegő, a csodás táj, az állatok, sok ember számára idilli modell.
A kirakatban ugyan jól mutat a döntésünk, életmódváltásunk és jól is hangzik, hogy kimegyünk a természetbe, lovakkal, állatokkal próbálunk érvényesülni, de alapvetően, mint mindenhol, itt is vannak nehézségek. Egy kiköltözés nem oldja meg senki életét. Mindent újra kell kezdeni és bele kell tanulni.
Nem bántad meg?
Azt nem, hogy kimentünk a városból. Kingával, a feleségemmel találtuk ki közösen, mikor megszületett a gyermekünk. De az elemekkel való küzdelem azért nagy kihívást jelent. Számomra soha nem volt idegen a természet közelsége, nagyapám sok mindenre megtanított Halásztelken. Ő volt a tangazdaság igazgatója évtizedeken keresztül. Gyerekkorom meghatározó személye volt.
Mennyire más az idő lényege az életedben, mint korábban?
Nincs több idő, mint volt, csak más dolgokat csinálok.
Van ehhez tehetséged, amit most csinálsz?
Igen, van. Ez csak egy dolog. Rendszeresen főzök. És ha valamit fontosnak tartok az az, hogy az egészséges életet és a művészetet közvetítsem. Ennek pedig formát lehet adni akár a gasztronómián keresztül is. Talán emiatt a művészettel átitatott életérzés miatt próbálunk egy ilyen csodálatos helyen megtelepedni, ami nagy, erdős, és szívbemarkolóan romantikus hely – a Bakony és a Vértes találkozásánál. Színházi szempontból is nagyon nagy dolgokat lehetne itt csinálni. Ebből táplálkozott az amatőrökkel való együtt gondolkozásom is.
Aktív színészként voltak pillanatok, amikor valami hiányzott?
Eleve azért kezdtem el rendezni, mert azt láttam, hogy néhány rendező igen felkészületlen. Esténként, előadás után partizánelőadásokat csináltunk, később pedig már fel is kértek rendezni. Nekem kevés volt az, amit színészként kaptam. Majd egyre kevésbé volt szükségem rendezőkre. Ez pedig nem jó. Egyre hamarabb kialakult bennem az a kép, amit rendezői szemmel láttam meg színészként. Ez persze jön a tapasztalattal. Majd azt éreztem, hogy tíz szerepből egy olyan, amely valamire érdemes. Ami valamit mond, persze a színésznek az a feladata, hogy minden előadásban, szerepben megtalálja az örömet. És én meg is megtaláltam. Soha nem maradtam adósa a közönségnek. Csak erről nehéz beszélni. Ami a hiányom volt, ami útnak indított engem és Kingát is, az nem volt más, mint az egészségtelen közeg. Sok nagyon aranyos ember ment tönkre körülöttünk, a szemünk előtt, sok élet futott zátonyra. Elkeserítő. A magánélet hiánya nagyon káros. A színészemberek kitették a lelküket a színpadon, erre esküdtek, ez a hivatásuk, most meg szó szerint tengődnek. Egy színész fizetése a kutya vacsorája, de mégis próbálják kifaragni a helyüket ebben a szakmában. Hasonlít kicsit a papi, orvosi hivatásra. A magánélet nehezen fér ebbe bele.
De ti megoldottátok. A magánéletet választottátok.
Most mások a kihívások, de a filmezés azért belefér az életembe.
Egy magyar film stábvetítésére érkeztél. Az Aranybulla olyan tévéfilm-sorozat, amelyben a középkor soha nem látott módon jelenik meg.
Bánk bánt játszottam benne, nagyon élveztem, nagyon jó forgatás volt.
Mit kívánnál magadnak az újévre?
Nyugalmat a családomnak.
A mai eszeddel, tapasztalatoddal újra a színi pályát választanád?
Nem hiszem, hogy újra végigcsinálnám. Most már benne vagyok, vannak terveim, de nem erre az útra lépnék. Nagyon szép dolgok történnek az emberrel egy-egy darab kapcsán tényleg, az önmegismerésnek ez egy olyanfajta útja, amely rendkívül érdekes és különleges, de így, hogy van egy gyerekem, ezekből az élményekből nem lehet házat építeni.
Írta: Tarnócai Éva
Borítókép: Puskel Zsolt
